Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-23 / 273. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. NOVEMBER 23.. KEDD A dunakeszi városvédők felelőssége Ne küldd el a kéményseprőt! Az elnök másként képzelte Sok a tűzhely, kevés a füstfaragó Dunakeszin 1989-ben. huszonkilenc taggal alakult a Vá­rosvédő' Egyesület. Szervezetük a közelmúltban rendez­te meg a keszi utótaggal végzó'dő települések találkozó­ját. Elnökükkel, Hámor Józseffel az előkészítés idősza­kában beszélgettünk céljaikról, törekvésekről. — A város múltjának feltá­rása, az értékek megőrzése és gazdagítása volt már nyolc­vankilencben is a célunk — mondta az elnök. — Szerepet akartunk és akarunk vállalni jövőjének formálásában is — folytatta. — Műszaki érdeklő­désű és képesítésű személyek lettek többségben az egyesü­let tagjai. Velük együtt tűz­tük ki azt a célt is, hogy fog­lalkozzunk a környezetvéde­lem bonyolult kérdéseivel. A múlt feltárásában segít­séget nyújtottak a helyi króni­kák, a különféle helytörténeti dokumentumok. Igen jelen­tős szerepe volt ebben dr. Er­dész Mihály kutatásainak. Ezek alapján már ott tartunk, hogy tudjuk: — Mik az érté­kei, múltunk mely fejezetei nemesek, rangosak. A város arculatának lehetséges formá­lásában az építész tagjaink ve­szik ki a legnagyobb részt. Ez, mint tudjuk, a több kör­zetre tagolódott, egymástól viszonylag külön álló, sokar­cú településünkön igen sajá­tos feladat. — Hogyan fogadják, mi­lyen szemmel nézik ezt a tevé­kenységet a főhivatású szakem­berek? Teszem azt azok, akik a polgármesteri hivatal vezető munkatársai? — Nem mondhatom, hogy túl nagy sikereket értünk el. Ennek alapvető akadályai van­nak. Az egyesület ugyanis el­követte „azt a ballépést,” hogy annak idején indult a vá­lasztásokon. Én is úgy kerül­tem be a városi képviselő-tes­tületbe, mint az egyesületi lis­ta első számú jelöltje. — Ezt az indulást tehát bal­lépésnek tekinti? — Annak, mert mi a város­védő tevékenységet nem politi­kai céllal akatjuk folytatni. Tagságunk körében különben is mindenféle vallású, pártál­lású, szemléletű barátaink talál­hatók. Ez nem okoz gondot, mert célunk a város fejleszté­se, s ebben nem számítanak az előbbiekből származó nézetkü­lönbségek. Valamennyien szá­molunk azzal, hogy ide sokfe- lől érkezett, sokféle szokást ho­zott magával a lakosság. Tele­pülésünk arculata is hetero­gén, magán viseli az elmúlt ko­rok építészeti, városfejlesztési kocepcióit vagy koncepciótlan­ságát. Itt minden megtalálható. Választási szereplésünk kö­vetkezménye, hogy nem ala­kult ki köztünk és a város veze­tői között az olyan légkörű kapcsolat, amelyben eredmé­nyesebb munkát végezhetnénk. — Ha ezt tudják, vajon a maguk részéről képesek-e vala­mit változtatni a taktikán? Csu­pán azért, hogy eredményeseb­bek legyenek a kapcsolataik. — A kapcsolatok azért vala­mit javultak, de a lehetőségek nagyobb részéről, azt hiszem, mondhatjuk: — Ez a ló elfu­tott. A választási ciklus a vége felé jár. Sajnos, nem figyeltek oda a javaslatainkra. Leglénye­gesebbnek a város általános rendezési tervének végleges megalkotását és jóváhagyását tartottuk volna. Ez már a har­madik éve halasztódik. Leg­utóbb végre odáig jutottunk, hogy legalább a programját jó­váhagyta a testület. Tessék el­képzelni egy fejlődni akaró vá­rost, alapvető koncepció nél­kül. Ma sem tudom, miért gon­dolták azt egyesek, hogy az ART, mint olyan, valamiféle múltból maradt rossz, ami csak hátráltatja a dolgokat. Mára már mindenki belátta, hogy e nélkül nem lehet várost fejleszteni. — Miért érdemes még ezen­kívül érvelni, vitázni, munkál­kodni így, társadalmi szerve­zetként? — A városvédő feladatok ki­fogyhatatlanok. A tennivalók­ra szüntelenül fel kell hívnunk a figyelmet. Például arra is, hogy a képviselő-testület szán­jon pénzt igen csekély műem­lékeink védelmére. Helytörté­neti gyűjteményeinknek példá­ul kellene egy önálló épület, vagy legalább néhány helyi­ség. Szakáll Lászlóné tanárnő, helytörténeti csoportunk veze­tője, több évtizedes munkával gazdag anyagot gyűjtött már össze, s ezt láthatóvá kellene tenni. Élnek itt művészek, akik munkáit be kellene mutat­nunk, a lakossággal való kap­csolataikhoz segítséget kellene adnunk. A Keszi napok rende­zésével is ilyen szervezőfóru­mot akartunk teremteni. — Melyek a városvédő munka anyagi forrásai? — Tagdíjakból gazdálko­dunk. A kezdet kezdetén, a Ha­zafias Népfront megszűnése­kor, annak javaiból némi ala­pokhoz jutottunk. Én a képvi­selői tiszteletdíjamat az egye­sület számlájára utaltatom. Azt illeti, mert a listáján kerül­tem be a testületbe. Kovács T. István Neve ott lesz az ’56-os hősök emlékművén Ami egy avatóbeszédbóí kimaradt A közelmúlt megemléke­zéseiből és emlékműavatá­saiból Maglód is kivette a részét, azzal a különbség­gel, hogy itt nem újat, ha­nem a régi emlékművet avatták újra. Erre azért volt szükség, mert a harmincas években emelt első világhá­borús emlékmű csúcsán ékeskedő bronz turulmada­rat 1947-ben a kommunista községvezetők leparancsol­ták, majd ismeretlen helyre szállíttatták. (Egyesek sze­rint egyszerűen ellopták, és hulladékfémként elad­ták.) Szerencsére Móczár István körorvosnak volt egy régi fényképe, ennek alapján készült el a másfél mázsás új turul. Az újraszentelés alkal­mával tarott ünnepi beszéd során Bezzeg István polgár- mester elmondta, már fo­lyik a második világhábo­rúban elesettek vagy eltűn­tek felkutatása, valamint az ’56-os áldozatok névso­ra is most készül. Ezeket a neveket külön márványtáb­lára vésik, és rögzítik fel az obeliszk egyik olda­lára. A megemlékezés során egy név kimaradt, amit egyesek sérelmeztek. Ám mint kiderült, Bezzeg Ist­ván a család kérésére nem tett említést a közelmúlt­ban elhunyt Szűcs Tibor­ról. Fia, ifjabb Szűcs Tibor utólagos hozzájárulásával ezúton teszünk eleget a tisz­telők kívánságának: ismer­tetjük az apa életútját. Szűcs Tibor Maglódon született. 1930-ban végezte a Repülőtiszti Akadémiát. A háború idején a Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg­ben őrnagyként szolgált, majd két évet töltött hadi­fogságban. Hazatérve részt vett a magyar hadsereg új­jászervezésében, ám érde­mei ellenére az 1951-es tisztogatások idején lesze­relték. Kőműves segédmun­kásként kezdett új életet a „népi demokráciában”, s menet közben, meglett fej­jel beült tanulni a Bánki Donát technikumba. A for­radalom idején — mint a maglódi nemzetőrség pa­rancsnoka — következete­sen kiállt a rendért, a köz­ségben sem atrocitás, sem rendbontás nem történt. „Köszönetképpen” a meg­torlást rá is kiterjesztették, őrnagyi rangjától megfosz­tották és meghurcolták. Ez év áprilisában őt is rehabili­tálták, s alezredessé léptet­ték elő, de ez a kései meg­követés csak részben kárpó­tolta a több évtizedes mel­lőzésért, a megbántottság a sírig elkísérte. Már nagybe­tegen, a halálra készülve, az volt a kívánsága, hogy a temetésén csak a család je­lenjen meg, s a búcsúztatás­ban ne essék szó az érde­meiről. Ezt tiszteletben tart­va kérte a fia, hogy az em­lékmű újraavatásán se szól­janak róla. A neve viszont ott lesz a táblán, hisz ő is egyik hőse volt a forradalomnak. Nem engedte beszennyezni a függetlenség eszméjét, és zokszó nélkül tűrte a mél­tatlan megaláztatásokat. (matula) A korán beköszöntött téli időben fűteni kell, s ahol fű- tenek, ott — legalábbis ha­gyományos megoldásoknál — kémény is van. S vajon kéményseprő akad-e elég? — kérdeztük Kardforgató Endrétől, a Pest Megyei Ké­ményseprő, Cserépkályha- építő és Tüzeléstechnikai Vállalat igazgatójától. — A jelenleginél bizony több kéményseprőt is el tud­nánk látni munkával. A me­gyében ugyanis 438 ezer a kémények száma: az ország huszonhét hasonló jellegű vállalata közül a harmadik helyen állunk a kémények te­kintetében, csak a főváros és Miskolc nagyobb nálunk. Ezzel szemben 58 kémény­seprőnk dolgzik, közülük 42 szakmunkás. A jövő hónap elején tíz munkatársunk vizs­gázik le, s ezzel 90 százalé­kos lesz a szakember-ellá­tottságunk. Az egyéves kép­zést az egyik tatabányai szakmunkásképző iskola ta­nárai végzik (a mi fővárosi, Dohány utcai telepünkön), ami dolgozóink heti két nap­ját veszi igénybe. — Milyen a kéménysep­rők területi elhelyezkedése? Minden településre jut „füst­faragó" ember? — A Budapest környéki településeken, például a volt Budai és Szentendrei járás területén feleannyian va­gyunk, mint kellene. Ide Nógrád megyéből — koráb­ban Tolnából, Komáromból — kértünk segítséget. A nógrádiak jelenleg Dunabog- dányban és Solymáron vé­geznek bérmunkát. Nem kifi­zetődő ez nekünk, hisz tő­lünk viszik el a hasznot, de nincs más megoldás. Másfe­lé viszont sorban állnak a je­lentkezők, hogy kéménysep­rők lehessenek. Cegléden és Nyáregyházán csak megüre­sedett helyekre veszünk fel új munkaerőt. Ami a bére­ket illeti: 20-25 ezer forint egy dolgozó havi bruttó ke­resete. Az utóbbi 3 év alatt emelkedett meg ennyire, ko­rábban a tízezer forintot sem érte el az átlag. Akinek nincsen mellékfoglalkozása, s nálunk igyekszik jól keres­ni, az a 30-40 ezret is eléri. Szerintem ezért már érdeme­sebb lenne dolgozni, mint­sem munka nélkül otthon vá­rakozni. — Milyen a kémények ál­lapota Pest megyében? — A kéményseprő-ipari te­vékenység gyakorlásáról szó­ló rendelet előírja minden ké­mény évenként kétszeri tisztí­tását, és négyévenkénti mű­szaki ellenőrzését. Ez utóbbi­ak során a kétharmadról kide­rül, hogy valamilyen téren hi­bás. Nem mindegyiknél kell ugyan kiszedni a koromzsák- ajtót, vagy kiégetni a szurkot, de sok a kisebb javítanivaló. Ilyenkor ideiglenes engedélyt adunk, ha semmi gond nincs, akkor megfelelő minősítést. Komoly problémát az jelent, ha szétrohad a kéményfej, vagy nem tömör az oldala. Ez a hiba azonnali javítást igényel. Tapasztalataink sze­rint a lakók többsége nem küldi el a kéményseprőt, ami­kor az megjelenik munkavég­zés végett. „Ne küldd el a ké­ményseprőt!” címmel készí­tettünk egy kiadványt, amit minden önkormányzathoz el­juttattunk: úgy látszik érde­mes volt. Persze néhányan ki­zárják a szakembert: épp azok, akiknek pedig nagyon rossz állapotban van a kémé­nyük. Ilyen esetekben a tűz­védelmi hatóságoknak te­szünk feljelentést. — Milyen gyakori Pest me­gyében a rossz kémények mi­att bekövetkező haláleset? — Az országosan előfordu­ló évenkénti 10-20 esettel szemben nálunk ötévenként egy ember hal meg az emlí­tett ok miatt. Persze az is sok, ezt akarjuk megelőzni. — fejezte be válaszát a ké­ményseprő vállalat vezetője. (tóth) Hartyáni sváb zene Bajorországban A forró hangulatban még a kabátok is lekerültek, ingujjban fújták a polkát a hartyáni zenészek Tartozom egy hírrel, s erre a Schwäbele Jungs zenekar freibergi vendégszereplésé­ről írt riportom kapcsán hív­ták fel a figyelmemet a har­tyáni olvasók. A halk figyel­meztetés így szólt: Hartyán- nak két zenekara van, a Sváb Partyról is illene hírt adni, annál is inkább, mert a közelmúltban ők is kint jár­tak Németországban, Ha- belsbachba vitték ki a har­tyáni sváb zenét. Az utazásról, valamint a kint szerzett élményekről Lauter Antalt, a Sváb Party vezető zenészét kérdeztem. — Hovatovább hagyo­mányról beszélhetünk. egyik évben a habelsbachi- ak jönnek hozzánk, a másik­ban mi megyünk hozzájuk. Az idén rajtunk volt a sor, mi keltünk útra, kibővülve a hartyáni népi tánccsoport­tal. A háromnapos vendég- szereplés hatalmas sikert aratott, nekünk pedig újabb, felejthetetlen élményekben volt részünk Bajorország­ban. Többek közt megtekint­hettük Regensburgot, s Landshutban részt vettünk a Landshuter Hohzeit elneve­zésű, történelmi korokat megjelenítő kosztümös ün­nepségen. A Habelsbachban megren­dezett közös hangversenyt a vendéglátó Tornados együt­tes nyitotta meg, majd a mű­soridő második felében ze­nekarunk és a tánccsoport lé­pett színre. Úgy érzem, mi több tapsot kaptunk, s ezt nem csupán az udvariasság diktálta. Ottlétünk alatt új barátsá­gok is születtek. Például egy távoli tanyán. El sem képzeli milyen jól megfér ötven ember két traktor és egyéb mezőgazdasági gép „társaságában”. Csapra ver­tek két hordó sört, amellett daloltunk, táncoltunk a szé­naillatú pajtában. (gyé)

Next

/
Oldalképek
Tartalom