Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-29 / 227. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER 29., SZERDA 13 Uj kirendeltség A Veresegyház és E51J Vidéke Takarék- szövetkezet vác- hartyáni kirendeltsége új épületbe költözött. Nem is akármilyenbe, dicséri a tervezőjét, aki éles szemmel átlátta, hogy az újjáépülő Fő úton a szebbnél szebb házak közt, toronykombinációs megoldásával ki kell emelkednie. A Rádi János elnök vezette rövid, ünnepélyes megnyitón és utána az állófogadáson, amit kellő mértéktartással és ízléssel tartottak meg, mintegy fél- százan vettek részt. Köztük volt valamennyi kirendeltség küldöttsége és dolgozói, a veregyházi igazgatóság, a MÉSZÖV részéről Pánczél Gyuláné, a takarékszövetkezetek megyei titkárságának vezetője, Kozma Ferncné, a házigazda Váchartyán önkormányzatának jegyzője, s még folytathatnám a névsort... Az elnöki megnyitó szerint ünnepi alkalom, ha generációknak szóló létesítményt, amit megterveztek, átadnak a közösség szolgálatára. Ennek előzménye a belső takarékosság jegyében eltelt 35 év, amint méhecske módján gyűjtött tőkét ennek a beruházásnak forrásaként, a társközösségi összefogás és a szövetkezeti belső szolidaritás, amihez évtizedekre szóló racionalitás párosult. Mindezek nélkül nem állhatnának a hetedik saját tulajdonú kirendeltség átadásánál, ahol pénz jutott a szép tervezői, kivitelezői és berendezői munkára. A közösségi létesítmények sok ember együttműködésének, a volt és jelenleg dolgozók és tisztségviselők hozzájárulásának eredménye: neveiket nem sorolja, de szólnia kell Pet- rucz György tervezőről (már utaltunk munkájára) és Kohout Gábor belsőépítészről, akik a környezet adottságai közé illő belső és külső építészeti formát álmodtak, amire jóleső érzéssel tekinthetnek a település polgárai. A tíz hónappal ezelőtti döntés helyes volt, amikor a veresegyházi GA- MESZ-t választották kivitelezőnek. Ők már nagyobb munkával is bizonyították és most is, hogy presztízst csináltak minőségből és pontosságból. Ami kezük munkája, bárhol Európában megállná a helyét. Ezért köszönet illeti a Banoss László vezette teljes csapatot: Csordás Ferencet, Lebekné Margitkát, Harcos Györgyöt, Kecskés Gyulát, Himbó Imrét és Cselenyák Sándort. Külön név szerinti köszönet illeti Juhász István polgármestert a község részéről nyújtott általános támogatásért és azért, hogy az épületet körülvevő rézsű lefedéséhez a gyeptéglákat a polgármesteri hivatal udvaráról szedette fel! Ezzel az épület környezete szebb lett. Sokak megjegyezhetik, hogy túl szép is lett! Mégis helyes a döntés, hogy a küldöttgyűlés elfogadta az öt és fél-hatmilliós befektetési értéket. Ennek végeredménye a jó minőségű terv és kivitelezés és a végeredmény remélhetően évtizedekre konzerválható. Hiszen a megtérülésnél is évtizedes időtávban kell gondolkodni!... Az ehhez szükséges türelemre akkor is szükség van, ha a helyi ügyfélkör bővülésével, a szomszéd települések: Kisnémedi, Püspökszilágy új igényével számolnak. — A szövetkezet anyagi ereje elviselhetővé teszi, hogy a kisebb létszámú településeken befektetéseinek az átlagnál hoszszabb idő alatt térüljenek meg. A szövetkezet első félévi erdeménye tovább növeli az anyagi erőt: 55 millió forinttal bővült a betétállomány és a mérlegfőösszeg meghaladta a 900 millió forintot — és a méhecskeszorgalmávalösz- szegyűjtendő tőke más település kirendeltségének beruházási forrásához járul majd hozzá — fejezte be Rádi János elnök megnyitó beszédét. Majd — a nemzetiszínű szalag átvágásával — átadta rendeltetésének az új ki- rendeltség épületét, amiben 110 négyzetméteren ügyféltér, vezető-könyvelő helyiség, iroda, szociális helyiség és emeleti étkező szolgálja mind az ügyfélforgalmat, mind az ott dolgozók kulturált munkakörülményeit. Sok pihenőre remélhetőleg nem lesz alkalmuk! Fazekas Mátyás Veresegyház Végkielégítés A kisember, az átlagember azt hiszi, hogy már nemigen érheti meglepetés! Téved! Csak figyelnie kell! Hallom a tévéből, hogy a parlamenti ciklus végén a honatyák végkielégítést kapnak, úgy 6 havi HISTÓRIA Egy brémai geográfus feljegyzései Magyarországról, 1842-ből Y A Sina-iroda előtt • tolonganak a legtöbben. Valami fészerféle alatt hosszt! asztal, rajta nagy halmokban különböző, kisebb-nagyobb pénzdarabok. Ó, micsoda édes, boldogító teher — gondolta bizonyára az a száz ember, aki a fészer előtt körben állva, vágyakozva pil- lantgatott az asztalra. A pénztáros az asztalnál ült, ő fizette a béreket, mellette egy másik tisztviselő, aki a kifizetéseket beírta egy könyvbe. A munkásokat név szerint szólították az asztalhoz, hogy a bérüket kifizessék... Ismét újabb név. Szerény, bátortalan férfi; hatszor simította végig a fejét, rendezte hajzatát, miközben a sorból kilépett... „Gyorsan, öreg, gyerünk! Sietünk a kifizetéssel!” „Egek, ez a Sina csodálatosan gazdag ember lehet, ha így siet túladni a pénzén...” Végre az öreg odaért az asztalhoz — még újonc lehetett a bérfelvételben—, átvette a pénzét anélkül, hogy megszámolta volna. Az osztrák papírbankókat olyan görcsösen szorongatta a kezében, hogy remegő ujjaival csaknem ösz- szegyűrte őket. Minden egyes munkás jellemét pontosan ki lehet olvasni abból, ahogyan a pénzt átveszi. Az egyik neve szólításakor dacosan lép elő, vonakodva emeli meg sapkáját, s úgy áll oda, mintha azt akarná mondani: „Ide avval, ami jár s amit meg kell adnotok nekem.” A másik sovány, mogorva arcra mintha ezeket a szavakat látnám felírva: „Ó, hitvány gazdagok, annyi a pénzetek, mint a pelyva, s nekünk, szegény, szerencsétleneknek oly keveset adtok belőle. De vigyázzatok, eljön egyszer majd az idő!...” Az a sok, szép, remek fogadó, amely az utóbbi békés időszak folyamán Németországban az erősen megnőtt forgalom eredményeként felépült, olyan jelenség, mely engem gyakran csodálatra késztet. Mégis, be kell vallanom, hogy az, amit e tekintetben az utóbbi húsz év alatt Pest produkált az idegenek részére, nem hasonlítható egyetlen német városhoz sem, mert e téren kétségtelenül valameny- nyit túlszárnyalja. A pesti fogadók nagy- szerűsége még inkább kitetszik, ha összevetjük azzal az állapottal, ami néhány évtized előtt még uralkodott. S ezen egyfelől lemérhetjük, mivé fejlődött máris ez a város, másfelőf némi útmutatást nyerünk arra nézve, milyen lesz majd a jövőben. E tekintetben Buda nem számít, mert bár nem kevesebb, mint húsz fogadója van, ezeknek egyike sem hasonlítható az előkelő pesti fogadókhoz... Minden elsőrendű pesti fogadó nagy, palotaszerű épület, amelynek rendszerint két bejárata van: egyik elöl, a másik hátul, úgyhogy az utas kocsija és málhája könnyen tető alá, lova istállóba kerülhet. Mindegyikben két étkezőhelyiség, egyik a földszinten, másik az emeleten; az alsónak fele szabadban, az udvaron, virágokkal díszítve, akár egy kerthelyiség; az emeleti étkező, melyet az előkelőbbek látogatnak, bent van az épületben. A földszinti étkezőben vacsoránál és ebédnél rendszerint zene szól; olyan élvezet ez, melyet a mi városaink vendégfogadóinak nagy részében fájdalmasan nélkülöz az utasember. A „Tigris” nevű legújabb pesti fogadó éttermének belső berendezése olyan pompás és szép, hogy én Párizsban sem várhattam volna különbet. Minden egyes fogadó földszintjén az étteremhez még kávéház is csatlakozik, ahol minden, Pesten megjelenő újság — többségében magyar, de német is — igen olcsón megszerezhető. Egyetlen fogadóban sem hiányzik a fogadó életét szabályozó óra, amelyet rendszerint az udvarban állítanak fel. A szobák és a mellékhelyiségek oly tágasak és beilletményüknek megfelelően. (Hogy mindegyik, vagy csak az „elbocsájtott légió”, azt nem jegyeztem meg.) Hát ez meg mi lesz? Jutalom, újrakezdési segély, vagy mi a szösz? Ugyan mi ez nekünk, az a pár százmillió?! Végkielégítés — mondogatom magamban! Milyen különös! Aki van olyan helyzetben, hogy megszavazhatja önmagának, az kap, aki nem jutott a nyomógombok közelébe, az nem kap! Hány, de hány olyan átalakult cég van az országban, amely jogutód nélkül szűnt meg, és nem volt végkielégítés! Jöttek a külföldi befektetők, és a munkás az utcára került! Ez idő tájt szüneteltette tevékenységét és nagy hangját a szakszervezet, meg a honatyák se nyomkodták oly hevesen a gombot, hogy a melós- nak is járjon valami! Merthogy ők is szeretnék az életüket újrakezdeni! Végkielégítés — ismételgetem magamban. Hát tényleg semmi nem változott kis hazánkban (meg az egész kelet-európai régióban), legfeljebb csak más megfogalmazásokat használ az új hatalom?! Én igen jól emlékszem az 1988—1990 év közötti időszakra. Volt szerencsém egy munkahelyen dolgozni egy miniszteri fő- tanácsosné-asszonnyal is, így közvetlen közelről láthattuk is, hallhattuk is, hogyan „tollasodnak” a leköszönő elvtársak! Szaporodtak az üdülőtelki parcellázások, gombamód nőttek a kis és nagyobb nyaralóházak, és külföldi utazás is annyi volt, hogy szinte folytatólagosan „követték” el azt egyesek. Tanácsi bérlakásokat is osztogattak ingyen egy évig (rendelet száma: Eőv. Tanács 5/1989 [VIII. 31] rend. 6. §-a), gondolom a házipénztárak körül is gyakran megfordultak az elvtársak. Riadtan gondolok arra, hogy ezek a praktikák mennyire megmaradtak, és most is, a ciklus végén megismétlődik. Istenem! Ha úgy négyévenként igen nagylelkűen osztogatunk egyeseknek — miközben mások folyamatosan fosztogatnak —, akkor ennek a népnek előbb vagy utóbb, de semmije sem marad! Most már ugyanis — ha igaz — nem 45 évenként „váltunk”, hanem négyévenként. Vajon hány négyéves ciklust bír ki még ez a nemzet?! Vedres Józsefné Budapest rendezésük oly fényűző, tatlan ínyem tanúskodhat, amilyet csak a vendég er- konyhájukra sem lehet pa- szénye elbír. S miként pár- nasz... (Vége) A megyeházát megszállja a katonaság Ferenc József 1861. augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést, az országban ismét elkezdődött az abszolutista kormányzás. A kibonatkozó ellenállás vezetője — amint a reformkorban — Pest vármegye lett, erélyes nyilatkozatban tiltakozott. Válaszlépésként a kancellária a megyei bizottmányt is feloszlatta, a megye azonban ennek nem tett eleget, 1861. szeptember 30-ra újabb ülést hívott össze. Hogy megakadályozzák a gyűlést, a hatóságok előző nap, szeptember 29-én katonai erővel megszállták a megyeházát. A katonaság ezután tettlegesen gátolta a közgyűlés megtartását, és megtörtént a „megyei tisztikarnak fegyveres hatalom általi feloszlatása”. Az épület előtt azonban veszélyes helyzet alakult ki. Hatalmas tömeg verődött össze, az emberek Pest vármegye vezetőit éltették. A tüntetők sorfalán újabb őrjárat tört át „rohamlépésben”. Nyáry Pál ekkor kinyilvánította, hogy nincs lehetőség a közgyűlés megtartására, gróf Károlyi István helyettes főispán pedig közölte a Helytartótanáccsal a vármegyei tisztikar lemondását. A távozó tisztviselők az iratokat rendben átadták a levéltárnak, utasították a főszolgabírókat a rend fenntartására a községekben, majd a vármegye tisztikara befejezte működését és elhagyta az épületet, melyben csak a telekkönyvi írnokok, a pénztárosok és az őrök maradtak. Néhány héttel később, október 27-én azután az egész országban feloszlatták a mcgyegyűlé- seket — nem utolsósorban azért, mert a megyék csatlakoztak Pest tiltakozásához. Pogány György
