Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-15 / 292. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 15.. SZERDA 13 Aránytévesztés A demokrácia a századvég varázsszava, melyre állandóan hivatkoznak, főleg, ha valakit sérelem, vagy méltánytalanság ért. Tudjuk mi persze, hogy a ■ demokráciába sok minden belefér, de egyre inkább erősödik az a benyomásom, miszerint sorozatos aránytévesztéseknek vagyunk tanúi. Olyanoknak, melyek nehezen férnek bele az állandóan szemünk elé rángatott képbe. Egyre többet ötlik eszembe Tiborc panaszának a következő passzusa: „ha lesújtunk egy galambfiókát tüstént kikötnek, s ki tíz- és százezret rabol, bírája lesz annak kit a szükség garast rabolni kényszerít.” (Elnézést, ha nem idéztem szó szerint.) Ha nem is szó szerinti, de lényegében azonos jelentések tanúi vagyunk és oly mennyiségben, hogy a rendszerváltás nyűgjeit cipelő átlagpolgár egyre sűrűbben háborodik fel. Nincs szándékomban leltárt csinálni, bár 3 év után talán már nem ártana, csak tendenciájában érinteném a dolgot néhány nagyon is konkrét ügy kapcsán. „Olvastam az újságban”, hogy egy visszaeső 25 éves bűnözőt (!) két és fél év börtönre ítélték. Példás szigorúság, mondom magamban, biztos megérdemelte. Néhány nap múlva azt olvasom, az egyik község fiatal pedagógusát letartóztatták, mert egy 10 éves lány és apja feljelentették liliomtiprásért! Bizony, bizony a törvény mindig tudja, mit kell csinálni. Aztán olvasom, hogy szabadlábra helyezték azt az „önkéntesen díjazott” tartozásvégrehajtót, akire sorozatban „tukmáltak rá” mindenféle erhbe- rek telkeket és autókat tucatjával, tízmilliós értékben. A törvény nyilván tudja, mikor érdemli meg valaki a szabadlábat. Aztán látom, és hallom a tv-ben, hogy a Tengizben „persona non grata” vezérigazgat ó, akit mintha felfüggesztettek volna, visszatérésre készül tönkretett vállalatának élére, és nagyon indignálódva mond igent a riporter azon kérdésére, hogy az elmúlt három évben több mint tízmillió tantiemet (-nem tudom, minek is nevezhető?) vett fel egy biztosító társaság csatornáin keresztül. Valamiféle „speciális személyes biztosítási” trük- kön keresztül, melynek az a lényege, hogy a vállalat — nagyon nagy pénzért biztosítja a felső vezetőket — aztán egy idő után, gondolom olyan „szezám nyílj ki!” varázsigére a biztosító fizet, mint egy katonatiszt — ám sok-sok milliókat. Az igazgató tiltakozott személyiségi jogai védelmében, és' nem volt hajlandó világos választ adni, de az kiderült, hogy az ilyen „biztosítási vargabetűnek” van egy nagy előnye, nem kell nyugdíjjárulékot fizetni. Ez igen, mondom magamban — most fog a káder ráfaragni — piert ilyennel nálunk nem viccelnek. Utóvégre mégis több mint egymillió forintról van szó, egyetlen főnök esetében. Reszkessetek nemfizetők! Utolér benneteket is a független magyar ügyészség és bíróság. Az egészben csak az tett némileg bizonytalanná, hogy a sok milliárdot eltüntető Ybl Bank-ügyben, a sok százmilliós Lada-Samax ügyben,-a sok százmilliós cigaretta „belföldre exportja” ügyében hiába várjuk a világos lépéseket. Ügy látom, vészes aránytévesztésbe estem magam is. Valamilyen okból azt hiszem, hogy a demokráciában egyenlő mércével mérnek. Sajnos Ml V ELUDES Sándor András Lombkorona gyökerek nélkül Holt nyelv-e a latin? Szót kérni latintanítás és klasszikus kultúra ügyében — nem éppen hálás dolog. Nem illik bele a „gyakorlatiasság” és „pragmatizmus” kifejezésekkel kódolt rövid távú érdekstruktúrába, mely az egész nyolcezer éves kultúrát és erkölcsi értékrendet hatályon kívül helyező, kizárólagosságot igénylő „Befektetések Gyors Megtérülése” paradigmán nyugszik. És mégis. Mert vétkesek közt cinkos, aki néma. Erre a felszólalásra a napi-sajtó és a tömegkommunikáció filológiai bizonytalanságainak hatására kerül sor. Az olvasó és a hallgató fész- kelődik és bosszankodik, amikor olyanoktól olvas vagy hall — az európai kultúrából kiirthatatlan — klasz- szikusnak szánt kifejezéseket, akik „hallottak valamit harangozni”. Európába visz- szakerülni nem azt jelenti, hogy szexboltokat nyitunk, hanem azt, hogy újra megtanuljuk az európai kultúra anyanyelvét, a latint. * Nyomtatott és elektronikus sajtóban egyaránt, nemcsak a magyar nyelvi kultúra, hanem az idegen nyelvi kultúra is romlott. Azok a rádió- és tv-bemondók, akik „frank” helyett — perfekt franciasá- gukat bizonyítandó — magyar élőbeszédben orrhangú „frarí’-t erőltetnek ki magukból, csak nyelvi kultúrájuk hiányát bizonyítják. Ugyanígy azok, akik nem tudnak mit kezdeni egy-egy portugál név kiejtésével és hosszú évek során nem tudják megtanulni, hogy a spanyol Miguel kiejtése „Migel”. A műfordító az ókori nevet — németből fordítva — Trebon- ként adja vissza (s a lektor is belenyugszik), mert nem tudja, hogy az Trebonius, melynek csak német és francia alakja Trebon, illetve Tré- bon, mi a teljes latin alakot vettük át. Hasonlóképpen a teljes latin projektum alak lett az elmúlt századokban a magyar szókincs részef tehát indokolatlan az angol „project (prodzsekt)” alak bele- gyömöszölése az angoltól gyökeresen eltérő nyelvünkbe. (Ez nem azt jelenti, hogy nem kell angolul tudni, csak azt, hogy magyarul is tudni kell — ti. egy magyarnak.) A nyelvi kultúrának ezek a silányságai abból származnak, hogy Magyarországon fél évszázada nincs latintanítás a középiskolákban, s az évjáratok egymás után klasz- szikus kultúra nélkül nőttek fel. * A latin nyelvről egy sor téves nézet van forgalomban. Csaknem fél évszázada, mint elavultat és „reakcióst”, kiirtották a hazai közoktatásból. Mint amikor egy állatorvos azzal az ötlettel állít be a^ial- gazdaságba, hogy mint fölöslegeset, kioperálja a halak úszóhólyagját. Egyetlen oktatható nyelvként maradt az orosz. Mit jelent ez a fogalom, hogy „holt nyelv”? Azt, hogy valamikor élt, de ma már nem él. Nem beszélik, sehol sem lehet latinul megkérdezni: „hány óra van” vagy „hol lehet pénzt váltani”. Nos, való igaz: klasszikus latin nyelven megszólalni bárhol a világon csak akkor kecsegtet a válaszadás reményével, ha véletlenül a megkérdezett is tud latinul. Ennek valószínűsége, ha csak nem katolikus papról van szó (bár még ez sem biztos), kisebb a 0,001 %-nál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a latin „holt nyelv”. Tudniillik, pro primo: ma latinul beszélnek az olaszok, a franciák, a spanyolok, a portugálok, velük együtt 80 millió latin-amerikai, a katalánok, svájci és friuli rétoro- mánok és a románok. Mindössze azt kell tudni, hogy ezek a nyelvek nem a klasszikus latin fejleményei, hanem az egykori közönségesen beszélt latin nyelvnek, a beszélt („vulgáris”) latinnak ma élő tájnyelvei. Tény, hogy ezek önálló nyelvek, mindegyiket külön-külön meg kell tanulni, de aki egyet tud közülük, bármelyiket játszva elsajátítja a többi közül. Pro secundo: az a latin, amit mi ezen a néven ismerünk, sohasem volt beszélt nyelv. A klasszikus latin ugyanis mindig irodalmi nyelv volt; klasszikus latin nyelven sem Róma, sem más itáliai város utcáin, sem a provinciák városaiban nem beszéltek. Ezzel szemben kizárólag ezen a nyelven írtak. Tehát: a klasszikus latin írott nyelv volt Ennius és Naevi- us, vagyis a Krisztus'előtt 3., illetve 2. század óta, és változatlan formában az is maradt mind a mai napig. A római gyerekeknek az ókorban éppen úgy tanították az iskolában, mint a magyar középiskolásoknak 1945-ig. Mint ilyen, éppen olyan élő, mint 2200 évvel ezelőtt volt. Minden ellenkező híresztelés ellenére: a latin nem holt nyelv. Él a beszélt latinból leszármazott neolatin nyelvekben, s él, mint klasszikus latin, a maga változatlan, kristályos formájában. Klasszikus latin nyelven mindent ki lehet fejezni, a legmodernebb fogalmakat is, könyvet vagy újságot lehet írni ezen a nyelven, s ama keveseknek, akiknek ez a kincs a birtokukban van, latinul írni valóságos szellemi élvezet. * A beszélt és az írott nyelvnek ez az elválása az antikvitásnak indoeurópai sajátsága (sőt, nemcsak indoeurópai: megjelenik a zsidó nyelvfejlődésben is). Három klasszikussá vált, a logika szabályai szerint kifogástalan elrende- ződésűvé cizellált írott indoeurópai nyelv van: a szanszk- rit, az ógörög és a latin. Szanszkriton sem a mai hindi nyelv ősét értjük, hanem egy változatlan, klasszikus hindiváltozatot; ógörögön a homéroszi görögből kialakult klasszikus görögöt, melyet ebben a formában már Periklész Athénjében sem beszéltek, latinon pedig egy itáliai nyelvnek a hellenizmusba oltott klasszikus nyelvépítményét, melynél tökéletesebbet Éurópa azóta sem alkotott. Ha jól megfigyeljük, három olyan félsziget kultúrájának hordozója ez a három nyelv, melyek az emberi civilizáció alappiléreinek tekinthetők: az indiai, a Balkán- és az Appennini-félsziget, illetve kultúra termékei. Ezek közül a latin vált közvetlenül az európai kultúra és civilizáció anyanyelvévé. Mi lehetett az antikvitásban ennek a jelenségnek az oka? Miért ismétlődött meg három kulturális centrumban, hogy monumentális és klasz- szikus tökéletességig finomított nyelvremekművek születtek meg, mint az irodalmi és a tudomány hordozói, miközben beszélt változataik „vulgáris” vagy „koiné” megjelöléssel elváltak tőlük? Ha meggondoljuk, hogy abban a korban egy-egy emberi település képtelen vagyok azt elfogadni, hogy ha X. —jóllehet visz- szaesőként — ellop az egyik vállalattól 50 ezer forintot (ne feledjük, egyszer már lopott, mondjuk 40 ezret), akkor annak „rendje és módja” szerint kiosztanak 3 évet. Aztán ha Y. csak úgy „simán” felvesz tízmilliót a vállalat tönkretétele elismeréseként, és ügyes jogászi húzással, kivesz a nyugdíjasok zsebéből 1-2 milliót, akkor azt „annak rendje és módja” szerint „megbüntetik” és visszahelyezik a vállalat élére, a bel- és külföldi dolgozók és külhoni partnerek tiltakozása ellenére. Valami — szerintem —- nagyon nem stimmel ezzel a mi liberális demokráciánkkal. Azzal egyet értek, amit Churchill, angol miniszterelnök mondott, hogy a demokrácia rossz, csak még nem találtak fel nála jobbat. Illetve az első felét már most visszaigazolom, de szerintem jó néhány helyen jól is működik. Például Svédországban, ahol nem lehet kijátszani az adókat. Any- nyira sem, hogy a nagy kereskedők inkább Monacóba települnek. Vagy Ausztriában, ahol a pénzügyminiszter lemondásra kényszerült és kemény büntetést fizetett. Sok százmilliárd forintos a költségvetés hiánya, lehet, hogy az ilyen „aránytévesztések” bőven belejátszanak? Mindenesetre — gondolom sokmilliomod-magammal — örömmel vennénk, ha a független magyar bíróság a dodo- nai állásfoglalásoktól és a tömegirritáló botrányos ügyek rétestésztává alakításától függetlenedne, és ne verebekre ágyúzna. (Apropó: a tanító urat, mivel „rövid” két hét alatt kiderült, hogy a vád hamis, azonnal szabadlábra helyezték.) Práczki István Monorierdő mennyire zárt volt, milyen ritka lehetett az érintkezés települések között, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy egy-egy település beszélt nyelve nagyon különbözhetett a másikétól. Ha mármost kialakult egy szakrális vagy politikai kultúrahordozó felső réteg, ennek szüksége volt olyan világos és kifejező nyelvre, mely általánosan érthető és melyen írni lehet. Ezt Indiában a papság, görög földön a poliszok közös intézményei (Delphoi, Eleusis stb.), Rómában (Itáliában) pedig egyértelműen a költők és drámaírók teremtették meg. Amikor Livius Andronicus hozzáfogott a homéroszi eposzokat lefordítani a meglehetősen darabos és rusztikus latinra, nagy nehézségei voltak; hatalmas munkát végzett- hogy először „satumusi” verssorokra, majd görög hexameterekre alkalmas nyelvet teremtsen. Ennius, Naevi- us, majd a grammatikusok végleg kicsiszolták ezt az irodalmi nyelvet (a latiumi — „latin” — idiómát szerkezetben némileg közelítve a göröghöz), melynek sérthetetlenségét attól kezdve őrizték. Ez a nyelv tette lehetővé a későbbi birodalom olajozottan működő, adminisztrációjának olyan kiépülését*. hogy még a modem államok is ennek alapjain nyugszanak; ez a nyelv volt kifejezője Horatius és Catullus költőiségének, Cicero utolérhetetlen retorikai-publicisztikai képességeinek és Justinianus jogtudósai felülmúlhatatlan szabatosságának. Csak tájékoztatásul: az első, primitív latin feliratos emlékek a Kr. e. 600-500 körüli évtizedekből valók, a latin irodalmi nyelv a Kr. e. 3. század derekától a 2. század közepéig fejlődik ki, a klasszikus latin aranykora pedig Krisztus születésének idejére esik, kb. az 1. század közepéig. (Folytatjuk) Caraffa tábornok Pest megyét fenyegeti Antonio Caraffa tábornok a magyar történelemben rém- tetteiről híresütt el. Elsősorban a felvidéki és erdélyi városokat sanyargatta, ő állíttatta fel Eperjesen a vésztörvényszéket. Méltán rettegtek tőle már csupán nevének hallatán, mikor Erdélybe készült, az a hír terjedt el — alighanem a tényeknek megfelelően —hogy „egy szekér kínzószerszámot'’ hoz magával. A tábornok 1683-1684 telén Pest vármegye területén is megfordult. A Bécset felszabadító keresztény seregek megkezdték a török kiverését az országból, így került a nápolyi származású gróf Magyarországra. Pest vármegye közgyűlése 1683. december 15-én Losoncon tartotta ülését, ekkor foglalkoztak Caraffa és Rabolta tábornokok levelével, melyben a csapatok téli elszállásolását sürgették. A vármegy e hajlandó volt méltányolni a két tábornok óhaját, ám a követelt 2000 katona szállásoltatását túl soknak tartották. Megpróbálták Caraffa tábornokot követek révén engedményekre bírni. Caraffa azonban nem volt hajlandó tárgyalni, fenyegető hangú levelet küldött a megyének: fizessék meg a rájuk rótt összeget, mert különben „a vitézek kimennek, marhátokat elhajtják és egyébféle jószágtokat prédára hányják, lakóhelyeiteket feldúlják és felégetik, magatokat kardra hánynak, még a csecsemőknek is nem lészen kegyelem, hogy emlékezetek se legyen a világon Mit tehetett a megye, december 20-án vállalta a hatalmas terhet jelentő téli szállásolást. Pogány György
