Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-01 / 229. szám
I 14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJÚSÁG 1993. OKTOBER 1.. PENTEK „Mese, mese, mátka (a XX. században) Mily’ kevés a szó Sírnék, de nem tudok, írnék, nem tudok, Szeretnék, s nem tudok. Vágytam... Hogy s mennyire vágytam... S közben hosszú éjjelek, hosszú nappalok, hetek, hónapok peregtek ujjaim között. S én vágytam... Hogy s mennyire vágytam... Közben hosszú percek ringattak, Veled éltek, hozzádsimultak. Altattak. Áltattak. S csak vágytam... ■ , Hogy s mennyire vágytam... KönnytT, messzefénylő álmaim szelíd illata hódított. S közben álnokul tombolt a külvilág. Forgószél, s villámok rémítettek szüntelen a reményvesztett, sötét éjszakákon át. S nappal keserű ízét hordatom, fagyos testét vonszoltam magam után. De én csak vágytam... Hogy s mennyire vágytam... S most már nem tudom. —Csak vágyom, mint egy makacs kisgyerek! Vágyom, hogy s mennyire vágyom, szüntelen vágyom... hogy szeresselek. S oly’ kevés a szó...: hogy szeresselek. Dudás Enikő Soha nem szokom meg ...Szombat. Tv2, 13 óra 45 perc. A kisgyerek kirohan a gyerekszobából, amikor meghallja kedvenc rajzfilmsorozatának első hangjait. Otthagyja játékait, Legó építőkockáit, belehuppan a fotelba, és izgatottan várja, hogy milyen esemény fog történni a „G. I. JOE.” kommandósok táborában. A színes viliódzó képek rávetítődnek a gyerek arcára, az csillogó szemekkel nézi a számára érdekes képsorokat. Lábait ölébe húzza, és beleéli magát a ,jövő háborújába”... Ezzel az életképpel szeretném bevezetni témám lényegét. E pár sort olvasva, sok embernek nem is tűnne fel, hogy mi a meglepő ebben a teljesen hétköznapi dologban. Mikor kezdődnek ezek a gyermekműsorok, az anyuka (vagy bármelyik szülő) automatikusan szól be gyermekének: — Kisfiam, mese van! — Vajon ez tényleg mese? Nekem az az érzésem, hogy egyáltalán nem! A rajzfilm és a mese, korántsem egyező fogalmak, bár ezeket manapság hajlamosak az emberek össze- kevémi, vagy lustaságból, vagy tájékozatlanságból „átkeresztelni”. Ember volt. Tán ápolatlanabb és elhagyatottabb, mint mi. A cipője kilyukadt, a harisnyája felfutott, a pulóverére már ráfért volna a mosás. Őt azonban ez nem zavarta. Nem figyelt oda a gyerekek csúfolódására sem, csak ment. Ezt szerette csinálni. Menni. Ilyenkor megfeledkezett mindenről, a gondolatairól is, pedig azok ott voltak a fejében, mint a hangyák. Izegtek-mozogtak ott bent, de ő nem hallgatott rájuk. Ment. Megszólalt mellette egy kocsi dudája, ő összerezzent, és félelmében beugrott a kapuba, amely a legközelebb volt. Nem szégyenkezett emiatt, azt hitte, természetes dolog. Nem érdeKommandós gyerekfilm?! Ez a két dolog már értelmileg sem összeegyeztethető! Az a baj, hogy sok szülő nem ér rá arra, hogy meséljen gyermekeinek, esetleg játsszon velük. Ezért csak bekapcsolják a tévét, a gyerekeit leülteti elé, ők meg dolgoznak addig. A gyerek ezt annyira megszokja, hogy egy idő után már nem is kell vele foglalkozni, ő kapcsolja be a tévét és a videót, és ezzel bele is esett a „fantáziatörlő csapda” börtönébe. A szülőknek ez any- nyiból jó megoldás, hogy saját munkájukkal tudnak törődni, ami természetesen fontos. De most nézzük a dolgot a gyerek szemszögéből! Ő a tévében háborút, erőszakot és egyéb illúzióromboló dolgokat lát, ami benne mély nyomokat hagy. A kisebb gyerek még nem is érti, hogy miről szól a rajzfilm, csak a fények és a színek, a mozgás és a hang köti le a figyelmét. Sokszor láthatjuk, hogy a gyerekek játékpuskával a kezükben rohangálnak a játszótéren, és puffogó hanggal harcolnak egymás ellen. Persze ez régebben is megvolt, csak akkor „indiándoskelte, csak ment. Ugyanazon az útvonalon, ki az emberek közül, addig a furcsa helyig, ahol nem voltak mások. Csak furcsa, egymásra tett deszkák, alacsony építmények a föld felett, és valami kellemes szag. Egyszer az ember hosszú fekete ruhában azt magyarázta neki, hogy a szag, amit érez, tömjén. Az Isten illata. Ő nem ismerte Istent. Számára csak egy személy volt, aki furcsa szagot áraszt. Ment. Visszafordult, végigment az utcán, egyenesen, semerre sem dit” játszottak. Ha viszont műanyag gépfegyverekkel „soroznak”, pedig azt sem tudják, hogy mi van a kezükben. Ezt is kapcsolhatjuk a mai rajzfilmekhez! Mint sok más ember, én is a könyvből és a fejből mesé- lés híve vagyok. Általában a gyerekek nagyon szeretik (kicsi korukban főleg), ha a szülők sokat foglalkoznak velük. Anyuka este betakarja a kisfiát, és előveszi a képeskönyvet. A mese közben a gyerek magának képzeli el a szereplőket és az események sorait saját fantáziájával. És ez nagyon fontos. így a maga elképzeléseit fogja lerajzolni és kiszínezni (ami megint nagyon fontos), és nem azt és úgy, ahogy a tévében látja, így fejlődik a képzelőereje és képességei. A mesék mindig nagyon fontos szerepet játszottak a gyerekek életében, sőt a felnőttekében is! Nagyon sok felnőtt van, aki még ma is szereti a meséket. Ezekben a rajzfilmekben a másik rossz dolog a hang. Üvöltést, Őrjöngést hallatnak a szereplők, és a fegyverek hangja olyan, mint az életben. A drasztikus hangok sok gyenézett, nem verte el a gyereket, mert csúnyát mondott rá, mert a gyerek jó. A fejében is van egy hang, gyereké. Az nem csúfolja, az azt mondja neki: Anya. Nem tudta mi az: Anya. Talán az a személy, aki megfogja a gyerek kezét, és elveri, mert bevette az ujját a szájába. Csak ment. Aztán meglátta. Ott állt tőle kétméternyire, és hirtelen valami furcsa érzés kerítette hatalmába, Kívánta, remegni kezdett. Szája kicsere- pesedett, megnyalta. Szagot érzett, és rájött, hogy az ő szaga. Egy szó rémlett fel neki. Fogmosás. És ez miért nem olyan szag, mint a tömjéné? A gondolat csak pár másodpercig élt benne, aztán elhalt. Nézte, és valami furcsát érzett a szeme körül. . — Tetszik? A hang megrémítette, el akart futni, de nem tudott. Két erős kar fonódott vállára és megállította.-—Tetszik? Bólintott. A gyönyörűségre nézett, és újra bólintott. — Kell? Bólintott. Mentek. Be a nyitott üzletkapun az eladó kisasszonyok felé.-— Azt a ruhát szeretnénk megnézni, ami a kirakatban van. — A rózsaszínűt? — Azt. A nő végigmérte őket, majd felhúzta a vállát. — Az azt drága ám! — Nem hallotta mit mondtam? — Kivehetem, ha tetszik. Kivette. Ő megfogta és ment. A próbafülkébe. Közben hangokat hallott és tudta, hogy a szagról beszélnek, ami rajta van. Kilépett a fülkéből és valaki felsóhajtott: O Istenem! Állt. 55 • • • rekben félelmet keltenek, és nem ritka ilyen korban a depresszió sem. Álmaikban is sokszor előjönnek az ijesztő képek, amik a vele járó hangokkal párosulnak. Hanglemezen és hangkazettán éppen ezért nem lehet megkapni ezeket a rajzfilmeket, mert itt a hanghoz szorosan kapcsolódnak az akció képei. Ha végképp nincs ideje a szülőnek arra, hogy meséljen, szerintem a legjobb a kazetta-, vagy a lemezmeghallgatás. így is maga elé tudja képzelni a képeket, ám ha a szülő mesél, abban éppen az a jó dolog, hogy egy ismert „kedves” hang mondja el a mesét, ami a gyerekeket leköti és megnyugtatja. Ez a szemebállítás nemcsak a két '„mesefajta” között van életben. Millió ilyen kis apró dolog van, amit a fejlődés és a rohanó idő hozott magával. Ezekre a dolgokra, vagy legalább egy részükre kellene figyelni. Ha másért nem, hát csak a gyerekekért, hogy ne csak mese legyen nekik. hogy ... „egyszer régen, mikor még a nagyi ott ült az ágyamon és mesélni kezdett...” Uitz Dóra Talán először, mióta a gondolatok kezdődtek. — Nos, mit szól? — De hát ez a nő ... ez a nő... — Egy szép nő. Mentek. Áz utcán végig. Mindenki megállt és nézte őket. — Istennek nincs olyan szaga mint.nekem? — Nincs.-— Mije van? — Jósága. Nem kérdezte, mi az, de érezte, hogy valami olyan, ami most vele történik. — Isten vette a ruhát? — Vehette ő is. Megszerette Istent. Mentek. Ők mentek, a gondolatok jöttek, és egyszer csak összeroppant. — Isten elvette őket! Isten ... beleegyezett... A férfi szorosan magához ölelte és nem engedte el. — A fiam... a kisfiam... A férjem... A hűvös kéz végigsimította homlokát és szeme elől elkergette a koszos szürke fürtöket. Az autó dudájára összerezzent és mintha kirepült volna valamiből. Arcához kapott, szúrt. Lökést érzett, emberi sikolyt. Gyermeki sikolyt. Nem ment. Csak állt, és sírt egy férfi karjaiban. — Laci, drága Lacikám... Most már mindketten sírtak, a Nővér és Öccse. Tudta, ki volt! Tudta, ki Isten! És eszébe jutott, mi az a fogmosás! Végigsimított ruháján, az ő saját ruháján. Egy nő lépett melléjük. — Klára, Klárikám... A gyerekeim ruháján kéne egy kicsit igazítanod. Ő tiszta mosollyal válaszolt. Ment. Kezében gereblyével és seprűvel. Rendbe rakta emlékeit, sajátját, fiáét és a férjéét. Feltámadt. Álltam kereszted tövében. Hallgattam a temető néma dalát. Csak Te jársz fejemben. Nagyon szeretlek. Két éve elmentél már. Hatalmas, tátongó űrt hagyva magad után, s olykor homályból elővillanó emlékeket, mellyel ezt betölthetem. Ez a kereszt! — rajta a Te neved. Soha nem fogom megszokni. Nem lehet, hogy te itt vagy! Velem vagy, előttem jársz. Csak most értettem meg, ki voltál, miért éltél, s el miért hagytál. Felszakad bennem minden seb. Fáj. Nem sírok. Mélyebb érzés ez. Csak az érezhet ilyet, aki gyakran sír. Valami tépdes ott belül. Miért voltam vak?! Nem láttam, mit tettél? Az embereket szolgáltad egész életeden át. Nem ismertelek igazán. Szívem legmélyéből rajongtam érted, s éreztem, szeretsz nagyon. Szemem előtt lettél roncs- csá! Engedelmességed, utolsó perceid életemet meghatározó élmények. Elmegyek, zajos lett a hely. Csikordul a kapu, nyikorog a kút, csivitelnek a madarak. Viszontlátásra, drága jó Nagyapám! Forró Ágnes Ki akarok szállni! Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni! Milyen könnyű is lenne megállni! De nem lehet. Menni kell és hajtani, álmodni. Minek? Rózsaszínt álmodsz és igazán szépet, álomvilágban élsz, hisz ez jó. Jó addig, míg föl nem ébredsz. Aztán nézhetsz. „A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát, s csak arra vár, hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.” Ledől egy fal, a színek szürkévé vegyülnek, s te sírsz a romhalmaz fölött. Aztán veszel egy követ, s arra építsz újra. Nagyot akarsz, egetverőt, babilonit. Mindig magasabbra. De vigyázz! Minél magasabbra vágysz, annál nagyobbat fogsz esni. Mert úgyis esel. Esel és kelsz. De minek?! Állítsátok meg, én ki akarok szállni! Cserepka Annamária Az oldalt a Váci Zeneművészeti Szakközépiskola diákjainak munkájából állítottuk össze. A KŐOLAJ REGÉNYE Örömmel tájékoztatjuk, hogy a Hírlapkiadó Vállalat gondozásában megjelenik A kőolaj regénye című könyv. A 464 oldalas, sok fényképpel illusztrált könyv egy újabb ajándékozási lehetőséggel gazdagítja karácsony szent ünnepét. Az olvasó, akit talán elsősorban természettudományos érdeklődésétől hajtva veszi kezébe dr. Szurovy Géza professzor könyvét, alig sejtheti, hogy milyen kalandos olvasmányra, az ismeretek miféle tárházára bukkant. A kőolajhoz egyre több látható és láthatatlan szálon kapcsolódik a technika és a gazdaság, minek következtében a kőolajkészletek kérdése - a gazdasági és politikai függetlenség kérdésévé vált. A szénhidrogének hatványozott felhasználása súlyos - de a kőszénnél kevésbé jelentős - kihívást jelent a környezetvédelemmel szemben. A könyv erre is hangsúlyozottan felhívja a figyelmet. Oktúber 15-lg 1500 FI hslystt, 1100 Ft-Srt megrendelheti tz alábbi szelvényen. MEGRENDELŐSZELVÉNY Megrendelem önöktől A kőolaj regénye című könyvet A könyv árát: 1100 ft-ot, a csomag átvételekor a kézbesítőnek fizetem ki (a Hírlapkiadó Vállalat átvállalja a postaköltséget). Kérjük, hogy nyomtatott betűvel töltse ki: Név: ....................................................................................... H elység, irányítószám:............................................................................. Utc afiázszám:.............................................................................................. A megrendeléseket a beérkezés sorrendjében teljesítjük: A megrendelőszelvényt a Hírlapkiadó Vállalat Kereskedelmi Igazgatóságának a címére (1085 Budapest, _______Blaha Lujza tér 3.) szíveskedjék elküldeni. A ruha Sárközi Andrea
