Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-17 / 268. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. NOVEMBER 17., SZERDA Erősítette népe öntudatát Kodolányi nevét vette fel a Magyar Nyelvi Előkészítő Intézet Megszabadultunk ismét egy jellegtelen, múltidéző, sematikus elnevezéstől: a Nemzetközi Előkészítő Intézet Kodolányi János nevét vette föl. Annak az írónak a nevét, akit — éltének utolsó évtizedében — a hatvanas évek elején „...a Nyugat utáni máso­dik nemzedék egyik legeredetibb alakjaiként tiszteltek a lexi­konkészítők. Életében ronggyá olvasták történelmi regényeit, mégsem él igazán a köztudatban. Jó alkalom e névadás, meg­ás felidézhetjük jelentős alakját; hiszen ő soha nem lehetne idő­szerűbb, mint ma. Kodolányi János — Pest me­gye szülötte —- egész életművé­vel a magyarság belső erőforrá­sainak felszabadítására töreke­dett, — a legnehezebb évtize­dekben múltunk felidézésével erősítette ezt a népet nemzeti öntudatában. Olyan elhitető erő­vel tárta föl történelmünk példa­értékű fejezeteit és alakjait, hogy el kellett őt hallgattatni. Az anyanyelv feltámasztható lelke A XIII. századi Magyarorszá­got ábrázoló történelmi regény­trilógiáját archaonikus nyelven írta, hatalmas munkával, nagy teljesítménnyel megkísérelte a lehetetlent; feltámasztani az ómagyar nyelvet. („Vas fiai” 1936-ból, „Boldog Margit” 1937, „Juliánus barát” 1938). így beszélt erről alig ismert rádióinteqújában. „...Véglege­sen és végérvényesen és mind­örökre a Drávaszél népe taní­tott meg engem az anyanyel­vemre. Azóta tudok magyarul. Az most nem lényeges — és ahogyan Pesten szokták monda­ni, puszta kukackodás —, hogy az én történelmi regényem nyel­ve tudományosan és valóban Árpád-kori nyelv-e. Tudomá­nyosan és valóban az Árpád­kor nyelve föltámaszthatatlan, de annak lelke föltámasztható. És ezt a lelket én igenis feltá­masztottam a Dráva menti (or­mánsági) magyar nép eleven, élő-ható; ma is és halálomig a fülemben muzsikáló nyelvéből. És ez a nagy dolog életemben és író voltomban'"... Érthető tehát, hogy a név felvétele rendszerváltást jelen­tett az intézetben; a Kodolányi János Magyar Nyelvi Előkészí­tő Intézet megújult. Lassan le­számol a Nemzetközi Előkészí­tő Intézet — a NEI — interna­cionalista, elvtársias szellemé­vel, hiszen új emberek kerül­tek az élére és nyugdíjazták az arra érdemesek egy részét. Er­ről meggyőződhet a legtájéko­zatlanabb olvasó is, ha kezébe veszi „az ország legnépsze­rűbb napilapját”, s annak is a november 10-ei számát: „Tör­vényesen törvénytelenül” cí­mű, nagy teijedelmű cikke nemcsak egyszerűen az ünne­prontás szándékával íródott; sokkal több ennél. Dörgedel­mes haraggal, hatalomvágy­ban tobzódva, egyoldalúan tá­jékoztat az újságírónő a válto­zásokról. Nyugdíjazott, hatal­mukat vesztett (s ebbe bele­nyugodni nem tudó) vezetők és tanárok álláspontját képvise­li. Másokat meg sem kérdez. Névadó ünnepségek ma Ennek ellenére ma, november 17-én megrendezik a névadó ünnepséget; bár Pest megyé­ben, Telkiben, Kodolányi Já­nos szülőházának megkoszorú­zását elhalasztották az intézet hallgatói és vezetői a nagy ha­vazások miatt. Szebb napra várnak a fiatalok, amikor majd megnézhetik az író könyvtárá­nak egy részét, amit a hagya­tékból leánya, Kodolányi Júlia adományozott a szülőfalunak. Utolsó budapesti lakhelyét azonban fölkeresik a mai na­pon, s a Böszörményi úton megkoszorúzzák (délben) a ház falát, tisztelettel emlékez­ve a magyar nyelv nagy meste­rére. Délután 5 órakor Kodolányi János emlékestjére invitál a meghívó az intézet színházter­mébe (Budapest XI. kér. Buda­örsi út 73—75.); ahol legava­tottabb ismerői emlékeznek az íróra — Tüskés Tibor iroda­lomtörténész és az író fia, ifj. Kodolányi János. Neves és is­meretlen fiatal művészek szó­laltatják meg műveit, és hang- felvételről az író maga is meg­szólal. Este aztán levetítik a re­gényéből készült „Julianus ba­rát” című, Koltai Róbert ren­dezte filmet. A „nemzetközi” törölve Az ország egyetlen intézmé­nye, amely a hazánkba érkező, nálunk egyetemi és főiskola ta­nulmányokra készülő külföldi fiatalok beilleszkedését segíti egy éven át, magyar nyelvi és kulturális előkészítéssel — kö­zel ezer hallgatót fogadott az idén. „Kedvenc, lapunk” bizo­nyára azért is sírja vissza régi nevét, mert Kodolányi János nem olyan szimpatikus számá­ra, mint a „nemzetközi” szó, főleg, ha azt „magyar nyel­vű”-« cserélik. Dehát magyar nyelvet tanítanak itt mindenki­nek, anyanyelvűeknek és ide­gen nyelvűeknek egyaránt, és választott szaktárgyaikból ké­szítenek fel az egyetemi elő­adásokra. Jelenleg a határo­kon túl élő magyarság hivata­los szervezetei választják ki a sikeres felvételivel rendelkező határon túli magyar diákok kö­réből azokat az ösztöndíjaso­kat, akiket ide küldenek, a kol­légiumokkal rendelkező inté­zetbe. Velük párhuzamosan idegen anyanyelvű állampolgá­rok is tanulnak itt, a világ min­den tájáról érkezők. Például Kínából, Egyiptomból, Szíriá­ból, Kazahsztánból vagy Ar­gentínából. Továbbképzésre is van lehetőség az intézetben, azok számára, akik már elvé­gezték az egyéves előkészítőt, egyetemi hallgatók, de még mindig nyelvi nehézségekkel küszködnek. (Köztudottan a magyar az egyik legnehezeb­ben tanulható nyelv a világon.) Kodolányi Jánosról nevez­tek már el iskolákat az ország­ban, mégsem eredményezett az nyilvános felháborodást so­ha. Talán akkor nem tűnt fel az érintetteknek a Magyar Iro­dalmi Lexikonban olvasható mondat: „A munkásmozgalom­mal való szembefordulása, a pogány magyarság életének, az ősi hagyományoknak igen erős kultusza, átmenetileg re­akciós nacionalista erőkkel so­dorta egy táborba. Ezért 1946 után egy ideig hallgatnia kel­lett.” Az „Emese álma”” című re­gény szerzője ennél tovább megy már említett rádióinterjú­jában: „A sztálini korszak, amely- lyel én 1934 óta tudatosan szembeszegültem, és amellyel közösséget soha nem vállal­tam, és amelynek a dicséreté­ben soha egy sort, egy jelzőt le nem írtam, amelyre én iga­zolást soha nem kerestem... Én semmiféle személyi kul­tusznak sem Keleten sem Nyu­gaton nem hódoltam be soha.” Ónody Éva Kodolányi János egy korabeli felvételen Népdalkörök találkozója Galgahévízen Három legény rozmaringot kaszál A hirdetett tizenöt fellépő he­lyett végül is csak tizenegy cso­port és az egy szóüsta érkezett meg Galgahévízre a népdalkö­rök Pest megyei bemutatójára — s valóságos csoda, hogy megérkeztek a korán, váratla­nul kezdődött télben a jégpá­lyává változott utakon, hótorla­szokon át. Dr. Basa Antal, Galgahévíz polgármestere köszöntötte a megjelenteket, köszönte, hogy eljöttek szereplésükön túl éle­tükkel, magatartásukkal is bizo­nyítani a népdal fontosságát, bemutatni, hogy megváltozott viszonyaink között is összetar­tó lehet a közös éneklés. Kö­szönte képességüket arra, hogy legyőzve a fáradtságot, a druk­kot, fájó sebeket, talán még megaláztatásokat is, énekelje­nek szívvel, mosollyal az arcu­kon. A teremben érezhető volt a jellegzetes, szereplés előtti iz­galom, az, amikor szoronga­nak attól, hogy a színpadra kell állni, ugyanakkor váiják is, hogy kiálljanak. Vigyázott, szép népviseletbe öltöztek so­kan, s hallottam, hogy valaki azt mondta aggódva: — Meg­fáztam, reszelés lett, nem tisz­ta a hangom. Hazaiak, a galgahévízi nyug­díjasklub népdalköre az első fellépő, „Tanyán, tanyán, ta­nyán a lakásom...” — mond­ják, s megvidámodunk, hiszen ezt sokan ismerjük, zümmögik a hátam mögött ülők is. Jól ismert dalok csendülnek fel, aztán olyanok is, melyeket sohasem hallottam, például a Vácszentlászlói Parasztkórus férfi tagjai által előadott kato­nadalok: „Megy a gőzös... nemzeti zászló hajlik ki belő­le. .. magyar baka hajlik ki be­lőle..." Persze, mi és ki más is hajlana, mint nemzeti zászló és magyar baka, és ahogy állnak a javakorabeli emberek a szín­padon, kihúzzák maguk, s bát­ran tekintenek előre, mintha most is az előtt a hajdani száza­dos úr előtt állanának. Hogy tudnak megállni a színpadon ezek a szemmel lát­hatóan életüket szakadatlan, ne­héz munkában töltött emberek. Hévízgyörki asszonykórus asszonyok! Mint akiknek, ahogy máskor a munka, most ez a kötelességük. Az asszo­nyok fogják egymás kezét. De hányféleképpen! Vannak, akik a kisujjukat akasztják össze. Mások meleg barátsággal si­mítják egymáséba a tenyerü­ket. Ismét mások szinte kapasz­kodnak, szorítják a mellettük álló kezét. Az arckifejezések is de sok­félék! Játékos, szelíd, el­szánt. .. Különösen a fiatal me­nyecskék szoktak valami bátor elszántsággal az arcukon éne­kelni. A lányok huncutkásan, az idős asszonyok ezer titokkal a szemük mögött. Rezeg a sok szoknya egy- egy körtáncnál. Megcsodálhat­juk, milyen szép piros-feketé­be öltöztek a Dányból jöttek. Hát a mogyoródiak plisszíro- zott, sárgásfehér köténye! Az mind külön-külön egy csoda. Hasonlóak, de mégis mind más, mert más-más mintával díszítették. Micsoda hímzés ez? Madeira — válaszolom meg magamnak, bár később, amikor azt éneklik: „ki van az én slingelt kendőm vasalva", elbizonytalanodom: slingelt? Gondolom, mostanában készí­tették, ki-ki a magáét. De a szü­netben megcáfolnak: — Ezek már nagyon régiek! S micsoda képeket fedezhe­tünk fel a dalok szövegében, micsoda különleges tevékeny­ségekről is tudósítanak! „A hé­vízi dobogós kőhídnál, három legény rozmaringot kaszál... ” Most tessék elképzelni! Szép, fiatal csapat énekelte ezt, a Galgahévízi Népi Együt­tes Pávaköre, de még náluk fia­talabbakat is felfedezhetünk, kislányokat a Nyársapáti Nép­dalkor, a Valkói Népdalkor so­raiban. A rendezvény szakmai ta­nácsadói, Győré Zoltán zene­szerző, Lázár Katalin népzene- kutató, Marosi Júlia népdaléne­kes, Olsvai Imre népzenekuta­tó a bemutató végén megbeszé­lésre vonult vissza a községhá­zára, s míg tanácsokkal látták el az együttesek képviselőit, a művelődési házban dr. Basa Antal polgármester és Tóth Im­re, a Pest Megyei Népművésze­ti Egyesület elnöke az együtte­sek más képviselőinek sorra át­adták a találkozó emléklapjait. A színházteremből már ki- hordták a széksorokat, volt hely, hogy mindenki egybe­gyűljék, hogy most már mind- -nyájan együtt énekeljenek, mindenfélét, ahogy jön, kö­szöntőt a vendéglátó polgár­mesternek, hazafias énekeket, tiszteletteljes, meghatott vi- gyázzban a Himnuszt, majd körtáncot alakítva népdalokat, s népdalokat, megint népdalo­kat, melyek nem fogytak el — nem fogynának el, nem csupán heteken, hónapokon át nem, de sohasem. Nádudvari Anna Hangverseny a gödi templomért Mozart és Haydn Vácott Az alsógödi katolikus hívek még min­dig a piarista szakmunkásképző isko­la ebédlőjében tartják a miséket. Az év elején leégett templomuk újjáépíté­séhez szorgalmasan gyűjtik a pénzt, de amint a minap Burger Ferenc plébánostól hallhat­tuk, még csak az egytizede ha összegyűlt a szükséges összegnek. Dr. Faragó László, gödi önkormányzati képviselő és a megyei közgyűlés népjóléti-szo­ciális bizottságának elnöke ezt az ügyet is a szívén viseli. Az egyház rábízta az akciók szervezését. Ezek közé tartoznak az olyan jóté­konysági műsorok is, mint a hét végén rende­zett váci hangverseny is. Ennek Keszthelyi Fe­renc megyéspüspök volt a védnöke. Szereplő­je a Pest Megyei Szimfonikus Zenekar, Nosze- da Tibor vezényletével; fellépett Lehotka Gá­bor orgonaművész is. Burger Ferenc telt ház előtt mondott köszö­netét azért, hogy a zord idő ellenére is eljöttek ide azok, akik ügyüket segíteni akarják. Ez­után Faragó László — számára szokatlan sze­repben köszöntötte a művészeket, s ismertette a műsort. Az előadás során felcsendült Mozart „Figa­ró házassága" című vígoperájának nyitánya. Haydn „C-dúr orgonahangverseny”-ét Lehot­ka Gábor játszotta a zenekar közreműködésé­vel. Végül ismét Haydn-művet, az Óra szimfó­nia — No. 101” című szerzeményt játszotta a zenekar. A nézőtér jórészét gödiek foglalták el, a többséget váciak alkották. Ám érkeztek a sze­mélyenként 300 forintos belépőjegyet váltók közül még a határszéli Ipolytölgyesről is. A jó és rangos műsort élvezni, a jó ügyet segíteni. A jövő héten Budapest következik. Novem­ber 20-án (19 órakor) a Piarista kápolnában rangos fővárosi művészek lépnek fel. A mű­sor fővédnöke: dr. Jeleníts István, piarista tar­tományfőnök. K. T. I.

Next

/
Oldalképek
Tartalom