Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-20 / 296. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZÁG 1993. DECEMBER 20., HÉTFŐ 3 elhunyt miniszterelnökétől Az utolsó út kezdete: a koporsót leemelik a ravatalról mokráciára és az iránta való kormányfelelősségre építi. Antall József világossá tette, hogy a magyarságnak létérdeke, szíve, gondja és bölcs ítélete legyen, hogy elhatárolódik minden kalandorságtól és minden szélsőségtől. És egyértelművé tette ő, aki centrumpolitikusnak vallotta magát, hogy a magyarságnak bölcs mérlegelésre alapozott döntéssel a középen ajánlja, hogy haladjon, különösen most, amikor az ösvény szakadékok között halad, és amikor minden könnyelműség a nemzet létérdékeit veszélyezteti. És Antall József saját magatartásával, puritanizmusával és erkölcsiségével intette a nemzetet arra, hogy ne engedjen a kapzsiság csábításainak, ne engedjen a bűn konjuktúrá- inak, hanem szembefordulva minden önzéssel, bűnnel, kártevéssel, korrupcióval, szolSütő' András Végtisztességtevő Nemzeti Gyülekezet! Gyászoló Barátaim! Magyarország miniszterelnökének tragikusan korai halála gyászunkat és emlékező gondolatainkat törvényszerűleg tereli a nemzetsors problémáinak irányába. Oda tehát, ahol Antall József élete kiteljesedett, ahol fénybe lobbanva örökre eggyé fonódott a magyarság létküzdelmével. Létküzdeimet mondok, és nem retorizálás végett, hanem a Trianon után kisebbségi létté jutott magyarok millióinak drámai helyzete miatt. Hiszen, mikor egy szervesen, ezer év alatt kiteljesedett egésznek, egy honnak a részei milliószám fuldokolnak jogok hiányában, akkor nyilván egy egész nemzet történelmi nyomorúságáról kell beszélnünk. Antall József, a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke ezt világosan látta, politikai munkásságának legfőbb gondjai közé iktatta. Micsoda veszteség, hogy távgálja a nemzetet, ahogy ő tudta tenni. Tisztelt gyászoló honfitársaim! Gyászoljuk, temetjük, siratjuk, és méltán Antall Józsefet. De ami az utolsó napokban történt, az azt mutatja, hogy népünk megértette: Antall József és öröksége kapocs, hazafiúi és morális kapocs a közelmúlt értékei és jövendőnk lehetőségei között. Ezért nemcsak gyászolunk, tudjuk, hogy amit Antall József vetett, azt a nemzet arathatja le. Gyászoljuk és siratjuk Antall Józsefet. De úgy gondoljuk, minden okunk megvan — ha iránymutatását követjük — a reménykedésre is. Ezután Kosztolányi Dezső Marcus Aurelius című verse hangzott el, majd a világ magyarsága nevében Sütő András búcsúzott Antall Józseftől. búcsúbeszéde lati terveinek úgyszólván a kapujában terítette le őt a halál, éjt is nappallá tevő munka közben, mitikus méretű küzdelem után, a végzet fölött aratott győzelem föl-föllobbanó reménysugarában. Korai halála, az ország nemzetközi megítélésében szerzett érdemeinek hervadhatatlan koszorúja, karizmatikus egyénisége és szívemben a megrendült- ség most az elismerés jelzőit röptetné a nagyvilág felé, de Voltaire szavai figyelmeztetnek: a melléknév ellensége a főnévnek, mert egyedül a főnév az, ami biztos, mert az önmagában való és az általunk elképzelt, a szubjektív ítélet folytán szembekerülhet némelykor egymással. Jelzőt és főnevet azonban tagadhatatlan tények és érdemek mindenkor kibékítenek. Antall József munkásságát és személyét világszerte elismert tények dicsérik. Halhatatlanságát nem óhajok, hanem tények fogják megítélés végett előterjeszteni a kegyes és szigorú történelmi jövendőnek. Ezekről ki- merítőleg szólni itt és most lehetetlenség. Feszültségekkel terhes, drámai fordulatokban bővelkedő pályafutásának legalább két vonását mégis ki kell hangsúlyoznunk: egyik a türelemé, a bölcs mérsékleté, ahogyan kormánya hajóját a magyar belpolitikai élet Szküllái és Kharübdiszei között a nemzetközi elismerés nyílt vizeire kivezette. Másik a sokféle kockázattal járó új politikai koncepció meghirdetése volt az ország mai határain kívül élő magyarok millióinak ügyében. Aki tudja, hogy miután az első világháború győztes hatalmai Magyarországot földarabolták, aki tudja, hogy ilyen formán ezeréves nemzeti lét után a magyarságnak közel egyhar- mada jutott kisebbségi sorsra szomszédos országokban, annak koporsó előtt nem kell történelmet tanítani. Hanem a kegyelet és elismerés hangján azt kell felidézni, hogy Antall József egyik vezérelve így szólt: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Mondta ezt higgadtan, politikai felelősséggel, hátsó szándékok nélkül, a világos szavak értelmében bízva. Mások értelmében is bízva tehát. Mondta ezt annak reményében, hogy a lélek fogalmát senki sem tévesz- heti össze tankhadosztályokkal. Mondta ezt, közel fél évszázaddal egy letűnt magyar politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt kisebbségi sorsban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. Mondta ezt alapvető emberi jogokra gondolva, az államilag erőszakolt asszimiláció kígyótorkában vergődő milliók segélykiáltását hallva, megértve, amiként más népek, európai nemzetek kormányai is mindig szót emeltek vértestvéreik védelmében bárhol a világon, és az természetes joguk is volt. Antall József keserű tapasztalatai között szerepelt az összma- gyarság érdekeit fölvállaló szándékának tudatos félremagyarázása. Újból kiderült ugyanis, hogy kelet-európai politikai körökben némelykor a legvilágosabb szavaknak sincs értelmük, csak érdek szerinti értelmezésük. így van ez ma még. Ám tudatos félreértések veszedelme nem kényszeríthet bennünket immár sohasem kényesnek tartott kérdéseink elhallgatására. Az egyetemes magyarság szellemi égboltozatának kiépítésében biztató jelekről szólhatunk ma már, de elismerésünk javát Antall József érdemei közé kell sorolnunk. Megannyi politikai áramlat közepette ő volt az a magyar államférfi, aki a mai világ politikai realitásainak figyelembe vételével alakította ki stratégiáját. Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett. Senki sem tekinthet el attól, hogy ez ügyben Antall JóEmlékmise Ünnepi szentmisét tartottak vasárnap a pestújhelyi római katolikus templomban Antall József emlékére. Az elhunyt miniszterelnököt 1932-ben ebben a templomban keresztelték meg. A vasárnapi szentmisét Márton Mihály esperes plébános tartotta, aki az egykori keresztlevél kinagyított másolatát a templomban kiállította, hogy azt a hívók megtekinthessék. zsef etiológiai, vagyis kóroki és nem csupán szimptómás, tüneti kezelést, megoldást ajánlott. A napjainkban föllángolt etnikai kérdések valójában rendkívüli veszélyeket hordoznak. Nemzetközi megalkuvás, cserbenhar gyás, minden emberi szenvedés fölé emelt jóléti önérdek és gyávaság jelzi, hogy véres etnikai konfliktusokat csakis Antall József békés koncepciójának szellemében, de csakis etiológiai eszközökkel lehet radikális módon föloldani. Drága barátunk egyik legfőbb érdeme volt, hogy szélsőséges tendenciák közepette a nemzeti szintű korlátok fölé tudott emelkedni, hogy szembeszállt mindig az intolerancia megnyilatkozásaival és szigorú bírálat alá vette a meggondolatlanul cselekvőket s a cselekvés- képtelen meggondoltakat. Jól tudta: mindenért érheti gáncs, avagy éppen megvetés sokszor indokolatlanul a magyart, sok mindenért, de főleg és mindig egy másik magyarért. Jóleső büszkeséggel mondhatjuk viszont, hogy általa, rendkívüli emberi értékeinek, mélyen demokratikus gondolkodásának viszonzásaként mindenütt minden magyar gazdagabb lett általa és a megbecsülésben. Meg kell állnom itt az elismerés szavaival. Lelki fülemmel figyelmeztető szavait hallom. Mintha azt mondaná most: „Ne dicsérjetek engem! Magatokat sirassátok inkább, ha nemzeti sorskérdéseinkben nem fogtok egyetértésre jutni!” Az emlékeimben örökre megőrzött tekintete most is szomorú, oly nagyon szomorú, amilyen csak Európa legtragikusabb sorsú nemzetének a fiáé lehet, amilyet csak a közelítő halál biztos tudata színezhet folyamatosan borongós búcsúvá, valamikori szárnyas remények, merész tervek napfényes terein. Emlékké vált szavaival most is ama toleranciára figyelmeztet, amelyről egy Babits Mihály szólt hajdanán, máig érvényes szavakkal: minden forradalom más-más képet ölt minden akaratban, más-más nyelvet beszél minden lélekben, miként a pünkösdi apostolok példája mutatja. A pünkösdi metafora szépsége ma még csak ígéret. Antall József pedig úgy ment el közülünk, hogy nem érhette meg a félelem, a végleges indulatok eltűnésének napját a magyar közéletből. Nem adatott meg neki ez az elégtétel, hatalmas áldozatának megérdemelt jutalmaként. De konok bizakodás, a mégis-mégis parancsának követelménye zengett a szívében utolsó dobbanásában is. S vajon kell-e mondani, mily tanulságos lehet ez a bizalom, ez a hit a magyar nép képességeiben a hivatásos pesszimisták számára is. Antall József sugárzó alakja lelkierőt, bizodalmát növeszt ma és ezután is minden magyar otthonában. Most, hogy egy tizenötmilliós nemzet gyászának szomorúságával utolsó búcsút veszek magam is tőle, erős megrendült- ség akadályoz, hogy a legtalálóbb szavak harmatos csokrát helyezzem el a koporsójára. Antall József, akinek rendkívüli képességeiben valóságérzék, s a jövőnek merész álma oly tökéletesen eggyéfonódott, Bethlen Gábor-i bölcsességgel hagya- koz ránk okos cselekvési módot, amelyről egy másik világos elme így vélekedett hajdan: „Nemcsak ahhoz kell, feleim, képzelet, hogy egy pohár vízben meglássuk a tengert, hanem ahhoz is, hogy a pohár vizet meglássuk a pohár vízben.” A pohárnyi vizet távoli tengernek híján, nagy álmaink valóra váltásának lehetőségét kis Magyaroszágon. Kicsi nép nagy fia remények törékeny poharával távozik most végleg közülünk, s marad meg örökre népének emlékezetében. És mert rendkívüliségében egyedül magához volt hasonló: személye pótolhatatlan. Öntőformáit a természet elhajítja, nem szokta önmagát ismételni. Isten nyugtassa meg őt, és elárvult családjára hozzon vigasztalást. Hozzon vigaszt, enyhüle- tet minden magyar szívébe, akik újból könyörgő szavakat küldenek az ég magasságába, szólván: Urunk, Istenünk fogadd el hű fiad, Antall József áldozatát, vedd füledbe az ő népéért szóló könyörgéseit. Százszoros, ezerszeres, érdemtelenül elszenvedett megbűnhődé- sünk rossz századai után hozd el mireánk a Himnusz imájába rejtett, oly régóta vágyott, reménytelenül is remélt víg esztendőt! E víg esztendő eljövetelével bizonyosan megenyhül majd, és tán örömre változik néhai Antall József miniszterelnökünk végtelen szomorúsága is. Délután elmegyek — mondta szeretteinek néhány órával a halála előtt. Oly nyugodtan mondta ezt, ahogyan egy Zrínyi elindult ünnepi ruházatban ostromlott várából az ellenség szablyazáporába. Elment, de mi tudjuk: mindörökre velünk marad. Velünk marad, a világ magyarságának nemzetközi létküzdelmében. A keresztyén világ Krisztus születését ünnepli karácsonykor, advent pedig az eljövendő' Elet méltó fogadására való készülődés ideje. Igen, advent a reménység, a bizakodás időszaka. Ez a reménység — úgy látszott — idén megcsalatott. A halál árnyékolta be ezeket az örömteli napokat. A reményből reménytelenség, a bizakodásból csüggedés, az örömből bánat, az életből halál lett. A keresztyénség életében azonban a halál nemcsak az elmúlás kezdete, hanem Jézus urunk nagypénteki áldozata óta az örök élet forrása is. Pár napja, hogy a szabaddá lett ország első' miniszterelnöke, Antall József átlépett az elmúlás kapuján. S halála alig egy hétre rá — csodák forrása lett. Annyi szidalmat, any- nyi hazug mocskot élő' miniszterelnökre még nem szórtak, mióta minisjeriá- lis rendszer van Magyaroszágon, mint ó'reá. A harAdventi sányan közzétett népszerűségi listák szerény helyezettje azonban a köpönyegforgató percemberkék mögött és ellenére szerényen, de eltökélten dolgozott. S most halálában nem „alámerült”, hanem felemelkedett. A kommunista kurzusban elképzelhetetlen önkéntességgel mehetett bárki fejet hajtani nemzeti zászlóval letakart koporsója elé. Miként hirdették: 12 órától 20 óráig. S a „népszerűtlen, gőgös, komor” miniszterelnöktől, íme, százezrek akartak elbúcsúzni. Számuk 200 ezernél több, szerintem legalább 300 ezer! Déli fél tizenkettőkor már sorban vártak az emberek, s éjfélkor még tele volt a Kossuth tér a kígyózó sorokkal. A rádió jelentése szerint még hajnalban is érkeztek tisztességtevők. Az önkéntesség nemcsak azt jelentette, hogy most nem temetés párttitkárok szólítottak föl a tömegdemonstrációban való részvételre, most nem állásféltés, netán pozícióféltés vitte az embereket a Kossuth térre, hanem szabad elhatározás. A próbatevő Isten elkergette ugyan a felhőket, de hideg szelet bocsátott a tisztességtevő tömegre. De az Úr nemcsak szelet bocsátott ránk, de erőt is adott elviselésére. A csendben vonulók a gulagot és Recsket emlegették, s mindjárt nem volt olyan hideg. Öt óra alatt értünk el a koporsóhoz, mások négy és fél óra alatt tették meg az utat, szerencsésebbeknek talán elég volt három óra is. De akármennyire volt is szükség, 300 ezer ember kitartott. Ez volt a szeretet csodája! Vártuk, de egy közvélemény-kutató sem jelent meg, pedig megtudhatták volna, hogy a „népszerűtlen”Antall Józsefet szeretjük, emlékét szívünkben őrizzük. A szombati temetés ugyancsak ötórás készenlétet követelt a legalább 100 ezer résztvevőtől. A Kossuth téri Himnusztól a temetőbeli Szózatig ugyanis ennyi idő telt el. Közben gyalogoltunk két órát fsorainkban láthattuk például Duray Miklóst és Szőcs Gézát). Megtudtuk a búcsúbeszédekből és az imákból, jelesül Sütő Andrástól és Tőkés Lászlótól, hogy az érintettek hálásak Antall Józsefnek azért, hogy ki merte mondani: lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Antall József a konzervatív keresztény nemzeti politika megtestesítője volt. Ezért búcsúztatta ily sok honfitársa. Ezért mondhatjuk, hogy az ő adventi halála nemcsak szomorúságot hozott a magyar népnek, hanem a feltámadás reménységét is! Török Bálint
