Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-09 / 184. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1993. AUGUSZTUS 9.. HÉTFŐ Tőkés László cikke A „titkos kerékasztalról” Incidensek az albán—jugoszláv határon Karadzic visszavonulást rendelt el Ellentmondásos jelentések érkeztek tegnap arról, hogy a boszniai szerb fegyveres erők alakulatai milyen hadmozdulatokat tettek az ostromlott Szarajevót uraló két hegycsú­cson. A BBC déli jelentése szerint a szerbek ma­guk azt állították, hogy már megkezdték ne­héztüzérségük visszavonását az Igman- és a Bjelasnica-hegyről. Ezt a két hegycsúcsot nemrégiben kerítették hatalmukba. Az angol rádió úgy tudta, hogy nem lehe­tett megerősíteni a szerbeknek a fegyverek ki­vonására vonatkozó állításait, sőt egy jelentés szerint a szerb katonák valójában beásták ma­gukat az említett helyeken. Radovan Kara­dzic, a boszniai szerbek vezetője ragaszkodik ahhoz, hogy az igman-hegyi és a bjelasnica- hegyi állásokat ENSZ-erőknek kell elfoglalni­uk, nem pedig bosnyákoknak. Karadzic azt ál­lította, azért rendelte el a visszavonulást, hogy megmentse a ma újra kezdődő boszniai béketárgyalásokat. Az albán—jugoszláv határon lezajlott két határincidens miatt Tirana kérte, hogy sürgő­sen hívják össze az ENSZ Biztonsági Taná­csát. A határincidens során jugoszláv katonák a határon lelőttek egy albán személyt és két másikat megsebesítettek. «ASa&UiA'áaiRH Amerikai katonák halála Rajtaütés Szomáliában Tőkés László újabb kemény támadást intézett a románok­kal bizalmas tárgyalásokat folytató RMDSZ-politikusok ellen. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) tiszteletbeli elnö­kének amerikai sajtószemel­vényekkel is gazdagon doku­mentált vádiratát „A Hata­lom uszályában” címmel, szombati számában közölte a Romániai Magyar Szó. Tőkés László Nagyvárad­ról keltezett írásában kimutat­ja, hogy amerikai segédlettel bizonyos RMDSZ-politiku­sok 1992 januárja óta Svájc­ban, illetve a romániai Nep- tun-fürdőn négy ízben tartot­tak kétoldalú „titkos kerék­asztalt”, utoljára ez év július közepén a romániai tenger­parton. Itt Frunda György szenátor és két képviselő, To­kay György és Borbély Lász­ló tárgyalt — Ceausescu egy­kori üdülővillájában — Vio­rel Hrebenciuc román kor­mányfőtitkárral és Traian Chebeleanuval, a román elnö­ki hivatal szóvivőjével. A tiszteletbeli elnök a bu­karesti magyar nyelvű napi­lap hasábjain ismét felveti a kérdést: a hármak milyen fel­hatalmazás vagy mandátum alapján, mely minőségben tár­gyaltak a romániai magyar­ság sorskérdéseiről a hatalom­mal, sziiletett-e egyezség a ro­mán és magyar fél között, mi­ért nem tájékoztatták az RMDSZ vezetőségét és testü­letéit. Tőkés elfogadhatatlan­nak és elítélendőnek minősí­ti, hogy miközben a román kormányzat készségesen szó­ba áll egyes „magánszemé­lyekként” szereplő politiku­sokkal, nem hajlandó tárgyal­ni a kétmilliós romániai ma­gyarság legitim képviseleté­vel. A cikk írója megjegyzi, hogy a bizalmas eszmecserék­re egyetlen mentséget lehet­ne találni, mégpedig azt, hogy ha azok az RMDSZ-po- litikának megfelelő tényleges eredményt hoztak volna. Már­pedig nem hoztak. Bukarestnek azzal a törek­vésével kapcsolatban, hogy ki­eszközölje a legnagyobb ked­vezményes elbánást kereske­delmi kapcsolataiban, és tagja légyen az Európa Tanácsnak, Tőkés László rámutat: — Jelen pillanatban orszá­gunknak (Romániának) felül­múlhatatlan érdeke, hogy el­fogadtassa magát az Egyesült Államokkal és Európával, és részesüljön az ezzel együtt járó kedvezményekben és előnyben. Országunk érdeke a mi érdekünk is. — Nem lehet érdekünk vi­szont az egész országot tartós válságba kényszerítő és ma­gyarságunkat továbbra is el­nyomatásban tartó, posztkom­munista rezsim támogatása, nemzetközi elfogadtatása és legitimálása... Márpedig el­sődlegesen ez történik a ki­sebbségi kirakattanács létre­hozatala révén, valamint a tit­kos tárgyalások „eredményei­re” hivatkozó külföldi politi­kai és sajtópropaganda által — olvasható a Romániai Ma­gyar Szóban. Zsil-völgyi sztrájkszünet Pihent a hét végén a romá­niai bányászsztrájk. A Zsil- völgyi szénbányászok a szom­batot és a vasárnapot család­juk körében töltötték, még a bányásznapi ünnepségek és prémiumok hangulatában. A latin-amerikai útjáról haza­tért román államfő, akitől a szemben álló felek bölcs meg­oldást várnak, még nem fog­lalt állást érdemben a politi­kai színezetű munkakonflik­tusban. Mindenesetre a repü­lőtéren az úgynevezett „ja­pán sztrájkot” ajánlotta, neve­zetesen, hogy a bányászok fe­hér karszalaggal ugyan, de dolgozzanak. Ion Iliescu ha­zaérkezésekor egyébként ke­ményen ledorongolta a Zsil- völgyi bányászok szakszerve­zeti vezetőjét, Miron Cos- mát, aki azt állította, hogy 1990 júniusában Iliescu szólí­totta volna a bányászokat Bu­karestbe. Négy amerikai katona meg­halt, több megsebesült teg­nap reggel, amikor Szomáliái fegyveresek rajtaütöttek Mo- gadishuban egy amerikai ka­tonai gépkocsioszlopon. Ez volt az amerikaiak legsúlyo­sabb vesztesége, mióta az ENSZ tavaly decembere óta fegyveres erőkkel próbálja biztosítani a segélyszállítmá­nyok célba érését és a béke helyreállítását az afrikai or­szágban. A gépkocsioszlop az ameri­kai Hunter katonai támasz­pontról indult a Szomáliái fő­város repülőterére. Az ENSZ főhadiszállásának közelében- az egyik jármű alatt akna rob­bant, majd a robbanást köve­tően ismeretlen fegyveresek tüzet nyitottak a katonákra. Azok felvették a harcot, s ha­marosan egyiptomi, illetve pakisztáni kéksisakosok ér­keztek a megtámadott aVneri- kaiak segítségére., Az ENSZ erők helikoptereket is bevetet­tek a harcba. A lövöldözés egész dél­előtt tartott, ENSZ-források szrint több orvlövész bújt meg a környező lakóépületek­ben. Három amerikai katona a helyszínen, a negyedik kór­házba szállítás után vesztette életét. Újságírók látták, hogy helikopterekkel több sebesült amerikait is elszállítottak a helyszínről, de a sérültek pon­tos számát eddig nem közöl­ték. Arról sem érkeztek hí­rek, hogy a támadóknak vol- tak-e veszteségeik. A Reuter brit hírügynök­ség szerint kemény amerikai katonai válasz várható. Az ENSZ-katonák közül a Szo­máliái akció megkezdése óta 39 meghalt, 165 megsebesült. A nagyvilág hírei * Borisz Jelcin megke­gyelmezett Jurij Csurba- novnak, a néhai Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár ve- jének, aki tizenkét éves büntetését töltötte kenő­pénzek elfogadása, illetve vesztegetés miatt. Csurba- nov az elnöki kegyelem után még tizenegy napot volt kénytelen eltölteni a Nyizsnyij Tagil-i börtön­ben. A tádzsik védelmi mi­niszter szerint az Afganisz­tánból beszivárgó tádzsik ellenzéki fegyvereseket kül­földi hivatásos katonák is támogatják. Sljapnyikov egyben cáfolta, hogy a tá­dzsik kormányerők afga­nisztáni falvakat lőttek. ^ Radioaktív tejet ka­pott Hollandiából Bangla­des — jelentette a Reuter. A bangladesi mérések alapján az engedélyezett szintnél ötszörte maga­sabb a holland importtej radioaktív szennyezettsé­ge, s emberi fogyasztásra teljesen alkalmatlan. ★ Szoros kapcsolatot szeretne fenntartani a kí­nai vezetés az új japán kormánnyal. A Kínai Kom­munista Párt főtitkára, Csiang Cö-min reményét fejezte ki, hogy Japán a jö­vőben is hozzájárul majd a világ és az ázsiai—csen­des-óceáni térség helyzeté­nek megszilárdításához, fejlődéséhez. MAGYARORSZÁG Kedves barátaink, tisztelt pályatársaink! A határon túli magyar lapok első budapesti szemléjén, amelyről korábban mi is hírt adtunk, augusztus 7-én dél­előtt hangzott el az alábbi be­széd. Hittük volna? Hetven-egyné- hány esztendeje ama szerző­dés úgy szórta szét a magyar írástudókat, mint a szél a pely­vát. Megsokszorozva a földraj­zi távolságot, oly messzire ve­tett bennünket egymástól, mintha más földrészen élnénk. Szétszóratásban, elszakítottságban, kisebbségi lét­be szorítottan az írott szó, a hír, a tájékoztatás maga a levegő. A lélegzetvétel az anyanyelven írott újság ol­vasása. A múlt évtizedek Közép- és Kelet-Európájá- nak keserű példája szerint népek, népcsoportok juthat­nak el a fulladásos állapotig. Elég az írott szót, a nyomtatott szót — az igaz szót — megvonni tőlük. Nem felejtem el soha Kós Károlyt. Élete utolsó esz­tendejében Kolozsvárott, Rákóczi úti házában, még mindig friss szellemmel lapjáról, a „Kalotaszeg”-ről beszélt, amelyet a nagy omlás után egymaga szerkesz­tett, írt, nyomtatott. Tudta, hogy az ocsúdáshoz, a lé­legzetvételhez újság kell, legyen bár az egyszemélyes. És Benedek Elek — a szembejövő ember — is azért ment vissza Budapestről Székelyföldre, hogy ír­jon. Újságot szerkesszen. Levegőt adjon az elszorí­tott gégéjűeknek. Aki otthon, a szülőföldjén, a bajba jutottakkal sorsközösséget vállalva nevezi édesnek az anyaföldet, annak hiszek. Annak elhiszik, hogy élet­ben lehet, életben kell maradni. Ha a huszadik századi magyar újságírás Atlaszait ke­ressük, bennük, kettejükben megtaláljuk. A harmadik pillértartó Stószon állt a teher alá. Volt idő — a felvi­déki magyarság második világháború utáni űzöttség- ben —, amikor a publicista Fábry Zoltán írásai tartot­ták a lelket egymillió fulladozóban. S volt idő, évtizedekig, a század utolsó évtizedéig tartó, amikor — valljuk meg — hihettük, hogy az újsá­gírást a világ ezen fertályán örökre megbecstelenítik a kényszerek és a kényszerítések. Szavakat, szent fogal­makat sehol nem lehet úgy felemelni, mint az újság­ban. És sehol nem lehet úgy meggyalázni. Hittük volna? Hihettük volna, hogy ebben a reánk feketedett huszadik században így lehetünk együtt, fi­gyelő szemek és szolgálatos fülek nélkül, ismerkedés­re, beszélgetésre, eszmecserére gyűlve, magyar újság­írók, magyar szerkesztők, a Kárpátok karolta, határok­kal szétszabdalt táj magyar írástudói? Én nem hittem. Volt idő — igen —, amikor nem a fájdalmaitokról, a megaláztatásokról, hanem arról is csak cenzúrázva adhattunk hírt, hogy éltek, léteztek. Határon túli magyar lapok? Elhallgatták, elrekkentet- ték őket előlünk. Hogyne rekkentették volna el, ami­kor a gyermekeink jószerével csak ennyit tanultak róla­tok a tankönyvekből: „Magyarország határain kívül magyar nemzetiségűek is élnek.” És az egyik budapes­ti egyetemen végzett felmérés szerint a hallgatók na­gyobbik része úgy vélte, hogy a székelyek román nyel­ven beszélnek. Emlékezem rá: a hatvanas esztendők végén Erdély­be látogatva először vettem kézbe kinti, odaáti magyar megyei lapot. A megrendelt, a kényszerített írásokat ol­vasva, akár félre is vethettem volna. De minden lap­számban találtam egy-egy kitűnő riportot, szép tárcát — megjelenhettek volna bármely úgynevezett nagy magyarországi újságban. Kolozsvári barátaim, az akko­ri Igazság munkatársai elvittek a Keleti-Kárpátokba, ri- portútra. Terepre, ahogy ők mondták. Három napig gyalogoltunk, leszakadt a lábam, ők pedig: mint akik sétáltak egyet a parkban. Ez is az újságírás, ez is a magyar újságírás történe­te: keserves, szinte már lehetetlen körülmények között állni a sarat. Ismerjük küzdelmeiteket, tudjuk, ma is sokkal keservesebb körülmények között dolgoztok, mint mi. Tudjuk: hó végén elmarad a fizetés, kifizetet­len a nyomdaszámla — gyakran elgondolkodom: mi­ből él, hogyan él meg a határon túli magyar újságíró? Most, hogy itt vagytok, először is meghajtom a fe­jem előttetek. Azért, mert álltátok és álljátok a sarat. Hamis addig az itthoni panasz, siránkozás, amíg ti a mindennapi megélhetésért küszködve írtok magyar új­ságot, adtok ki magyar lapot. Köszöntelek benneteket a Magyar Újságírók Közös­sége, hétszáz hazai újságíró nevében szeretettel, baráti kézszorítással, testvéri öleléssel. Itt vagyunk, itt lehetünk — a történelem megadta ezt a lehetőséget, ezt az esélyt. Valamit elkezdhetünk, ami évtizedekig álomnak sem volt elképzelhető. Ha Kós Károly, Benedek Elek, Fábry Zoltán itt le­hetne! Talán itt is vannak... E találkozó után rajtunk mú­lik, hogy közöttünk maradjanak. (Kosa Csaba)

Next

/
Oldalképek
Tartalom