Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-30 / 253. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. OKTÓBER 30., SZOMBAT 7 Katona Judit Sírkertben Egyre hull a rőt lomb, mint a permet, dús csokrot köt az ősz eres keze. Még fény virraszt. Az élők kitelelnek. Nagy pókhálóját szürke csönd szövi, s ki sírköveket betűzve messze ballag, gyomot szakít, és kertjét öntözi. Hisz kert ez itt. Most gyertyás és virágos, hol kicsi nénék ülnek padokon, és fakó szemmel készülnek imához. Szél söpör a sírok közt, serény. Ki erre jár, fejét lehajtja mélyen, és súgva kérdez, mint most téged én. Dúsa Lajos Mindenszentek Kék koronám az őszi ég, kicsit lötyög, de semmi baj — mosolygok magamon az őszben. De szívem négy pitvarában csikó-tavaszú gyermekek, érett asszonyok, ősz-magam, s minden halottam tél: időtlen. Esős, lucskos idő volt mindenszentek napján, mégis sokan kimentek a teme-------- tőbe. A gyertyák, mécsesek kicsi lá ngját eloltotta az eső, az emberek cipője talpára vastagon ragadt a sár, mégis ott tébláboltak sokan koszorúikkal, virágaikkal egy-egy sírhant körül, mely alatt apjuk, anyjuk, férjük vagy gyerekük teste pihent. Az eső könyörtelen egyhangúsággal verte az élők fájó szívvel összegyűlő csoportjait. Másnap, halottak napján, virgonc gyerekek és színes kendős asszonyok árultak virágot és koszorút féláron, de odaadták akár száz forintért is, ha már megunták a várakozást. Előző napon még hetvenötbe került egy szál feldíszített virág... Üzlet az üzlet. Időszakonként a halottak is belépnek a fogyasztói társadalomba. Egy ilyan bódéországban, ahol még a vízcsapból is a vállalkozásra buzdítás folyik, mérnökök, tisztviselők, jó szakemberek cserélik fel munkahelyüket egy-egy hitelből összetákolt pecóra, és ha volt kolléga vagy ismerős áll meg előttük, túl hangosak lesznek, vagy lesütik a szemüket. Mert élni kell. Vállalkozni kell. Belevág boldog-boldogtalan, ki a vászonbódék alatt fagyoskodik, ki a gilisztákba bukik bele, ki másba, de megpróbálja, mert élni kell. Valahogyan élni kell. Halottak napján az olcsó virágokat nem a vállalkozók, a bódétulajdonosok árulták, hanem azok, akik mindenszentek napján lelopkodták ezeket a sírokról. Sokan megvették. Nem akartak arra gondolni, miért sikerült ilyen jutányosán. Hiszen olyan messze még a következő fizetés, jön a gázszámlás, a villanyszámlás, és az élelmiszerek árai naponta emelkednek. Az ember örül, ha olcsóbban jut valamihez... Legfeljebb akkor szorul görcsbe a gyomra, amikor a temetőben elhelyezi a koszorút, és arra lesz figyelmes, hogy a szomszéd sírnál öreg nénike zokog, mert előző este ellopták a drága koszorúját. Lehajtott fejjel állnak a síroknál az emberek. Nem lehet tudni, ki imádkozik, ki az, aki szégyelli magát. Bán Zsuzsa Jégrózsa Néhányan, akik kint voltak lopni mindenszentek éjszakáján, arról suttognak egymás között, hogy az egyik síron virágzó rózsabokor fehérük. Többen is azt hitték, hogy valami szép viaszvirág. Többen is rémülten szaladtak el onnan, mert ki akarták tépni tövestül, vagy szedni róla, de majdnem ráfagyott a kezük. A rózsabokor jégből volt. Jég a zöld levele, jég a fehér, nyíló virága, de olyan hideg, hogy az eső sem árthatott neki. Csillogtak az esőcseppek a virágokon, mint a harijiat, és a jégrózsa nem olvadt el. Te is láttad? Te is? Micsoda rózsa az? Napokkal később, világosban kimentek megint, hogy megnézzék azt a sírt. A bokor ugyanolyan szépen virágzott, mint azon az éjszakán. Míg a többi síron hervadásnak indultak a virágok, rozsdafoltos krizantémok szo- morkodtak a fenyőkoszorún, ez a bokor, mintha élt és lélegzett volna, pedig jégből volt. A sírkövön egy hétköznapi név, előző évre datált elhalálozással. Ki lehetett az az ember, és kik a rokonai? Volt aztán olyan, aki látásból ismerte. Azért is emlékezett rá, mert amíg az az ember öregedett, a feleségén nem fogott az idő. Senki meg nem mondta volna, hogy az asszony, akivel karonfogva jár, a felesége. Inkább a lányának vélte volna az ember. Az illető, aki ezeket a város legbüdösebb kocsmájában elmesélte, még arra is emlékezett, hogy a férfi halála után a felesége és két fiuk eltűntek a városból. Ki tudja, hová költöztek? Lehet, hogy az asszony férjhez ment újra. Mert olyan szép és fiatal volt még. Senki nem tudta azok közül, akik mindenszentek éjszakáján a rózsából lopni akartak, senki nem is sejtette, hogy az a szép, fiatal asz- szony, és a két fiú ott állt mellettük, á sírnál. Ott voltak ők, egy másik dimenzióban, mely megakadályozta a tolvajokat, hogy láthatssák őket. Gyöngyből szeretet sugárzott belőle, szeretet a félje, a gyerekei iránt, és általában minden ember iránt. Soha nem haragudott, és soha, semmiben nem követett el hibát. Egy számítógépközpontban dolgozott, felelős beosztásban. Gyöngy soha nem volt beteg, de kiváló betegápoló, ha úgy hozta a szükség. — Kedvesem — mondta akkor a tükör előtt a férfi —, úgye van valami, amit soha nem mondtál el nekem? Gyöngy ugyanúgy mosolygott, mint máskor. — Hát jó... — mondta —, ma este elmesélek valamit neked. De ígérd meg, hogy azután ugyanúgy szeretsz, és hogy senkinek nem árulod el a titkomat! — ígérem — mondta a férfi, és remélte, felesége nem veszi észre, hogy a szívében jeges rémület ült. Csak egy kis lámpa égett az ágy mellett, a férfi boldog és fáradt volt Gyöngy ölelése után. — Érted már? — kérdezte az asszony. Mezítelen vállán szikrázva kígyóztak kibomlott hajtincsei. — Android vagyok, és rajtam kívül még sokan élnek itt a Földön, az emberek között. Tökéletes embermásolatok, akik azért jöttünk, hogy segítsünk rajtatok. Ez az utolsó lehetőség. Közösen nemzett gyermekeink okosan és humánusan kormányozzák a Földet. Az egyetlen lehetőség, hogy ne pusztítsátok el, és saját magatokat is. Az ember értékes lény, de sok hibája van. Közösen nemzett utódainkból hiányozni fog a hatalomvágy, a gyűlölködés, a kegyetlenség. Eltűnnek a betegségek, melyek a testet és a lelket mérgezik, és megmenekültök a végső pusztulástól. Gyöngy odabújt férje vállához, szorosan hozzásimult, és a férfi megnyugodott. Átölelte az asszonyt, aki őt választotta társul, és elaludt. Haláláig nem árulta el a titkot senkinek, haláláig boldog volt Gyönggyel, aki gyermekeivel együtt eltűnt a városból férje temetése után. Soha senki, aki ismerte őket, nem találkozott többé velük. Egyetlen emlék maradt utánuk, a síron örökké virágzó jégrózsabokor. estvéreim!* Nem lehet megrendülés nélkül megszólalnom, hiszen ebben a városban, Nagyszalontán születtem, ebben a templomban kereszteltek, itt vettem magamhoz az első úrvacsorát, s itt az Úr asztala előtt mondhattam el diákként Ady Endre „Az alázatosság esője” című versét. Itt a szomszédban, a Nagyiskolában, régi olajos padlójú teremben, amelynek olyan igazi iskolaillata volt, s ez mindmáig bennem maradt. Ott írtam palatáblára az első jobbra, majd balra dőlt vonalakat Meggyesi tanító úr biztatása nyomán, és az első iskolában tanult ének is itt vésődött a szívembe: „Láthatatlan Isten, Te bétöltesz, mindent..." Otthon az esti mesém leggyönyörűségesebb élménye a „Családi kör” volt, édesapám mondta, s tőle tudtam meg, hogy volt egyszer (de ő itt is élt) egy költő, aki verseket írt. olyan szépeket, mint a „Családi kör”, és őt Arany Jánosnak hívták. A Kölesér már az ő idejében is itt folyt az utcák-, kertek között, a Csonka tornyot ő is látta, sőt arról is verset írt, mindenről, ami itt játszódott Nagyszalontán, az országban, a világban, a mesékben, a történelemben (...) Gyermekéveimben a mesék világa font körbe Szalontán, ahol mindig meg kellett ismernem valami újat Arany János szülőházán, de azon a régin nádtető volt, csak az eperfák élték túl a nagy tűz veszedelmét, amikor a fél város leégett. Múlt az idő, tágult a határ, tudtam már, hol a Nádas-ér. hallgattam más mesé- lők nyomán, hogy Toldiék a Kajla kocsmával szemben laktak, övék volt a határ, ők bírták még a város aljába lenyúló erdők egy részét is. Jártam a Győri Jakab utcába, kimentünk a Testha- lom-dombra, megmutatták, merre sötétlik a radványi erdő, ahol halva találták Bárci Benőt. Minden út, utca, határrész nevezetes fordulójában Arany János költői emlékezete tűnt elém — egy tekintélyes, bár csöndes szavú, csizmás, ám bölcsességet és nagy tudást hordozó íróember, aki úgy ismerte a magyar történelmet, mint senki más. Aztán elkerültem Szalontáról; mást szabott rám az élet, a közelmúlt írónagyságainak életét-munkásságát kutatgattam tovább,** de a hűség Arany Jánoshoz teljes életre kötelezett, s ha kértek, szóltam, beszéltem, írtam, nemesebb munkát nem kérhetett volna senki. Milyen emberséget megmérő élmények döbbentettek Arany János szellemi nagyságára? Hármat elevenítenék most, s kezdem a legtávolabbival. Kanadai magyarok hetilapját kaptam meg kézből még 1972-ben. A cím alatt szép, írott betűkkel sze- detten állt a mottó: „ Ha minket is elfu ’ a Föld zivatarja, / Nem lesz az Istennek soha több magyarja. ” (Arany János) Keresztury Dezső' az EÖtvös-k'ollégium valamikori igazgatója * Elhangzott Nagyszalontán, a református templomban 1993. október 24-én, Arany János halálának 111. évfordulóján. ** Szerzőnek a népi írókról szóló esszésorozatát — Virrasztók címen — a Pest Megyei Hírlap közölte 1992 szeptemberétől. egyik Arany János nagyságát megidéző óráján így szólt: Budapesten járt az oxfordi egyetem tudós tanára, világhírű Shakespe- are-kutató, aki megtanult magyarul, mert kíváncsi arra a kis népből való költőre, aki oly sok drámát lefordított a maga nyelvére. Őrá emlékezem — mondta Keresztury Dezső — saját szavaival; mióta Shakespeare műveit magyarul is elolvashattam Arany Jánostól, tudtam meg. mekkora drámaíró volt Shakespeare. Harmadikként Sütő András nagyszerű könyvének szavait idézem („Anyám könnyű álmot ígér”), amikor „az író észreveszi gyermekként, hogy Erdélyben, a Mezőségen ő nem a magyar nyelv erdejében, hanem bokorban született. Az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvpg, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren... „Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne.” Égyszerű volna mindezek után ismét csak idézni a szellemes költői ítéletet, miszerint a legnagyobb magyar költő Petőfi Sándor, a magyarok legnagyobb költője Arany János. Illyés Gyula, amikor büszkélkedni akart származásával — kivételesen és ritkán tette — annyit mondott: az én őseim is hajdúk voltak. Akár a „Zárt sisakon pajzson kézbe kivont kardú nagyfalusi Arany, szalontai hajdú" ősei is. Ezért tudott Illyés is versben olyan szép koszorút fonni az anyanyelv tiszteletére, amelynek záró sora így szól: felnevelő édesanyám, Arany János óta a magyar költészet, a magyar irodalom jelesei szándékkal — igyekezettel és buzgalommal művelték a magyar nyelvet, ezt tanulták a legnagyobb nyelvművésztől. Aranytól. Nagyszalontán ma az októberi évfordulón lehetetlen, hogy ne szóljak a Toldiról, a magyar nyelv erdőzúgásáról, melynek jutalmául egész koszorút kell adni írójának. Mi adja hitelességét, gyönyörűségét, tisztaságát a költeménynek a nyelvi csodán kívül? A népmese igazságaira épülő belső törvény, melyből példának egyet szeretnék kiemelni. Három fiú, három igazság, hármas útkereszteződés épít a nagyszalontai mesevilág ezekre az alapokra. Toldi Miklós próbatétele is hármas. (...) Pál apostol írja a korintusbeli gyülekezet híveinek: Mindenkinek hasznára adatik a Lélek kijelentése. Némelyeknek bölcsességnek beszéde, másiknak tudománynak beszéde, de gyógyítás, csodatévő erők, a nyelvek nemei, de valamennyit a Lélek cse- lekszi. Ezt az adományt nyerte el Arany János, a bölcsességnek, a tudománynak, a nyelveknek tudását, s ezt gyümölcsöztette teljes életén át. Ismét példát szeretnék mondani a bizonyításra. Gellért Sándor, a nemrég elhunyt szatmári költő, aki éppen Arany Jánostól vette a példát, hogy a magyar nyelv titkait fejtegesse, egy ízben Kolozsvárról Nagyváradra utazott vonaton. Nagyszalontai ember volt az útitársa. Beszélgettek. Gellért Sándor is, akár Móricz Zsigmond, kis jegyzetfüzettel járt, s szorgalmasan írogatta a szép nyelvi kifejezéseket. „Azt mondja az én szalontai emberem — mondta Gellért Sándor —: tizenhat leji, vastagon elég ilisre egy napra. Azon nyomban feljegyeztem. Tudod miért? Mert a szalontai ember szavában benne volt Arany János. Földi ember kevéssel beéri, vágyait, ha kevesebbre méri. Nem tudott olyan szépen magyarul senki, mint ő. Meg a nép, a népe, akitől ő is tanult.” Hogy mennyire egy volt Arany János népével, azt számomra a tudós professzor, Karácsony Sándor világosította meg. Arany János magyarsága úgy lát, úgy ítél, úgy beszél és úgy muzsikál, ahogyan a valóságban nem ezer esztendő óta, hanem isten tudja milyen régen, még Ázsia pusztáiban már, a történelem előtti korok időtlen időitől fogvást, az örök magyarság látott, ítélt, beszélt és muzsikált... A következő üzenetet pedig még 1925-ben a nagyszalontai gyűjtés megjelenése alkalmából írta Nagyszalonta diákjainak Karácsony Sándor: „Ti magyar diákok ezt a fogalmat zárjátok szívetekbe: szalontai diákok. Derék munkájuk messze világító fáklyafényénél azt kérdezem a többiektől: hát csak Nagyszalontán teremnek ilyenek? A Csonka toronyban virraszt Arany János szelleme. De hiszen Arany János szelleme minden magyar diákot átvilágít és felhevít.” Az örök időnek szóló üzenetet ezekben a gondolatokban küldte Karácsony Sándor Szalonta inainak. Az egyik legszomorúbb sorsú szalontai költő hamvai fölött, Sinka István temetésén mondotta Veres Péter: találkozunk a magyar nép szívében. Sinka István, Erdélyi József, Zilahy Lajos, de az újak, a maiak valamilyen módon Arany János követői voltunk és vagyunk. Egy nyelvbe, a szalontai anyanyelvbe gyökereztünk kiszakíthatatlanul. E mostani megemlékezés bizonyságának fogadják el, tisztelt hallgatóim, meggyőződésem szavát: amíg magyarul sóhaj kél magyar ember ajkán ezen a Földön, Arany Jánost emlegetni fogják. Ahogyan Toldinak, őneki is dicső híre neve fennmarad örökre!** Fábián Gyula Arany János 1817. márc. 2.—1882. okt. 22.