Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-21 / 297. szám

_É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 21.. KEDD J3 S(templi) 0(sztás La) S(tampa módra) á Nincs annál megró­ja zóbb hír, ha az egész p, világon ismert S. O. — S. jelzést halljuk. Emlékszem 1956 őszére, ami­kor a recsegő rádió hullám­hosszain folyamatosan szólt: „Segítsetek! Segítsetek!” Gyerekfejjel is másként véle­kedtem e szavakról, és más­képp hatnak ma a visszahal­lott segélykiáltások. A tengerek, óceánok hajói­nak rádiósai, ha fogják a vész­jelzést, (...)------(...), erede­t i útirányukat is megváltoztat­va sietnek bajbajutott társaik megmentésére. SAVE OUR SOULS! Mentsétek meg lel­keinket! A rövidítés: S. O. S. Segélykérésről szól a La Stampa sokat idézett cikke. A külföld így megtudhatta, itt bizony nagy a baj, mert sajtószabadság az nincs, s hogy legyen, külföldi segít­ségre van szükség. Ám azóta bebizonyosodott, hogy az el­lenzék mind a rádióban, mind a televízióban többször szerepelt, mint az Isauráért, Daliasért, Klinikákért aggó­dó és az aggódásra felszólító segélykérő volt elnök vezette televízióban. Nos, a „se­gély”, ha késve is, de megér­kezett. A lényeg akkor is az volt, ami most, íijanak, szól­janak, beszéljenek, keltsék a lábadozó ország rossz hírét-a világban. Mindegy, hogy mit, mivel kapcsolatosan/ csak az összegzés megmarad­jon a tudatokban — azt ugyanis módszeresen betáp­lálják az agyakba —, Magyar- országon antiszemitizmus, szélsőjobbra tolódás van. A rádión, a televízión, a sajtón a kormány ül, lábbal tiporják a sajtószabadságot, elbpcsájt- ják a nem kormánypárti mun­katársakat és így tovább. A „nagy balra néző” S. O. S.-t is vették azon az október 23-i megemlékezésen olyany- nyira, hogy a tatabányai Tu­rul-emlékmű megközelíthetet- lenné vált a helyreállítási ün­nepségen. A köztársasági elnök úrról készült portréfilmben megkér­dezte a riporter, egyetért-e az­zal, hogy a legfőbb közjogi méltóságnak nagyobb hatal­ma legyen. Válasza „igen” volt, ám hozzátette: „de nem kezdeményezem”. Minek? Megteszik ezt mások! Megtet­ték és teszik folyamatosan. A „lehívás” óta azonban szól is, márpedig „a szó veszélyes fegyver”. Történelmünk során jött „segítség”, de hála Istennek már elment. Az East együttes énekli is­mert dalában: „...Hungary, a változás szelét most újra érzed, Tarts még ki, és ha nincs segítség, akkor most sem fé­lek!” A lélekmentő fohászt ter­mészetesen mondhatjuk, ki­álthatjuk, de magunknak, itt, e 93 ezer négyzetkilométer­nyi „lángoktól ölelt kis or­szág” területén. Baleczky Ivánné - Budapest Mit tegyünk a gyűlölet ellen? * Bizony, mi gyarló, > lábszagú, „mucsai” ') mélymagyarok, iga- —^ ' zán hálásak lehetünk jó sorsunknak, hogy ama emelkedett szférából, a „szür­keállomány” elitjéből alakult egy emberségében páratlan élcsapat, a „Demokratikus Charta” — sötétségünk meg­világítására. .. Képzeletbeli zászlójukra nem kisebb ha­zugságban fogant, cinizmus­sal átitatott frázist „hímez­tek”, minthogy: „Tégy a gyű­lölet elleti!” Sajnos ez részük­ről ugyanolyan hazug tarta­lommal bír, mint az egykori náci haláltábor kapuján virító jelmondat: „A munka szabad­dá tesz”... Hiszen olyan cégé­res farizeusok fémjelzik eme „kultúrmissziót”, mint a „leg­nagyobb író” . Konrád György, a legkitűnőbb humo­rú Farkasházy Tivadar, á rá­kosista ódaköltő Eörsi István, a származását százszorosán meggyalázó Esterházy Péter, a zavaros álmú drámaíró Kor- nis Mihály, a sztálinista ön­kényt megszépítően megfil­mesítő Makk Károly, az „Új Ember”-ben is rendszeresen publikáló Pomogáts Béla, s még több tőrőlmetszett liberá­lis, kozmopolita elme! Bi­zony, már több látványos de­monstrációt szerveztek, azo­kon azután óhatatlanul megta­lálta „zsák a foltját”, ugyanis együtt handabandázott a sok chartás férfiú és hölgyemény az anarchistákkal, a pufajkás szocikkal, sőt — horribile dictu! — Thürmer „elvtárs” vörös őreivel is! Természete­sen, a gyűlölet elleni közös front álcája alatt... Ilyenkor mindig kimutatták „foguk fe­hérít”, emberbaráti szelídség­gel átkozódtak, s aki félrehal­lotta volna a „hangfekvést”, az bizony könnyen megkap­hatta a megfelelő címkézést: ha szerencsés volt, megúszta, mint „kirekesztő”, de súlyo­sabb elhallásért már „antisze- mita”-jelző dukált! A „vét­kes” aztán meg is nézhette magát... Persze, egyáltalán nem könnyű elkerülni az ilyen „félreértéseket”, hiszen a vájt fülekkel nem bíró rom­latlan „mucsai” nép hajla­mos a dolgokat úgy érteni, ahogy azok elhangzanak. Mert ugyan ki gondolhat­ná egyébként — ép ésszel —, hogy a főrendező, pusz­tán humanista érzületből akar egy „másságban” szen­vedő írót idegösszeomlásba kergetni? Hogy a legjobb hu­morú chartás-huszár nem dü­hödt gyűlöletből, hanem fele­baráti szeretetből sziszegi más elvű kollégájának: „Pusztuljon az asztalom­tól!”... Azt meg végképp nem tudta mire vélni az isten­adta, naiv „lábszagú”, vidéki polgár, hogy a debreceni fi­loszprofesszor — anno, köz­vetlenül a választások után ‘ — miért mondta, hogy az egész „műveletlen keleti or­szágrész” az MDF-re szava­zott, bezzeg „a művelt nyu­gat” a liberálisokat támogat­ta! Hát, szó, ami szó, megsér­tődtek a bő gatyás atyafiak. No, de leginkább itt az ide­je, hogy spongyát terítsünk vétkes félreértéseinkre! In­kább vegyük észre bennük (a eltartásokban!) azt a sok jót, amit oly sikerrel titkolnak előlünk. Például azt, hogy el­temették a Horthy-„fasiz- must” a Vérmezőn. Mert ők olyan dolgokkal is hatásosan rtidnak foglalkozni, amelyek sohasem léteztek! Ez csak a művészet! Közben elagyabu- gyáltak néhány kopasz fiút, no persze csak emberszeretet- ből... Sajnos nem tudták sze­gények, mit kell tenni a gyű­lölet szeretete ellen. Gyaní­tom, mi sem vagyunk ilyen járványra elég immunisak. Brezovich Károly Vác »HISTÓRIA Futó Dezsó' Rákosi Mátyás miíitaszövetkezete n Ott hagytam abba a túr- . kévéi Vörös Csillag Ter­melőszövetkezet történetét, hogy tönkrement, és Sándor Kálmánt elnöknek, engem meg (Dehák Lajost) főkönyve­lőnek odairányított a megyei pártbizottság, hogy rendbe szedjük. Az elmúlt három esz­tendő hamis zárójelentései után az általunk felvett leltár kimutatta, hogy egyetlen fillé­rünk sincs, és mivel a Nemze­ti Bank zárolt minden vásár­lást a számúnkra, Kálmán bá­csi saját megtakarított 10 ezer forintját tette be a kasszába, és ezután jelentkezett régi jó ko­májánál, Dobi Istvánnál, hogy segítsen. Hétfőn reggel 9 órakor már várt is bennünket az Elnöki Tanács elnöke (ma köztársasá­gi elnöknek mondanánk), ahogy leültünk, az egyik titkár­nő máris terített egy kis asz­talt, de rászólt Dobi elvtárs: hordjál el mindent, mert ko­moly tárgyalás lesz itt... — Hogy kerültél Kevibe, te Kálmán? Ezt nekem nem is mondták! — kérdezte Dobi. — Úgy, hogy tönkrement Rákosi elvtárs „mintá’-terme- lőszövetkezete, és engem meg Lajost nevezett ki Dávid elv­társ, hogy szedjük rendbe. Odamentünk, leltároztunk és kiderült, hogy hamis könyvelé­sen kívül egyetlen fillér sincs a kasszában. Majd felém fordult azzal, hogy én vagyok a pénzügymi­niszter, mondjak el pontosan mindent... Elővettem papírjai­mat és e1 kezdtem mondani... A befejezése az volt, kellene vagy 10 millió forint, hogy mehessen tovább a bolt, amíg rendbe jövünk... Erre Dobi elvtárs egy olyat káromkodott, ami még egy jutási őrmester­nek is becsületére vált volna. Ennyit mondott: „Miért nem mondta ezt senki, miért nem jelentette?” (Mintha mást je­lentettek volna?) — Egy kis hitel kéne — mondta Kálmán bácsi —, mert ahogy felénk mondják: finggal nem lehet tojást festeni. — Nagy pénz ez a 10 mil­lió — így Dobi.,, — Még egy is! Ez nehéz dolog lesz! Elő­ször beszélnem kell Erdei Feri­vel (földművelésügyi és szö­vetkezeti miniszter), osztán a pénzügyminiszterrel (Olt Ká­roly került erre a posztra). Meg kell még beszélni a Mi­nisztertanács titkárságával is. Mondom néktek, hogy nem lesz ebbül hamar píz... Gondoltam én, de nem akar­tam elkeseríteni Kálmán bá­csit. Lógattuk a fejünket a vo­natban. Egyszer csak mon­dom Kálmánnak: — Nem gondoltad, Kálmán bácsi, hogy a kevi állomáson jobb volna a vonat ellenkező oldalán leszállni, és a kertek alatt menni haza? A hintó meg majd hazamegy nélkü­lünk, mondván, hogy reggel újra ki kell menni a vonat­hoz... így tettünk. Én azonban bementem a párttitkárhoz a központba és megmondtam neki, hogy nincs pénz. így telt el vagy két hónap. Nemcsak a Nemzeti Bank, de mindenki bezárta előttünk az ajtót. A szövetke­zetét sem jött most látogatni a fene se. Még a helyi és járási tanácstól se. Pestről sem érke­zett senki, sem igazgatók, sem államtitkárok, sem főosztály- vezetők, akik máskor majd le­verték egymást a lábukról. Szerette itt mindenki a potyát, mert aki látogatóba jött vagy vizsgálni, senki nem ment haza üres kézzel. A megyei rendőrség egy-egy teherautó­val cukrot, meg rizskását, a többiek meg ki ezt, ki azt. Üres kézzel vagy üres autóval senki nem ment el innen. Minthogy hamar elterjedt a csőd híre meg az új vezetősé­gé — karanténba kerültünk. Kérdezem egyszer az elnök elvtárstól, hogy mit tud ő a pesti nagy vásártelepi standról. (Baromfit, kacsát, libát, puly­kát, tojást, disznóhúst, szalon^ nát meg zsírt is.) Én is hallót-^ tam valamit, de innét soha nem írtak be bevételt, ez a jö­vedelem „dajdajra” ment el. Mikor összehívták a parla­mentet, Lovas elvtárs is fel­ment Pestre (képviselő is volt) és meghívta mindazokat, akik­nek a szövetkezettel dolguk volt. Beszólt a Béke étterem igazgatójának, hogy holnap este a Kupolateremben vagy 80-an eljönnek vacsorára. Itt aztán éjfél után az asztal tete­jén még lenge öltözetű höl­gyek is táncoltak. A muri vé­gén Lovas elvtárs kérte a főu­rat és zsebből fizetett hol 30, hol 40 ezret. A főárnak külön ezret. Számla helyett azt mondta, hogy: köszönöm! Már vagy 3 hete dolgoztam Túrkevén, amikor mellém sün­dörög egy kis ember, aki a könyvelésen dolgozott. Évek óta. — Lajos bátyám, monda­nék én magának valamit, na­gyon kevés a fizetésem, meg kellene emelni... — Mennyivel? — Egy 500-as elég lenne... — Mit adnál érte? — kér­deztem. — Van nekem egy kis feke­te noteszem, abba én mindent könyveltem. Kinek, mikor, mit adtunk. Csak úgy szere­lemből. Aztán elkezdte részletesen mondani. A fülem kétfelé ál­lott. Csak hogy a jelesebbeket vegyem. Ekkor meg ekkor Vas. Zoltánnak egy 135 kg-os hízó, Gerő Ernőnek 125 kilós, Rákosi elvtársnak ekkor meg ekkor 105 kilós. Igazgatók­nak, egy-két főosztályvezető­nek. Lovas elvtárs tudta, hol kell a kereket kenni, hogy a szekér jól gördüljön. Ezek a ki­adások legfeljebb a kémény­ben lettek fekete krétával felje­gyezve. Ennek a kis ember­nek, akit Romhányi Sanyinak hívtak, felemeltem a fizetését a kért 500 forinttal. Közben megtartottuk az 1955-ös zárszámadást. Azt hit­tem, a tagok megvernek ben­nünket, de megúsztok. Nem­csak káromkodás és szitkozó- dás volt ott, de még hangos sí­rás is. Már csak_ketten marad­tunk Kálmán bácsival az emel­vényen, de még mindig töröl- gettük a homlokunkat. 1955 decemberében egy­szer csak látom, hogy fekete autók suhannak el az ablakom előtt. Nemsokára jön értem az elnök titkárnője, hogy menjek a tárgyalóterembe. Legalább 12 elvtárs ült az asztal körül. Rendőrök, katonák, magas rendfokozattal, még piros csí­kot is láttam a nadrágszára­kon. Ahogy bementem,, jó na- pot”-ot mondtam. Senki nem válaszolt. Az öreg Sándor azt mondja: bemutatom a főköny­velőmet, Dehák elvtársat. Én látom az egyik előtt a Dobi elvtársnak átadott 8 oldalas fel­jegyzésemet, hol kék, hol pi­ros, hol fekete aláhúzogatások- kal, néhol még oldalt is. — Kinek az utasítására csi­nálta ezt a jelentést? — Senkinek az utasítására. Közös megegyezéssel készült az elnök elvtárs utasítására, így volt, elnök elvtárs? — for­dultam felé. — így volt — válaszolta. — Hány példányban? — Ötben. — Ezek hol vannak? Felsoroltam. — Mindet szedesse össze. Azonnal kimentem és hoz­tam a házi példányt. Behoz­tam. odaadtam. — Tudja, milyen anyag ez? Mondjuk egy példány kikerül a Szabad Európához?! Világ­botrány!! Tartottak még ezek a feje­sek külön erkölcsi prédikáci­ót, ami egyformán szólt Kál­mán bácsinak, meg nekem is. Még. a mai napon szedjenek össze a Lovas-féle időkből mindent, jegyzőkönyvet, hord­ják le a pincébe, tegyenek két lakatot az ajtóra, és a múltat felejtsék el. Amíg beszélt ez a fejes, én csak bólogattam, jó öt percig. Közben arra gondol­tam, lezárhatok én mindent, de megvan a legapróbb részle­te is otthon, piszkozatban, ce­ruzával... Ha ilyen részletesen nem is, de az egész ország tudott ar­ról. hogy a legtöbb helyen na­gyon hasonlóan folynak a dol­gok. És ezt a Lovast, aki a túrke- vei szövetkezetét csődbe vitte — amíg elnök volt, ott csalt, lopott, rabolt —, érdemeinek elismerése mellett felmentet­ték tisztsége alól, kitüntették a Munka Vörös Zászló Érdem­renddel és nyugdíjazták. (Folytatjuk) Petőfi Pencen Petóji -az 1835/36-os tanévtől az aszódi gimnázium diák­ja volt. A karácsonyi szünidőt ezúttal nem szUIei köré­ben töltötte, hanem az Aszódhoz viszonylag közeli Pen­cen. A községben rokona élt: nagynénje, Hrúz Éva Kosz­tolányi Imre ügyvéd házában volt szakácsnő. A diák nem egyedül indult útnak, hanem néhány társával, így a penci Csörföly Lajossal, Kemény Jánossal, és Delhányi Zsigmonddal. A fiúk szekérrel indultak útnak. A havas úton a kocsi megcsúszott, felborult. Mint az utazást ké­sőbb megörökítő Kemény János megírta, mindenki jaj- veszékelni kezdett, csak Petői! hahotázott, „nevetése fel­verte a havas völgyet”. A megrongálódott szekérrel nem tudták folytatni útjukat, de szerencsére arra járt egy bőrös, aki megszánta és bevitte a fiúkat Pencre. Mivel töltötte Petőfi a vakáció rövid napjait? A kamaszodó fiú társaival együtt szánkózással és korcsolyázással mú­latta az időt, de nem hiányoztak a tréfálkozások, ugra­tások sem. Ezekben Petőfi járt az élen. „Petőfi tréfáiban néha ugyan érdes, de nyers nem volt, mint aszódi tanuló magát más akaratának alá tudta rendelni. Élénk, virgonc ifjú volt, szerettük őt”— jegyezte fel Delhányi Zsigmond később. Petőfit jó kedvre hangolta az is, hogy Csörföly Lajos édesapja családi nevét nem tudta megjegyezni, Petrovics helyett Petrikovicsot mondott, „ami Sándo­runkat mindig megnevettette". Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom