Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-01 / 229. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTOBER 1., PENTEK 13 Kóda Bacher Iván prelúdiumához és fúgájához „Kóda (^záradék, függelék): a zenei forma befejezését kiegészítő rövidebb-hosz- szabb utójáték, epilógus. Gyakran zárul kódával a fúga... Preludium: önálló jellemdarab, vagy programmal ellátott hangszeres mű. Fúga (=futás): ...Alapeleme egy rövid, jellegzetes zenei gondolat (téma), amely egyetlen szólamban mutatkozik be, majd sorban végigvonul valamennyi szólamon, később visszatér a mű folyamán...” (Darvas Gábor: Zenei Minilexikon Zeneműkiadó Budapest, 1974.) „Elmentem Kenderesre. Csak úgy." — olvashatjuk a Népszabadság szeptember 6-i számában Bacher Iván: Járdaszélen című dolgozatában. Én is elmentem Kenderesre még óvodás korú gyermekeimmel nem „csak úgy”Elmentem Kenderesre augusztus 20-án. Akkor sem „csak úgy”. Elmentem — már nagykorú gyermekeimmel — Kenderesre 1993. szeptember 4-én. Nem „csak úgy." Elmentünk a 125 évvel ezelőtt született vitéz nagybányai Horthy Miklós és családtagjai hamvainak hazai földbe helyezésének szertartására. Gyanítom, a Járdaszélen írója sem „csak úgy” ment el, ugyanis bacheriá- dája nem ezt bizonyítja. írása nyitánya a barátja tanácsa. (Megfigyelési szempontok adása! Hm! Lásd: műelemzés.) Valóban minden magyar tudja, aki nem „csak úgy” ment el, hogy hol „...messze... Ráadásul a 4-es úton nagyon...’’, kit, kiket temetnek újra." (Neki)futások indulnak: — Én/mi — „ez a többi — számomra/számunkra nem kandikamera-eset volt, hanem a szó igazi értelmében kegyeleti aktus. — Kenderes valóban „csinos nagyközség”, de az volt 15 évvel ezelőtt is. Hogy „...hónapokon át készültek az eseményre... kitakarították az udvarokat, begyöpesítették a tereket, kiszedték a gazt...” miért gaz a megfigyelt nagyközségben szerzőnknek, megértem, de nem értem. Antoine de Saint-Exu- peryt ajánlom figyelmébe. Művében a róka így szól a kis herceghez: „...Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előbb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal...” — Magánember, magán... magán... Mikor is vált oly közkedveltté!?) ez a kifejezés? Most jövök rá, én még nem olvastam a művet és a színdarabot sem láttam. Hogy ki lehet, azaz ki nem lehet magánember, azt az idézett újságcikk jól emlékezetünkbe vési. — A magánbecslések szerinti néhány ezer, a „többi-szerint viszont 80 ezer jelenlévő tapsa önkéntelenül csattant föl, amikor úgy éreztük, a szívünkhöz szólnak. — Rend volt. így is van/volt rendjén. Esernyővel nem bántalmazták a „csak úgy” ottlévöket. Az előző napi rendezvényen néhányan „megismerték” más oldaláról is az esernyőt. Nos, ezek a fiatalok a Szózat éneklésekor ültükből felpattanva éhekel- ték másik nemzeti imánkat. — „Nagyon sokan nem voltak ott viszont. ” — Nem, mert nem élhették meg e páratlan eseményt. Nem, mert egészségi állapotuk lakóhelyükhöz, ágyukhoz kötötte őket. Am lélekben a szertartás résztvevői voltak a tv képernyője előtt ülve is. — Hogy töredezett a járda? Töredezett, mert vagy 50 évvel ezelőtt készült. A hálás kenderesiek visz- szaemlékezéseiből tudjuk, ki készítette. No, meg rég volt 1983 is, ugyanis akkor véste a járdába egyhe- lyütt a „Mező Imre szocialista brigád és a GAMESZ 3 fő 1983”. — „A múltat végképp eltörölni nem lehet”. Nos ebben egyetértünk, de nekünk, a kevesebbnek mást jelent e mondat. — A „derék kenderesiek hónapokig ügyködtek, pucoltak, takarítottak”. (!) Nem hiszem, hogy „...Ezt csak elnézték...” HISTÓRIA Az egy évvel ezelőtti véleménynyilvánítás (5800 főből 4 kenderesi lakos nem értett egyet az újratemetéssel) nem a „csak elnéz- ték”-et támasztja alá! Kóda: Ahhoz képest, hogy Bacher Iván „csak úgy” ment el, többet figyelt meg, mint amennyit barátja tanácsolt indulásakor. Egyet ám biztos nem vett észre a „...belépők, kártyák, cetlik...” között. Azt nem, hogy Kenderes aznap hatalmas ép járda volt. Nem vette észre, mert ő valóban a „Járdaszélen” állt. Baleczky Istvánné Budapest Aranyat érd szavak A Pest Megyei Hír- lap augusztus 28-i számában Taál -Vr Márton „Materialista etika” címen megjelent leveléről szeptember 13-án azt írtam, hogy: „Minden szava aranyat ér! ” Most ugyanezt írom Mo- nostory Imre „A sátán parancsára?” című cikkéről, mely a Pest Megyei Hírlap szeptember 21-i számában jelent meg, s mely ugyancsak „az elmúlt sötét évtizedek termékeként” ránk maradt erkölcsi leromlással foglalkozik — különösen az ifjúság körében. Az ilyen (a két levélben leírt) erkölcsi megfontolások tudatában kell majd szavaznunk az 1994-es választásokon, ha azt akarjuk, hogy ne a sátán, hanem a tisztesség, a becsület, az igazság győzzön, hogy teljesüljön Monostory Imre végső szava: „A magyar társadalom legégetőbb feladata ma az, hogy megóvja a fiatal nemzedéket a lélekrom- bolástól. ’’ Továbbá, hogy Kenrik László ugyanazon számban közölt: „Tiszta választásokat 1994-ben!” című kívánsága is valóra váljon: „... mindenki elmenjen szavazni s nagyon megfontoltan döntsön! ”, mert különben rólunk döntenek, de úgy, ahogy mi nem akarjuk! S ahogy Bánó Attila írja a „Lengyel példáról” ugyanezen újságszám első oldalán. Köles Mihály Gödöllő Futó Dezső Vidovics Ferenc pokoljárása (II.) „Az őrnagy fehér arcába vér szökött. A szeme villámlásából elkészültem az újabb szörnyűségekre. Nem ez történt. Visszaült a székbe és türelmesen végighallgatta a tolmácsot, aki fordította az ellenérveimet. Mikor befejeztem, az őrnagy lepakolta íróasztalát. Felemelte telefonját és pár percig beszélt. Ezután egy fiatal szovjet katona lépett be az ajtón, hatalmas tálcán kétkilónyi húsos füstölt szalonnát, vagy kétkilónyi vastagra vágott fehér kenyeret, sajtot, fehér üvegben sötét folyadékot, két bicskát és poharat tett le az asztalra. A látványra a számban összefutott a nyál. Az őrnagy levágott a szalonnából 4-5 jókora darabot, megtöltötte a poharakat jó minőségű rummal. Koccintottunk. A kenyér íze és a szalonna füstölt zamata a megelégedés és a béke sátorát építették fölém. Az őrnagy bólintott és én ettem. Egyszer csak az őrnagy átölelte a vállam, elém tette a jegyzőkönyvet, hogy írjam alá. Felugrottam a székről és nem-et kiáltottam, s már biztosan tudtam, hogy mindez csupán színjátszás volt. Az őrnagy szemei elsötétültek, de nem nyúlt hozzám. Intett, hogy üljek vissza a karosszékbe. Majd a következő pillanatban a géppisztolyos katona irtózatos ütését éreztem. Mikor magamhoz tértem, az őrnagy és az iratok eltűntek az asztalról. Az orosz katona kámzsát húzott a fejemre... Vezettek, cipeltek emeletre fel,- emeletről le. Egyszer csak megálltunk. Kulcs csikordult. Majd néhány lépcső és újra csikordult a kulcs a zárban. Hamar megállapítottam, hogy vizes beton van a cipőtalpam alatt. Szeretnék mozogni és lehúzni a kámzsát a fejemről, de félek, hogy figyel valaki. Lábaim meg-megrogy- nak. Mégiscsak lehúzom fejemről a kámzsát. Érzem, hogy süllyedek... Arra ébredek, hogy fogaim vacognak. Fázom. Számban égő szomjúságot érzek. Hol lehetek? Mi lesz velem? Pár lépést teszek jobbra is, balra is, de mindkét oldalon beleütközöm valamibe. Tapogatni sem merek, hátha beleütközöm valamibe és zajt csinálok. 7-8 lépést teszek előre és hátrafelé is. Ahogy kezdek ismerkedni a láthatatlan környezettel, mindig erősebben csap meg valami áporodott levegő. Áporodott nyers hús vagy romlott sonkának a szaga. Néha kórházak pincéjéből is lehet érezni ilyesmit... Szomjúság gyötör. Sejtelmem sincs, hogy mennyi idő telhetett el. Már kiveszem, ahol az ajtót sejtem s felette egy derengő ablakot. Jobbra fordulva megint beleütközöm valamibe... Jaj... talán nem is vagyok ébren... Itt jobb oldalon hatalmas bádog tepsi húzódik. A -tepsiben elnyúlt testtel egy meztelen hulla fekszik... Ösztönösen balra húzódom, ahol egy másik bádog tepsi van és ebben is egy hulla. Ez jóval fiatalabb... Nem tudom, hogy milyen erő menthetett meg attól, hogy le ne essek lábamról. Sejdítettem a halott arcát és most már látom nyitott szemeit is... Lehetetlen lelkiállapotba estem. Hol az egyik, hol a másik halottat nézem. Az egyik 50 éves lehetett, a másik talán csak a fele. Nem, nem akasztottak. A szomjúság fojtogat. Megérintem a hideg és nedves falat. Hozzá szorítom homlokomat, arcomat, majd nyelvemmel szélesen végignyalom a nedves falat. A bűz és valami só- petróleumos íz olyan hányásra ingerel, hogy majd megszakadok az öklendezéstől. Az erőlködéstől köny- nyeim hullanak, agyvelőm lüktet, halántékaim ki akarnak szakadni. Halálos fáradság húz a föld felé. Lezuhanok... Istenem, hol vagyok? A gyűjtőfogház rabkórházában tértem magamhoz. A raborvostól tudtam meg, hogy körülbelül másfél napot tölthettem a szovjeteknél a halottak kamrájában. Elevenen befalazva Mint mindig, most is kámzsával vittek egy orosz börtönbe és a kínzások után szinte agyonvertek. Lábujjaimról minden körmöt kalapáccsal vertek le. Látom, hogy egy kemencefélét építenek és engem a közepébe állítottak. Hagytak egy kis lyukat a kemence végén és hogy ott álltam, körös-körül befalaztak. Másnap, hogy volt még bennem élet, szétverték a kemencét és leöntöttek egy veder hideg vízzel. Ahogy magamhoz tértem, folytatódott embertelen kínzásom. Sokszor gondoltam arra, hogy jobb volna meghalnom, mint ezt a sok embertelen kínzást elszenvedni. Nyolc éven át egyedül voltam egy kis cellában (herceg Esterházy Pál 6 évig — F. D. közlése.), 8 éven át könyv nem volt a kezemben, így több nyelven magammal beszélgettem, hogy életben tarthassam magam. Esténként kivittek kéz- és lábbilinccsel „levegőre”. A raborvos is tiltakozott állapotom miatt, amikor átvittek a rabkórházba. Nyugatra kerülve végre sikerült orvos elé kerülnöm. Amerikában is bennem maradt a félelem és az ösztönös védekezés. Párnám alá gumibotot tettem „védekezésül”. Az újságíró megjegyzése 1952 elején kerültem vizsgálati fogságba és augusztusban a Gyűjtőbe. Ott már hallottam Vidovics barátomnak befalazásáról és a halottakkal való összezárásáról. Nem akartam elhinni. Ám ahogy rabtársaimmal sikerült beszélgetnem, ma már nem tudnak nekem olyan kínzásról beszélni (vagy rémtörténetről), amit el ne higgyek, amit elkövettek a szovjet és magyar ávós legények. Vidovics Ferencről a börtönben hallott hírt el is felejtettem. De most, hogy tőle olvastam, minden kínzást, kegyetlenséget elhiszek, mert ez alatt az idő alatt, míg tartott a megszállás, minden megtörténhetett. Talán még az is, hogy egy kiszáradt fa kivirágzott. (Vége) Postautak Pest megyében Az ország teher- és személyszállítását lebonyolító utak meglehetősen siralmas állapotban voltak a 18. században. III. Károly az 1720-as években határozta el, hogy kiépítteti a posta vonalakat, lóváltó állomásokkal, postamesterségekkel együtt. Az egész országot 12 vonal hálózta volna be, ezeknek megteremtése azonban vontatottan haladt. Pest megye központi helyzetéből adódóan az utak egy része a vármegye területén haladt keresztül. 1752-ben indultak Buda és Bécs között a delizsánszok, a nagyobb, 6-8 utast szállító társaskocsik, amelyek menetrendszerűen közlekedtek a két város között. A vármegye területén vezető útszakasz építése, javítása részben az itt élők feladata volt. A vármegye a postaút karbantartásáról 1785 októberében hozott rendeletet. Eszerint 26 település, község között osztották fel a munkát, az útszakaszt földdel, kővel és kaviccsal kellett kirakni. Az érintett helységek sokszor tiltakoztak, túl nagynak érezték a rájuk eső terheket. így például a váciak is tiltakoztak, nem is eredménytelenül, mert hosszas alkudozás után végül a vármegye felére csökkentette a városra eső útvonal hosszát. De még így is a munkák ideje alatt Vácról 150-180 munkást rendeltek ki, akiknek a munkáját a városi kapitány irányította két hajdú felügyelete mellett. Bármennyire is igyekeztek azonban a korszakban karbantartani az országutakat, igencsak fárasztó volt a hosszú, gyakran több napig tartó kocsizás a rázós utakon. Pogány György
