Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-09 / 236. szám
IS PEST MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. OKTÓBER 9., SZOMBAT 7 Egy székelykapu története Jézusfaragó emberek lelkesedésével Atyámfiái, ott messze, Háromszékben, hol a Feketeügy a réten át az Olt felé kanyarog: őrizzétek csak emlékezetetekben azt a székelykaput! A valóságban ugyanis nincs meg. Réges-rég a Gonosz áldozatául esett. Azt mondja az erdélyi Szentivánlaborfalván, egy csendes délután, teljesen váratlanul Szőcsné asszony: vajon áll-e még Kenderesen a székelykapu? A székelykapu, amit — tudom-e — valamikor a 40-es években, talán 1942-ben Pál Ferenc, a szentiváni malomtulajdonos faragtatott. Akié ez a malom volt, amelyik ma is működik. Embereket fogadott, híres fafaragókat, az Erdővidéki Vargyas környékéről talán, ők készítették el száraz cserefából. Az ácsmester pedig a Jakab Laci volt, Pál Ferené malmának a mindenese. Vonatra rakták azután, Budapestre szállították, vitték Horthynak. A palotában állítólag némi gondot okozott, hogy mi legyen velő, míg végül úgy döntött a kormányzó, hogy állítsák fel Kenderesen, a birtokán. Szőcsné asszony a férjére néz, kérdőn. Az „öreg Szőcs” bólint: így volt, így, emlékszik ő is, s így tudja az egész falu. baj, a kormányzótól úgy is át tudta venni a kitüntetést. Mert kitüntette Horthy Miklós a kapuért a székelyeket, Szőcsné asszony jól emlékszik, látta, a filmhíradó is mutatta a jelenetet annak idején. Két éjszaka állították fel A szentivánlaborfalvi szé- kelykapu-állítók jó néhány éve örök nyugalomra hajtották már a fejüket, a nemzetségbeli és vér szerinti utódok azonban őrzik és tovább örökítik a történetet. Jakab Lacinak, az ácsnak három gyermeke él a faluban, maguk is már javakorabeliek. A legkisebb, Erzsiké is — nagymama. Nemcsak igaz mesét, számukra nagy becsben tartott tárgyi emlékeket is hagyományoznak majd tovább. Férje, László András, a híres prázsmári szövőgyár nyugdíjas mestere puha ruhából fejt ki egy finom vonalú heamint „A kormányzó úr kitünteti a székelykaput Kenderesre hozó székelyeket”. Az ott, a sorban a negyedik, a fekete hajú, fekete ba- juszú, az Jakab Laci. S rajta az a bizonyos kabát... Hogy ír a korabeli krónikás? „ Éjszaka sötétjében nagy munkába kezdtek az Erdővidék székely ezermesterei. Lécek, gerendák gyűltek halomba, zengett a fűrész és előkerültek az éles bicskák. Jézusfaragó ember lelkesedésével sok ügyes kéz faragta a székelység ajándékát, a legszebb székelykaput a testvéri ölelésre tárt karú magyarságnak. Két éjszaka készült csak és mégis a legszebb székelykapu lett, nemcsak a külseje miatt, hanem azért is, mert ennek a kapunak lelke is van. Egy nemes nagy múltú nemzet legősibb törzsének lelke ég benne. Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar! — hirdeti a kiskapun ékeskedő erdélyi címer fölött a kapu felírása a székelyek hitvallását s ezután elmondja az ajándék történetét. Erdővidék, Székelyföld 1940. szeptember 12. Kenderes, Nagy Magyar Alföld, 1942. július 30. ” Igazi mestermunka volt kelykapu, de hogy mikor bontották el, azt nem tudja. Bevallja őszintén, nem is nagyon mertek abban az időben Horthyra még csak gondolni sem itt az emberek, ha valaki kiejtette a nevét, köny- nyen megkapta, hogy visszasírja az átkos Horthy-rend- szert. A 81 éves Németh Imre gazdálkodónak úgy rémlik, a kapu mellett állt egy székely stílusú kis erdei épület is, de ez nem biztos. A székelykapu? Igen, a Horthy-kert bejáratát díszítette, de a kommunistáknak nagyon útban volt. Mint minden, ami a kormányzóra emlékeztetett. Talán Erdei Nagy Kálmánná, Balassa Veronika többet tud. Neki tudnia kell, mert végig ott laktak, néhány méterre a szé- kelykaputól. Veronka néni a 80. évében jár, igen jól emlékezik, s ismeri a történetet. így mondja: a székelykaput a kommunista világ alatt elhurcolták, mégpedig Kunhegyesre. Egy éjszaka hallották a kopácsolást, koromsötét éjszaka volt, a hold sem világított. Reggelre eltűnt. Még ha láttuk volna is, mi történik, behúzódunk — mondja. — Akkortájt verték agyon a rendőrségen Makrát, a kormányzó úr testőrét, mindenki tudta és mindenki félt. Abban az időben Kenderesen a sötétség és a rettegés volt az úr. A kaput talán 1954-ben bonthatták le... Veronka néni ezt, s hogy hová vitték, onnan tudja, hogy 1954 decemberében halt meg az apósa, és januárban mentek át a férjével Kunhegyesre, a hagyatékot intézni. Akkor, ott látta meg, a Fő téren, a kéttornyú templom közelében, nagy meglepetésére a székelykaput. Még mondta is a párjának: nézd csak, itt áll a mi kapunk. Megroggyant, tűzre került A Kenderestől tizenöt kilométerre lévő kun városkában keresem a történelem 1942. július 31-én, Kenderesen e különleges jelképét. Fiatalokat szólítok le az utcán. Először nem értik a kérdésemet, kuncognak, mit akar ez itt, majd azt veszem ki a szavukból, hogy bizony, örülnének, ha lenne Kunhegyesnek egy míves székelykapuja. De nincs. Egészen biztosan nincs, ne is keressem. S hogy volt-e? Nem, nem hiszik. Kézről kézre adnak tanácstalanul a jó kunhegye- siek, míg végül Lengyel Andor nyugdíjas tanár ajtaján kopogtatok. Mint mondták, bár eredeti szakja a mezőgazdaság, de nagy szenvedélye a história, a néprajz, s maga is faragó, határainkon túl is ismert művész. Azonkívül évtizedek óta él az alföldi kisvárosban, ha valaki, akkor ő biztosan eligazít. A tanár úrnak — hallván küldetésem célját — felcsillan a szeme, jegyzeteket keres elő. A székelykaput, mondja, az ötvenes években — ma már szinte megmagyarázhatatlan bátorsággal — valóban újra felállították a kunhegyesiek. Hallották: Kenderesen nem tűrik a falu vezetői, adják csak oda nekik, díszítse itt a művelődési ház bejáratát. Ott is állt, egészen a 60-as évek elejéig. Amikor is — egy napon azt látta a tanár úr: bontani kezdik, fűrészelik, begyújtós aprófa lesz belőle az iskola termeiben. Kétségbeesett, szaladt volna segítségért, de hiába. Jó szándékkal, de avatatlan kézzel nyúltak hozzá, akik tíz éve itt újra felállították, s most düledezik, korhad is, élet- veszélyes, megmenteni nem lehet. A tanár úr csak állt, le- horgasztott fejjel, majd gondolt egyet. Eszterkétől, Vári Andrásáé gondnoktól elkért egy még ép, jó kétméteres oszlopot a kapuból. Emlékbe. Kerékpárjára tette, hazatolta. Ma is őrzi, a sufniban. Hát székelyek, ez lelke- tek egy darabjának története, Deregán Gábor Ennyi maradt belőle. A történet itt véget ér Archív fotó és a szerző felvételei Valahol itt állhatott a székely mesterek remekműve De az már kevésbé ismert, hogy Jakab Laci köl- csönkabátban utazott. A székely ember ugyanis ha útra kel, ünneplőbe öltözik, ezek meg különösen nem akárhová indultak, s Jakab Laci bizony bajba került. Ünneplője nem volt neki. Zajzon Pista édesapjától kérte hát el a székely vitéz- kötéses ruhát. Csakhogy az öreg — már így emlegetik, pedig az idő tájt harmincva- lahány éves lehetett — jól megtermett ember volt, Jakab Laci meg fekete, mo- kány fiú, s így igencsak a térdéig ért a kabát. De segedűt; ő készítette, Jakab „Laci”, az aranykezű. Egyébként esténként hej, de mondta kedves vejének a kenderesi eseményeket. Hogy két éjszaka állították fel a gyümölcsöskert bejáratánál a kaput; hogy igazi fenyőfa zsendellyel — nem ám cseréppel — volt befedve a remekmű... A székelykapuról különben bővebb megtudható az ugyancsak féltve őrzött elsárgult újságból, a Rádióélet 1942. augusztus 7-i számából, néhány percre odaadja László András, olvassak csak bele. Lám, a címlapon fotó, Azt mondja 1993 őszén Ba- ranyi Mihály, Kenderes polgármestere, hogy igen, tud róla, volt itt, a gyümölcsöskert bejáratánál egy székelykapu. Rég, nagyon rég nincs meg, még valamikor az 50-es évek elején egy ilyen és ilyen nevű párttitkár vitette el. Talán a kastélyban működő mezőgazdasági szakmunkásképző iskola történelem tanárnője többet tud róla, ő kutatja a múltat; vagy még inkább emlékezhetnek az öregek... Túri Gáborné tanárnő ismeretanyaga — bevallja — alig több a semminél. Igen, hallotta a kenderesiektől, hogy volt itt egy székelykapu, igazi mestermunka, s valamikor az 50-es években egy éjszaka, a legnagyobb titokban tüntették el. Sorsáról semmi hír. Itt állhatott valahol, ahol most az iskola hátsó kapuja van, a vízgömb közelében, valahol. A gyümölcsöskertnek sincs nyoma. A kastélybeli szerény gyűjteményben egy fotó is található, a História egyik, néhány évvel ezelőtti számából való. Színes kép, mutatja, milyen gyönyörű volt az a kapu. Horthy tünteti ki a képen a székelyeket, ám ott nem négy, hanem öt székely van. De talán az öregek, ők biztos többet tudnának mondani. A 73 éves Nagy Gábor nyugdíjas seprűkötő úgy emlékszik, hogy 1947. október 31-én, amikor hazajött három év után az orosz hadifogságból, még állt a szé
