Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-04 / 180. szám
jü PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 4.. SZERDA 13 Vecsés legidősebb polgára Kedves ünnepségre hívott minap a vecsési Jókai utcai öregek klubjának vezetőnője. Mint mondotta, ritka ünnepi alkalom lesz. A Bertalan utca 10-ben otthonában köszöntik a 100. születésnapját ünneplő Paskay Ferencné született Zupka Júlia nénit. Éltem a lehetőséggel, aztán, amikor becsengettem, előbb angolul beszélő fiatal jött ki, nem értettük egymás szavait, s úgy küldte ki Márti nénit, az ünne- pelttel együtt élő nyugdíjas korú lányát, Endrédi János- nét. így kerültem a népes família örömteli ünnepének kellős közepébe. Hát mit mondjak? — húsz éve tudósítok Vecsésről, de itt, ebben az angol, magyar nyelvű forgatagban sokszor nem tudtam, kire figyeljek. Az ünnepelt Júlia néni, aki egy vidám, jóságos nénike, s ma is szépen el lehet vele beszélgetni szinte mindenről, leginkább a történelemről, irodalomról, legfeljebb egy kicsit a nagyotthallá- sára meg a szeme renitenskedésére kellett tekintettel lennem. Aztán a gyermekei, az egymás szavába vágó Márti- ka és Gabriella, akik oly szépeket mondtak Júlia néniről, amilyet az édesanyákról szoktak mondani, csak annyi különbséggel, hogy itt a másik két — Amerikában, Éloridá- ban élő — testvér, Alexander és Lucia gyermekei mellett az itthoniak, összesen 13 unoka és 19 dédunoka szavaira is figyelnem kellett, még mielőtt a hivatalos ünnepség elkezdődött volna. . Azután megérkezett Molnár Imre polgármester és felesége, akik jókora virágcsokorral és csemegekosárral köszöntötték az ünnepeltet. Eljöttek a falusi cserkészcsapat képviselői az árvalányhajas cserkészkalappal, egyenruhában, és a szép virágcsokor mellé kedves köszöntő szavakat is mondtak. S ott volt Végh Katalin doktornő, Júlia néni hűséges orvosa, aki még akkor is be-benézett a Bertalan utcai lakásba, ha semmilyen betegség sem kerülgette a 100. életévéhez közeledő idős asszonyt. Eljött Szigetvári Imre plébános úr és a falusi öregek klubjának lelkes vezetője, Víghné, Erzsiké, aki ritka lelkiismerettel törődik az idős emberekkel, függetlenül attól, hogy a Halmi telepen, a faluban vagy éppen a Bertalan utcában éljenek. Molnár Imre polgármester a köztársasági elnök és Vecsés Nagyközség köszöntését tolmácsolta a most, jó egészségnek örvendő Júlia néninek. Mint mondta, 100 év nagy idő, kevés embernek adatik meg, hogy ilyen történelminek nevezhető korszakot megéljen. Júlia néni életében a magyar történelem minden keserves eseménye megtörtént. Volt egy nagyszerű millennium a honfoglalás 1000 éves évfordulóján, gazdasági fellendülés a századfordulón, aztán egy „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” kinyilatkoztatást követő, Magyarország területének szétszabdalásához vezető, pusztító első világháború. S jött a román be- és kivonulás, Trianon máig is közép-európai traumákat gerjesztő igazságtalansága, később a német be- és kivonulás, miközben ismét lángra lobbant a világ, s Júlia néni újabb bevonulásnak, az orosz hadak hadműveleteinek, több mint négy évtizedes „ideiglenes” itt-tartóz- kodásának, majd kivonulásának lehetett tanúja. Majd azzal folytatta a polgármester, hogy e történelmileg is gazdag életút évfordulóján azt kívánják az ünnepeltek, hogy az 1100 éves magyar jubileumot is étje meg erőben, egészségben, erős hitben. Tény, hogy Júlia néni testvérei is valamennyien kilencven év feletti kort éltek meg. Ő volt a testvérek közül a leg- betegeskedőbb, és mégis, most a 100. születénapot ünnepelheti. Isten kegyes ajándéka, hogy most se engedi el magát, tesz-vesz a lakásban, csak az a baj, hogy már nem lát. Pedig annakelőtte hány ezer könyvet elolvasott, s most be kell érnie a rádióval. Igaz, a rádió révén tájékozottabb a világ dolgairól, mint Szandy dédunokája, akit még ringatott a floridai bölcsőben, de most, harminc év után találkozhattak egymással újra, éppen egy ilyen szép jubileumon. — Kedveském, hogy mi mindent megértem én már? Bácskában éltünk a szüleimmel, aztán Kalocsára sodort az első háborús földönfutás. Apácák neveltek, erős hitet adtak nekem, amiért máig hálás vagyok. Az első világháború idején spanyolnáthával küszködő frontharcosokat kezeltünk. Isten adott erőt, hogy fiatal leányként ezeket az emberi tragédiákat is elviseljük. Kalocsán ismertem meg a féljem is, aki Bácskáról származott. Alig volt egyéves a legidősebb lányom, Márta, amikor a Trianon idején a szerb pópa, akivel az uram jó kapcsolatot tartott, közölte velünk: menjetek el, hiába sajnállak benneteket, de ha itt maradtok, igen nehéz sorsotok lesz a többi magyarral együtt. így kerültünk Mohácsra. A férjem előtte már megjárta a szerb fogságot is, ezért lettek későn a gyermekeink. Aztán a vegyes lakosságú Mohácson lett városi ügyész, később az ügyvédi-kamara tagja. Tisztes megélhetést biztosított, meg rangot a családnak, s nemcsak lakást szerzett, de szép könyvtárat, zongorát is a gyerekeknek, akiket mély vallásos hitben neveltünk fel. Beszélgetésünk közben a budapesti és a floridai dédunokák jöttek oda, s Júlia néni sorra kérdezte őket te ki vagy? Egymás szavába vágva hangzottak a magyar és angol szavak. Szépen éltünk Mohácson, amikor az uram a zsidótörvények ellen §zót emelt. No, ezért a nyilasok hurcolták meg, árulónak mondták. Aztán jött a második világháború a maga pusztításával, ki- és bevonulásaival, s ahogy a Himnusz mondja, megbűn- hődtük a múltunkat és jövendőnket is. Az orosz bevonulás után, mint városi ügyvédet, megbecsülték az uramat. Azt hittük, talán vége lesz a mi földönfutásunknak. Aztán a kommunisták kezdték zaklatni, majd reakciósnak, kispolgárinak, klerikálisnak meg mindennek elkiabálták. A 40-es évek végén többször feldúlták a lakásunkat, szinte nyugtunk sem volt, éjjel felzavartak bennünket. Azután széthurcolták az értékes könyvtárunkat írni, olvasni sem tudó emberek, s megrongálták a zongorát is. Egy napon a lakásunkat is államosították a fejünk felől. Az uramat kényszemyugdíjazták, a kamarából is kipenderítették. Nehéz, nélkülözésekkel terhes évek köszöntöttek ránk. A fiunk ekkor már Amerikában élt, ő segítette, ahogy tudta, a családot. Csakhogy a leveleiért mennyit zaklattak, sőt elolvasták őket, és a testvérek nem is írhattak egymásnak. Ha reklamáltunk, azt válaszolták: egy népnyúzó ügyvédnek semmi szava sem lehet az új Magyarországon. Istenbe vetett hitünket mégsem adtuk fel, melaszos süteményt ettünk, de mégsem dörgölőztünk az eluralkodó, tébolyult hatalomhoz. No, az 56-os forradalomkor Lucia lányunk is három apró gyermekkel, a dermesztő hidegben vágott neki a határnak, és Jugoszlávián át Amerikába emigrált. Még tovább zilá- lódott tehát a család, amit pedig minden eszközzel igyekeztem összetartani. Nagyon nehéz volt, szinte lehetetlen. Mély vallásos hitünk sokszor átsegített a ■ nehézségeken, amikor már azt hittük, nincs kiút, nincs menekvés. A gyermekeim, unokáim, dédunokáim még sohase gyűltek ilyen szép számmal ösz- sze, s az aprócska ükunokáim még nem is lehetnek itt. Ennek ellenére látható, hogy az anyai erőfeszítés, amit a család összatartására fordítottam, talán nem volt hiábavaló. Csak nosztalgiával tudok visszagondolni az első, második háborús összatartásra, amikor az emberek a szegénység közben is tisztelték egymást. A hit segítette át népünket a nehézségeken, ami mára igen-igen szertefoszlott. Csoda-e, ha az erkölcsök is ilyenek? Hová jutott ez a vesztébe rohanó világ? Régi bácskai otthonunk közelében a fegyvereké ismét a szó, itthon meg az ellenfelek a marakodásban már-már ellenségként kezelik egymást. Fura egy világ. Tizenöt éve kerültünk Vecsésre, hogy a pesti lányunkhoz közelebb legyünk. Most 9300 Ft a nyugdíjam, ami száz dollárnyinak felel meg — mondja Júlia néni. Ma is korán kelek, sőt olykor éjjel is az alvás helyett imádkozom, s megköszönöm, hogy Isten ilyen magas korral áldott meg. Imádkozom ezért a sokat szenvedett magyar népért, hogy ennyi próbatétel után ne zilálódjék jobban szét. Szigetvári plébános úr minden héten eljön meglátogatni. Mondtam már neki, hogy azért imádkozom, hogy végre megpihenhessek az Úrban, de ő humorosan mindig azt feleli: őt csak az élőkért való imádkozásra kenték fel, a bűn zsoldjáért ő nem imádkozik. Eljön az úgyis, amikor ideje lesz, nem kell siettetni. Egy kezemen meg tudom számolni, hány 95 éves vagy annál idősebb él a 23 ezer lakosú Vecsésen. Egyikük halálát épp Júlia néni születésnapján jelentette Pap András református lelkész a gyülekezetnek. Talán ezért is érdemelnek meg a Júlia nénihez hasznló idős emberek minden figyelmet és tiszteletet tőlünk. Vigyázzunk is rájuk, erőnk s hitünk szerint, hogy minél tovább beszélgethessenek az unokákkal, dédunokákkal, ükunokákkal. Orosz Károly Vecsés DOKUMENTUM Savanyú szél Ne bántsd a magyart! • Ezzel a címmel mutatta be a Panoráma szerkesztősége a hét Hargita megyei magyar kálváriájáról készített riportfilmet. A román hatalom néhány napig hallgatott — mintha tanácstalanok lettek volna. A Panorámának még odavágtak volna — hiszen a múlt esztendőben megesett, hogy Iliescu elnök Hankiss Elemér tévéelnöknél tett eredményes feljelentést a szerkesztőség ellen. Az Európa Tanács raportőreinek jelentése bizonytalanította el a bukaresti hatalmat. Ez a jelentés ugyanis leszögezi: Romániában megsértik az emberi jogokat, a kisebbségi jogokat. Külön pontban kívánja a jelentés a zetelakiak és az oroszhegyiek ügyében hozott ítéletek felülvizsgálatát. Erőre kapva, annál nagyobb hangerővel támadtak Bukarestben. „Az Európa Tanács jelentéstevői elhitték az RMDSZ hazugságait.” „Zsarolni akarják Romániát!” Az Advearul című bukaresti napilap a címlapján hozta: „Vadállati gyilkosoknak akarnak kegyelmet adatni!” Óhatatlanul az öreg ügyvéd, Stefanescu-Draganesti szavai jutottak eszembe. „Vannak erők, akiknek az az érdekük, hogy mi, románok ne léphessünk be emelt fővel Európába.” Egyik külföldi útján a Panoráma riportere mikrofont tett a román államelnök elé: „Alkalmazzák-e az 1990. január 4-i amnesztiatörvényt a Hargita megyei elítéltek esetében?” Ion Iliescu 1989. december 22-én a bukaresti televízióban, a lyukas forradalmi zászló alatt ezt ígérte: „Mi, románok leszünk a földkerekség legszabadságszere- tőbb népe!” 1993 júniusában ezt válaszolta az újságíróknak: „Egyelőre nincs módom az amnesztiával foglalkozni!” És mosolygott. Ugyanazzal a mosollyal, amellyel fúj ’89 decemberében belenézett a kamerába. Néhány nappal később a román elnök fogadta Markó Bélát, az RMDSZ elnökét és az RMDSZ küldöttségét. A küldöttség felhozta a jogsérelmeket, Cseresznyés Pál és a marosvásárhelyi magyarok, cigányok ügyét, s külön nyomatékkai kérték az ártatlanul bebörtönzött Hargita megyeiek szabadon bocsáj- tását. Ion Iliescu kitért az egyenes válasz elől. A román sajtó újabb rohamot indított a „külön jogokat” követelő romániai magyarság ellen. Június első felében egy napra Magyarországra érkezett Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés szóvivője. Felhív, letört a hangja. — Június hatodikán a bukaresti legfelső bíróság helyben hagyta Cseresznyés Pál tízéves börtönbüntetését. — Tudom. — Erdélyben azt mondtam: példaértékű lesz a júniusi ítélet. Ha felmentik Cseresznyést, a Hargita megyeiek is kiszabadulnak. Ha Európába tartanak, fel kell menteniük... Mégcsak az enyhítésről sem akartak hallani. — Tehát ez a példa? — Ez. Az Advearul és a nagy román lapok követelik: indítsanak büntetőeljárást dr. Frunda György szenátor ellen, aki az Európa Tanács Romániába küldött ra- portőreivel együtt dolgozott, és a legfelső bíróságon a marosvásárhelyi Cseresznyés Pált védte. E könyv nyomdába adásának napján újra találkozom Katona Adámmal. — Jártunk Nagyenye- den, Boldizsár Ferinél. A családtagok és az RMDSZ-küldöttség. Éppen filmeztek a börtönben. A román televízió magyar szerkesztősége. A tiszti étkezdében, gyönyörűen megterített asztal mellé ültettek bennünket. Ide hozták Ferit, a filmesek forgattak. A román néző majd azt látja, hogy szanatóriumban tartják Boldizsár Ferencet. — Azt kérdeztem, amit májusban Székelyudvarhelyen. Mit tehet az RMDSZ, az erdélyi magyarság? — Megkértük az engedélyt Bukarestben, a Poarta Alba-i látogatásra. Karsai Lászlóhoz, Illyés Istvánhoz. Járjuk a börtönöket... Szél fúj Erdélyben. Savanyú szél. (Vége) Kosa Csaba Zsámbéki jobbágyok kérvénye Zsámbék a 18. század elején, 1715-ben a mezővárosok között szerepelt a különböző összeírásokban, ennek ellenére kicsiny település volt, mindössze 43 háztartást találtak benne a felmérők. 1720-ban már többen éltek Zsámbékon, 61 magyar, 37 német és 10 szlovák háztartást számlált a helység. Az ott lakók élete nem volt könnyű, ezt mutatja az a kérvény is, melyet 1725 körül írtak a zsámbéki magyar jobbágyok földesuruk- nak, gróf Zichy Ferencnek. Segítségét kérték az adó miatt: a településre 400 forint adót vetettek ki korábban, de akkor „voltunk legalább 80 gazdák, de már most alig vagyunk heten, kiknek négy-négy ökrünk vagyon, annyira el holtanak és el mentenek körülünk a gazdák". A négyszáz forint adó mindezek ellenére maradt, ezt az összeget viszont a megmaradók nem tudják fizetni. Ezért gyűlt össze több évre visszamenően a tartozás. „Hogy tovább emletett adónkat meg adhassuk, bizonyára lehetetlennek láttyuk”— írták a levélben. Ezt ugyan megmondták az összeíróknak Is, de most urukat kérik, hogy „tekincse szegény jobbágyit irgalmas és kegyelmes szemmel az jó Istennek vére hullatásá- ért, s szányon meg bennünket”. Hogy intézkedett-e Zichy Ferenc, nem tudjuk. A zsámbéki jobbágyok helyzete a következő években nem javult: 1726-ban az egész országban rossz volt a termés, a fenyegető éhínség elhárítására az udvar közbelépésére volt szükség. Pogány György
