Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-06 / 207. szám
ft PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAC 1993. SZEPTEMBER 6., HÉTFŐ Püski Sándor válasza Lezsák Sándornak Kedves Sándor! Az újságokban olvastam a hét elején, hogy a Szárszói Tábor ügyében az MDF Bács-Kiskun megyei Választmánya nevében levelet írtál nekem és Húsnak, mely szerint „sok kirekesztő szó, mérgezett élű támadás és rágalom érte ott a Magyar Demokrata Fórumot”. Mivel ezt a levelet azóta sem kaptuk meg, feltételezem, hogy nem magán-, hanem nyílt levélről van szó, s a címzettek nemcsak mi vagyunk, hanem a tanácskozáson részt vett más „kedves régi barátok” is, mégis szükségesnek tartom, hogy válaszoljak. Már az 1943-as Szárszó Tábornak is az volt a célja, hogy a népi mozgalmon belül meglévő nézetkülönbözőségeket lehetőleg kiküszöbölje, de legalábbis a kibontakozás érdekében a felszínre hozza. Ez a történelmi tapasztalat késztette a szervezőket arra. hogy az 1993-as meghívóban néhány fontos kitétel szerepeljen: „...1993. augusztus 23. és 29. között az 1943-as szárszói táborozás hagyományának mozgalmi felújítására találkozót szervezünk(...) a népi mozgalom elkötelezettjei számárai...) Előadásokra és hozzászólásokra — pártállásra való tekintet nélkül — meghívjuk a mai magyar közélet kiváló személyeid...) akik elsősorban a nemzeti élet jó működtetésével kívánják a demokráciát és az emberiséget szolgálni.” Három kulcsszó is található a fenti hiányos idézetben: népi mozgalom, pártállásra való tekintet nélkül, demokrácia és emberiség. Te a történelemből is pontosan tudhatod: nem kirekesztés az, ha valaki a más nézettel szemben — annak tiszteletben tartásával — vállalja eszmei hovatartozását. Az is világos, hogy a népi mozgalom — bár eszmeisége alapján egy és oszthatatlan — soha nem kötődött egyetlen párthoz, ami viszont nem zárja ki, hogy az alapeszmét együttesen és azonos cél érdekében bármelyik párt ne képviselje. Ezért nem okozott számunkra nehézséget az, hogy a találkozóra — akár kormány- szinten is — meghívjuk az MDF-es barátainkat, köztük az MDF egyik jelentős személyiségét, Téged is. Nehéz azonban elképzelni, hogy a jelenlegi kormány- koalíció — ha együtt marad is — a következő választáson többséget kapjon. A többséghez valószínűleg szükség lesz minden nemzeti elkötelezettségű pártra. Sajnálatos tény, hogy a sajtó egy része kihasználta és megkísérelte konfliktussá növeszteni azt, hogy Antall József miniszterelnök nem kapott meghívót a konferenciára. Ennek elsődleges oka az volt, hogy nem akartuk a magas közjogi méltóságok jelenlétével protokollárissá, „hivatalossá” tenni a tanácskozást. A második oka az én közéleti ügyetlenségem, hiszen a fenti logikából következik, hogy erről nekem nem kellett volna beszélnem. Most is azt mondom: az MDF-et, az elnökével, Antall Józseffel együtt —- véleményeltérések ellenére — a nemzetben gondolkodás jegyében természetes társnak tekintem, s a kormányzat erőfeszítéseit a jogállam és a parlamentáris demokrácia megteremtésében elismerem. Egyetértünk abban is, hogy a nemzet jövője nem tűri meg a szélsőségekben való gondolkodást. Késve ugyan, de nem elkésve: ebben is elkezdődött már a fogalmak tisztázása. Most, Szárszón sokan elmondták nézeteiket, a kiadandó jegyzőkönyv majd hozzásegít ahhoz, hogy elemezve értelmezni lehessen az elhangzottakat. Szárszó alapvető célja az volt, hogy szilárd szellemi alapot adjon a népi ihletésű politika mögé szerveződő mozgalomnak. Emlékezz! Megalakulásakor az MDF- nek mi volt az elsődleges célja? Szárszó ebben a tekintetben sem szakított Lakitelekkel! Hogy közben sok volt a „hab”. Az 1943-as táborozás példája bizonyítja éppen azt, hogy hosszú, de középtávon is az érték marad fenn. Az az érték, amely beépül a nemzet tudatába, a nemzet mitológiájába. Az egész tanácskozás és a zárónyilatkozat lényege: nem politikai pártot, pártszövetséget, új parlamentfélét akartunk létrehozni, hanem olyan szellemi műhelyt, amely ajánlásokat, javaslatokat tehet a mindenkori demokratikus parlamentnek, kormánynak és más közintézménynek. Erre utal a Nemzeti Kerékasztal és a Szárszó Kollégium működtetéséről és a nemzeti káté megszövegezéséről szóló szándéknyilatkozat. Hiszek abban, hogy a ’93-as tábor is produkált értékeket, amelyhez Csoóri Sándor töprengő, nagy felelősségű előadása adta meg az alaphangot. Kár, hogy a rendezők szándékától függetlenül nem mindig ez a hang folytatódott, de megkérdezem csendesen: ezért csak a jelenlévőket terheli a felelősség? Barátsággal üdvözöl Püski Sándor (OS) „Üldöztetünk, de el nem hagyatunk” Végtisztesség a Kormányzónak (Folytatás az 1. oldalról) Baranyi Mihály, Kenderes polgármestere búcsúbeszédében arról szólt, hogy teljesítették vitéz nagybányai Horthy Miklós végakaratát: földi maradványai visszaérkeztek a szülőföldre, oda, ahol az emberek többsége szeretettel emlékezik rá és családjára. A hazatérés, a végtisztesség napja megnyugvást jelent azoknak-az idős kende- resieknek is, akik még személyesen ismerték a volt kormányzót. „E föld adott életet, s reméljük, e föld ad nyugodalmat” — búcsúzott az elhunytaktól Kenderes polgár- mestere. Németh Béláné a helybéli asszonyok nevében mondott búcsúbeszédet, kiemelve A Vitézi Rend tagjai Horthy Miklósné Purgly Magdolna nemeslelkűségét. Emlékeztetett rá, hogyan segítette élelemmel, ruhával a rászorulókat, miközben anyai szívét háromszor törte meg a fájdalom: három gyermekét vesztette el életében. Kéri Kálmán nyugalmazott vezérezredes egyre fogyatkozó számú tiszttársai nevében beszélt, azok képviseletében. akikkel még együtt mondtak esküt a kormányzónak. „Arra esküdtünk, hogy követjük őt. és hűen szolgáljuk törekvésében. Abban, hogy egy világháború csapásai, egy diktatúra borzalmai és idegen hatalmak megszállása után kézbe vesszük az ország irányítását, hogy ez a megnyomorgatott ország ismét a fejlődés útjára lépjen...” „A református egyház búcsúzik hívétől” — kezdte a volt kormányzót búcsúztató emlékbeszédét Hegedűs Lóránt püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke. „Üldöztetünk. de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk” — idézte Pál apostolt, az igét, amellyel a „XX. század két világháborús retteneté, és két ellenkező előjelű totális diktatúrás véglete között meg lehetett maradni”. Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő, a néhai Horthy István kormányzóhelyettes felesége a ravatalnál köszönetét mondott mindazoknak, akik az újratemetést lehetővé tették, s akik személyes részvételükkel tisztelegtek az elhunytak emléke előtt. „Emlékezzünk örömmel erre a napra, hogy végre hazajöhettek egy szabad hazába” — mondotta, majd apósának és anyósának Kendereshez való mély kötődéséről, a tájhoz, az ott élő emberekhez való ragaszkodásáról emlékezett meg. Ifjabb Horthy István a ravatal előtt felidézte gyermekéveit, amikor egészen közel került száműzetésben élő nagyapjához, ahhoz az egyszerű, szerény emberhez, akinek élete nagy mozgatóereje a hazája iránti szeretet volt. Ifjabb Horthy István szerint nagyapja az embereket érdemeikről ítélte meg, nem volt antiszemita, még célzást sem hallott tőle társadalmi vagy faji előítéletről. Midezzel — hangoztatta — nem idealizálni szeretné Horthy Miklós alakját; emberi lény volt, s ezért biztos hibázott. A háborúk közötti évek problémái és megoldásai azonban (habár csábító dolog a történelemből hasonlatosságokat keresni) ma a tanulságokat illetően sem időszerűek Magyar- országon — mondotta. — A világ teljesen megváltozott; küszöbünkön nincsenek meg- tébolyodott birodalmak, s ahhoz, hogy a mai lehetőségeket kihasználjuk, arra van szükség — jobban, mint valaha —, hogy a magyarok ösz- szefogjanak. A vita fontos, de nem szabad megengedni, hogy gyűlölethez, elszigeteltséghez vezessen. A búcsúbeszédek után megkezdődött az ökumenikus egyházi szertartás, amelyet Kocsis Elemér, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, Szalai Pál kenderesi lelkipásztor és Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke mutatott be, minthogy Horthy Miklós református, felesége, Purgly Magdolna katolikus volt. A közös imádság és Isten igéjének felidézése után Kocsis püspök arról beszélt, hogy „Istenben hívő őseink mindenkori vágya az volt, hogy abba a földbe térjenek vissza, amelyből vétettek”. Vitéz nagybányai Horthy Miklós tengernagynak, Magyarország egykori kormányzójának, hitvesének és Miklós fiának hamvai immár hazatértek, hogy itt, a hazai földben, az ősök kriptájában elpihenjenek. Kocsis Elemér felidézte Horthy Miklósnak a debreceni Református Kollégiumban töltött éveit, amikor is „nagy idők nagy magyarjainak példájával találkozhatott”. „E nagyműveltségű, jellemes és bátor férfiú egy életen át családját és népét szerető ember maradt. Korát megelőző ökumenikus, türelmes, keresztyén lelkűiéiről tesz tanúbizonyságot katolikus hitvesével való példaadó, tiszta családi élete. MegVimola Károly felvétele előzve korát szorgalmazza a katolikus-református párbeszédet, hogy ezzel erősítse népünk fiainak egymást megbecsülő szeretetét.” Seregély István arról szólt, hogy Horthy Miklós felesége ama történelmi időben korának lehetőségei szerint igyekezett mindazok javára élni, akiket akár családja rendje, akár hitvese országos megbízatása révén neki adott a Mindenható. A gyászszertartás után Horthy Miklós koporsóját nyolc tengerésztiszt, Horthy Miklósné koporsóját nyolc kenderesi fiatalember, az ifjabb Horthy Miklós hamvait tartalmazó urnát Dávidházy András, a Magyar Tengerészek Egyesületének senior kapitánya vitte és helyezte el a családi kápolnában. A kriptában a tengerészek hagyományos módon, a tengerész temetési imával búcsúztak egykori főparancsnokuktól: „Az úr az én kormányosom, ezért gonosz áramlatok nem sodorhatnak el... Ő irányít a becsületes élet csillaga felé, az ő szent akarata szerint...”. Az újratemetés záróaktusaként koszorúkat helyeztek el a kápolnában — koszorút küldött Kenderesre Antall József miniszterelnök —, majd a végtisztességet tévő gyülekezet elénekelte a Himnuszt. Délután az egykori kenderesi Horthy-kastély parkjában felavatták Horthy Miklós egyenruhás mellszobrát. Japán díszdoktor Takeshi Mukoyama japán , professzort, a Kyoto-i Kémiai Kutató Intézete Atom- és Molekulafizikai Laboratóriumának igazgatóját választotta új díszdoktorává a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanácsa. A neves professzor a radioaktív sugárzások és az anyag kölcsönhatásának vizsgálatában elért eredményeiért és a magyar—japán tudományos és egyetemközi kapcsolatok fejlesztésében szerzett érdemeiért kapta meg a díszdoktori címet. Az ifjak gúnyolódtak A Horthy-temetés kapcsán állíthatom, ez ügyben korántsem megosztott az ország, annak ellenére sem, hogy egyesek hangoskodva tiltakoztak a kormányzó és családjának hazahozatala ellen, így tett a magát demokratikusnak nevező charta is, amely különféle ízléstelenségeket követett el a Vérmezőn, ám a következő napon ennek ifjúsági csoportja egy lapáttal még erre is rá tudott tenni. Ez utóbbi demonstrációról — amelyen mellükön sárga csillagot viselő ifjak is részt vettek — így tudósít a Vasárnapi Hírek: a Vörösmarty téren fiatalok gúnyolódtak a kormányzó úron, egyikük seprűnyél- testú, fehér iéggömbfejű vesszőparipán lovagolt. De hát kinek higgyünk?” — teszi fel a kérdést a tudósító úgy, mintha az elmúlt hetekben, hónapokban és években nem is tartózkodott volna Magyarországon. Kinek higy- gyünk? Javaslom, olvassa el azt a nem kifejezetten rövid nyilatkozatot, amelyet Horthyval kapcsolatban a történész miniszterelnök adott, s amely lapunk szeptember 4-i számában jelent meg. Én e beszélgetés minden sorát elhiszem, hiszen a miniszterelnöknek egyszerűen nincs oka elferdítenie a dolgokat, ellentétben a népi demokráciában működő „kollégáival”. Viszont az ízléstelen, a mai Magyarországon nácizmust emlegető szélsőséges utcai palávereknek nem hiszek, ezek stílustalanok, amelyek már ebből kifolyólag sem szolgálhatják az egység megteremtését, amihez igenis szükséges múltunk tisztázása. A tisztázáshoz viszont szorosan hozzá tartozik a kormányzó újratemetése Kenderesen. Ezek az utcai gyerekek a „horthyzmust” temették, holott tanácsos lenne eltemetni a Rákosi-érát és a Kádár-rendszert, persze nem úgy, hogy egyszerűen nem beszélünk róla. (Vödrös)
