Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-29 / 252. szám

é

PEST MEGYEI HÍRLAP

SZŰKEBB HAZÁNK

199.1 OKTÓBER 29., PÉNTEK 5

Köszönöm, hogy dolgozhattam a faluért

Miért éppen Habsburg Ottó?

Türelem nélkül nincs megértés

A makádi Kossuth-szobor avatásával kapcsolatban többen is megkérdezték, milyen meggondolásból hívták meg erre az eseményre — méghozzá díszvendégnek — éppen Habsburg Ottót. Ha tekintetbe vesszük Kossuth függetlenségi törekvéseit s ezen belül trónfosztó proklamációját, majd a forradalom leverését követó', Ferenc József nevével fémjelzett megtorlásokat, valóban nehéz megérteni a Habsburg-ház kései leszármazottjának jelenlétét a makádi ünnepségen.

Többen tudni vélik, azt mondják a Pilisben, a szántóiak ravasz emberek: a falu leggaz- dagabbját választották polgármesternek. Ha gazdag, ért a pénzhez, ha ért hozzá, tud vele bánni. Ha tud vele bánni, abból a község gyarapszik. Valahogy ekképpen okoskodtak a rendszerváltás után...

— Egy hétig gondolkodtam, elvállaljam-e a jelölést — emlékezik Szőnyi József —, s aztán az jutott eszembe, ha nem én, akkor más kapva kap rajta. És nem biztos, hogy nyer vele a falu.

— Miről mondott le e tisztség érdekében?

— A nyugalmamról, az üz- - létről, a jó jövedelemről.

Most van a polgármesteri fizetés, semmi más. Viszont a gondokkal fekszem, a gondokkal kelek és jó, ha a kettő között tudok aludni.

— Annyira mozgalmas a közélet?

— Nem a közélettel van a baj, a gazdasági élettel. Végül is a kettő valahol találkozik. Az építkezések leálltával elhalt a kereslet, megszűnt a mészégetés, pedig ebből élt a falu. Közvetlenül is, közvetetten is. Meg a környékbeli és a pesti üzemekből. Most a munkanélküliek ott ülnek a kocsmában, tétlenkednek. Ha arra tévedek, köztudottan nem vagyok italos, legfeljebb keresek valakit, egyik-másik azt kérdezi: „Jóska, nem lehet valami segélyt kapni?” Ilyenkor mindig elkap az indulat. A közpénzből ne keressen a kocsmáros. Hát ezek lehet, hogy nem szavaznak rám a következő választáson.

— Úgy gondolja, legközelebb is indul?

— Az igazság az, nem tudom. Egyrészt otthon a család, elegük van, hogy van is apjuk, férjük, meg nincs is. Másrészt az államigazgatás

nem vállalkozás, ezer jogszabály köti az ember kezét meg a fantáziáját.

— Pedig hallani egyet s mást itt. Szántón, ami olyan vállalkozásszerü...

— Ma, valamit mindig ki kell találni. Összeszorult mára a falu, mármint a házakban, a fiataloknak lakás kell, új otthon. Volt egy darab területünk, 48 házhelyet alakítottunk ki belőle. Azt mondtuk 500 ezerért adunk egyet, de csak szántóiaknak. Víz, villany van, most csináljuk a jó utat, anyag az önkormányzat kőbányájából. Igen ám, közben vezetnénk a gázt, az egész községnek, ahhoz meg ugyancsak pénz kell: húszharminc millió. A házhelyekből tizet eladtunk, pestieknek, de a duplájáért. Ezzel együtt hitelért, támogatásért kell kilincselni.

— És hogy van az az ipari park?

— Ez is egy új dolog: a községtől alig egy kilométerre még üresen áll nyolcvan hektárunk. Hamarosan kivisz- szük a közműveket, aztán parcellázzuk. De csak az elektromos vezeték csaknem egy negyedmillióba kerül, szerencsére trafó van, víz és gáz kell még. Aztán hívjuk a vállalkozókat! Nemeladjuk, hosz- szú távra bérletet kínálunk. Mondjuk, ötven évre, szántói földet nem adunk el. Senki se vesse a szemünkre, hogy a község tulajdonát elvesztegettük.

— Elég vonzó ez így? A vállalkozó szeretné magáénak tudni a területet, ahová épít.

— Nézze, a húszéves fiatal is hetvenesztendős lesz, mire lejár a bérlet. Márpedig alig láttam húszéves vállalkozót! Meg aztán egyéb kedvezményt is adunk: nálunk például nincs iparűzési adó, s nem is lesz. A vállalkozóval méltányosak igyekszünk lennni. partnernek tekintjük, partnernek kínálkozunk magunk is. A régi iskolát már például kiadtuk egy német cégnek. Az Eltek Kft. műhelyt rendezett be, 25 asszonynak adnak munkát, akik autókábeleket kötegelnek.

A polgármester szobáját a régi faluról készült hajdani fotók reprói díszítik. Ha valaki talál otthon egy régi képet, hozza, küldi a polgármesternek, ő pedig Vörösváron,a Marika fotónál megújíttatja. Bekeretezik és falra kerül.

— Hamarost egy falumúzeumot is kell még csinálni — követi tekintetemet Szőnyi József, és tovább magyaráz —, otthon már annyi limlom gyűlt össze, hogy nem férünk a lakásban. Van százéves varrógép, öreg szerszámok, lámpa, egy sütőlapát, amit tűzre akartak rakni, pedig édesanyám vetette rajta a lángost a kemencében. Még most is érzem az ízét. A regélő múlthoz tartozik a régi temető is, vagy 150 éves sírokkal. November 30-ig rendbe tetetjük a sírköveket. Jön Kocsis Laci, a régész, megtisztítja, újrafesti a szlovák feliratokat, aztán műemlékké, védetté nyilvánítjuk a temetőt.

Úgy tűnik, ahhoz képest, hogy még nem szánta el magát a polgármester a következő ciklusra, illetőleg egy újabb választási megmérettetésre, meglehetősen távlatokban gondolkodik. Hiszen a gázbevezetés, az iparbirtok kialakítása sem féléves „terv”, nem beszélve a falumúzeumról s más községépítő elképzelésekről.

De hát ő tudja, na meg a falu, amelyről úgy nyilatkozik Szőnyi József: „Bárhogy alakul az élet, én megköszönöm, hogy dolgozhattam érte!”

Gede Márton

A miértre magam is szerettem volna választ kapni, ezért a szoborállítás szellemi atyjától, Andor László makádi lelkipásztortól kértem felvilágosítást.

— A Habsburg-ház tagjai hithű katolikusok voltak, s ez a protestánsok üldözésében is megmutatkozott. Ennek ellenére — bár ezt kevesen tudják — volt egy kivétel. II. Lajos királyunk felesége, Habsburg Mária nagy megértést tanúsított Luther és Kálvin tanai iránt. Emiatt komoly konfliktusa támadt két fivérével, V. Károly német-római császárral és Fer- dinánd osztrák főherceggel. Megözvegyülvén távozott Magyarországról, s noha a vallásszabadságról alkotott nézeteit ismerték, V. Károly őt nevezte ki németalföldi helytartónak. Mária toleranciája sokban enyhítette a protestánsok üldözését. Ezekben az időkben lett Hollandia a reformáció központja, s ennek következményeként nyithatta meg kapuit nem egészen száz évvel később az Utrechti Egyetem, ahol sok olyan magyar fiatal tanult, akik visszatérve hazájukba prédikátorként szolgálták a protestantizmust.

Ami Makádot illeti, ide 1600 táján jutott el a reformáció, 1621 óta van önálló parókiánk. Az országban elsők közt ez a község tért át az új hitre. Amiben — úgy érzem — Habsburg Máriának is része volt, az ő támogatása nélkül sokkal később hódíthatott volna teret a reformáció. Ilyen meggondolásból hívtuk meg Makádra az egykori magyar királyné kései leszármazottját, Habsburg Ottót.

A szépanya toleranciája Habsburg Ottónál is megmutatkozik. A szoboravató ünnepségre legkisebbik fiával, Györggyel érkezett, beültek a

szúette, évszázados padokba, s együtt énekelték a reformátusokkal a Szenei Molnár Albert által magyarra fordított ősi zsoltárt: Tebenned bíztunk elejitől fogva.

Az istentisztelet után alkalmam volt elbeszélgetni a két tiszteletbeli vendéggel.

— A vallással szembeni toleranciáját értem. De miként azonosul Kossuthtal, aki szembehelyezkedett Ausztriával és a Habsburg-dinasztiával? — kérdeztem Habsburg Ottótól.

— A reális megítélésben nem játszhat szerepet a vérségi kapcsolat. Ausztria és Magyarország történelme évszázadokig egybefonódott, s e történelemnek épp úgy része Ferenc József, mint Kossuth Lajos. Más-más megközelítésben, de törekvéseik közösek, nemzetük megmaradását, felemelkedését szolgálták. Ezért mindkettőjüket pozitívan értékelem, függetlenül attól, hogy politikai ellenfelek volták. Szerintem megértéssel minden viszály feloldható, s ezt jól példázza a kiegyezés utáni korszak.

Habsburg Ottó szavait sokan megszívlelhetnék, kivált azok a politikusok, akik nemzetük felemelkedése ürügyén a más nemzetek fiait elnyomják, a legcsekélyebb toleranciára sem képesek. És itt elsősorban a magyarságról van szó, amely Trianon óta nyolc országban él. Kénytelenek élni. Megélni és elviselni nemcsak a rájuk kényszerített új határokat, de a beolvasztási törekvéseket is, mely nyelvre, identitásra és vallásra egyaránt kiterjed.

Matula Gy. Oszkár

Zsoltáréneklés közben apa és fia. Habsburg Ottó és György

Vimola Károly felvétele

E

sztergom felől, a Búbánat-völgyön át, majd a szobi révvel átkelve a Dunán, fel északnak az Ipoly mentén érkezünk a Börzsöny hegység észak-nyugati csücskében lévő településre, Kemencére. Nem kifejezett céllal, csupán az őszi színek kedvéért, a barangolás, a nézelődés öröméért indultunk útnak. Véletlen volt az is, ahogyan utunk végállomásául épp Kemencét jelöltük meg. Nézelődő, bóklászó kedvünkhöz könnyű rím, kis vidám klapancia. Kemence. Mennyi játékosságot hall bele az urbánus széplélek ebbe a helyiségnévbe, mennyi öröm, mennyi bensőséges melegség búvik meg benne. És mennyi jóérzéssel idézett, gyermekkori élményként felötlő asszociáció görgeti benne a képzeletet.

így jutottunk hát Kemencére, s szóvá sem tenném ezt az örömszerző magánvállalkozást ha kutakodó kedvünk, s jó szerencsénk össze nem hoz itt bennünket egy fölöttébb derék, már idősödő úriemberrel, Puskás Péterrel, akiről ha csak felületesen ismerném, s nevét sem tudnám, bizalmas-tréfás keresetlenséggel csak azt mondanám: csodabogár, afféle különc ember, aki jószerével nem is igazán illik abba a közösségbe, amelyben él. Nagyjában-egészében így is vélekedik róla a legtöbb kemencei, hiszen miféle ember az olyan, aki tanult szakmáját, a pékmesterséget odahagyva előbb felcsap rendőrnek, hogy aztán ebből az erőszakszervezetből kilépve gépkocsivezetőnek álljon be, s akkor még keveset is mondtunk róla, mert ez az ember a maga foghíjas iskolázottságával olyan különcségekre „vetemedett”, hogy középkori okleveleket gyűjt, könyvtárakban kajtat, levéltárak poros polcai közt bóklász. Nos, hát miféle ember az ilyen? Szélesebb környezete jószerivel ennyit tud róla. Becsülik-e érte, vagy csupán különcnek tartják? — ki tudja.

A gyönyörű börzsönyi táj, a völgytenyérben lapuló, békésnek tűnő település, talán ezért is, mert akartuk, igencsak kedvünkre való volt, így aztán a látványon túl több is, egyéb is érdekelt volna róla. Egy jó tanácsot követve tértünk be KaHelytörténeti kúrán

lácska Lászlónéhoz, a helybéli iskola nyugalmazott igazgatójához. A község történetéről, népviseletéről, ősi mesterségekről, népszokásokról beszélt nekünk egy általa összeállított képes emlékkönyvben lapozgatva. Több tudás, mélyebb ismeretek végett ő irányított a kútfőhöz, Puskás Péterhez.

A már nyugdíjas, ősz hajú urat a falu szélén álló hétvégi házának kertjében leljük. Övé a legszebb, legrendesebb porta mind közül, ami előtt elhaladtunk. Mihelyt jövetelünk céljáról hall, mármint hogy néhány helytörténeti morzsát is szeretnénk felcsipegetni látogatásunk során, a hívatlan vendégre szegzett szúrós tekintet azon nyomban barátságosra vált. S mert Kalácska Lászlóné már felvértezett alapismeretekkel, számára nem marad más, mint a helyhez fűződő különös történetek elmesélése.

Fölöttébb érdekesek voltak ezek a históriák a hajdani Hont vármegyéről, melynek 1751-től 1806-ig Kemence volt a székhelye; a ma iskolának átalakított, s jócskán tönkrement hajdani megyeházáról, ami ugyan még mai, rokkant formájában is impozáns, de amilyen az idő tájt lehetett, még mielőtt az épület nagy része leégett volna; a vármegyeház életéről, amely szigorú törvénykezéséről volt híres; az 1846-ban született szőke, kék szemű Sisa Pistáról, az utolsó börzsönyi betyárról, aki húszévi kemény fegyház után szabadulva békességben élte hátralévő éveit a vidéken, s akinek sírját még ma is ápolják az idős emberek Bemecebaráti temetőjében, vagy az 1789-es nyúzóvölgyi perről, amelyben negyvenkét cigány embert ítéltek halálra, s közülük csupán egy terhes asszony szabadult meg a kivégzéstől. Nos, fölöttébb érdekesek voltak ezek a dokumentumokkal hitelesített történetek, érdekes és tanulságos lenne alkalomadtán visszatérni rájuk, s

bizonnyal meg is tesszük. Engem viszont mindennél jobban a helytörténész személye ragadott meg.

Harminc éve, már gépkocsivezetőként egy véletlen terelte a helytörténeti kutatás gyönyörű, ám fáradságos, és költséges útjára. Történt ugyanis, hogy ez idő tájt egyik betegségből a másikba esett; elkeseredésében minden energiáját az orvosi könyvek tanulmányozása kötötte le, s már-már szabályos hipochonderré vált, amikor orvosa ráparancsolt, hagyjon fel rögeszméjével, s találjon ki magának valami értelmes elfoglaltságot.

— Élt itt a faluban — meséli — egy Domszky Pál nevű ember, aki Kemence történetét kutatta, vele sokat beszélgettem. Amikor halála után szép gyűjteménye szétszóródott, elhatároztam, hogy folytatom, amit elkezdett. Attól kezdve amerre csak az országban megfordultam, egy célom volt, anyagot gyűjteni Kemence, s a környék történetéhez. Könyvtárakba jártam, levéltárak poros iratkötegeit bújtam, antikváriumokban kutakodtam, Volt ugyan egy pecsétes papírom a községházáról, hogy a falu történetéhez gyűjtök anyagot, ám ez nem mindenüvé volt elegendő, volt ahová evvel is beengedtek, de az igazán értékes anyagokhoz csak kutatói engedéllyel lehetett hozzájutni. Barátaim, ismerőseim révén némi fondorlat útján ilyet is kaptam. Kutattam az országos, a megyei, a prímási, a pozsonyi, a radvá- nyi levéltárakban. Ahová nem jutottam el, azokkal levélben vettem fel a kapcsolatot. írtam a párizsi nemzeti könyvtárnak, a bécsi állami levéltárnak. Pártfogó barátok segítségével fordítottam le a latin és német nyelvű iratokat.

Puskás Péter ma minden bizonnyal a hajdani Hont vármegye történetének egyik legdokumentáltabb tudója. Szelíd vágya, hogy azt a rengeteg tárgyi emléket és dokumentumot, amit a vidékről összegyűjtött egy majdan létrehozandó hely- történeti múzeumban helyezhesse el — valamennyi érdeklődő okulására.

Paizs Tibor