Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
XXXVII. ÉVFOLYAM, 193. SZÁM Ára: 13,50 forint 1993. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK Szebik Imre evangélikus püspök Az ünnep üzenete Vannak ünnepeink, amelyek nem szürkülnek meg soha; vannak események, amelyek nem veszítenek jelentőségükből. Jóllehet az ünnepet tartalmában gyakran igyekszenek módosítani, a hozzá fűződő eseményt elhallgatni, a nemzet megőrzi esemény tartalmukat, s az ünnepet szívébe zárja. Ez a sikertelen kísérlet zajlott le augusztus 20-ával, első nemzeti ünnepünkkel is. Mindhiába! Ezen a napon tekintetünk először a múltba réved. Tűnődve s tisztelettel gondolunk első királyunk, István alakjára, a magyar nemzet államalapító történeti személyére. Mekkora felülről kapott bölcsesség, mily kiváló politikai felismerés és népe iránt érzett felelős szeretet élt szívében, amikor isteni bátorsággal és királyi határozottsággal átvette a keresztyén hit és erkölcs normáit, gondoskodott az evangélium megismerésének s terjesztésének lehetőségéről, egyházszervezetet épített fel, s a keresztyén gondolat- és életvitel megvalósításával Európa-értékű közösséggé emelkedett a magyar nemzet. Protestánsokként nem morális értelemben tartjuk őt szentnek, hanem spirituálisán, lelki vonatkozásban. Akit ugyanis Isten az Ő igéjével megszentel, az életvitelében tisztaságra és bölcsességre, szentségre és igazságra törekszik. E belső lelki folyamatban minden aktivitás és eredmény Istentől függ. Az ember az isteni cselekvés megajándékozottja. Szent István királyunk e kitüntető isteni adományok hordozója volt uralkodása idején. Az a tény, hogy számos protestáns istenháza felszentelése több évszázadra visszatekintve ezen a jeles ünnepen történt, önmagában jelzi, eleink jól értették az egyház jelentőségét a nemzet megmaradása és a magyar nép összetartása tekintetében. Istent félni és hazát szeretni úgy tartozott össze tudatukban, mint a nemes fa és ízes gyümölcse. Merjük remélni, hogy a kettő egymásba fonódása sokak gondolkodásában a 20. század végén is újraérlelődik. E feltevéssel máris elérkeztünk a jelenbe, hiszen ezen az ünnepen napjaink gondját is szám- bavesszük. Sokak szemléletében a négy évtized alatt a kozmopolita látás hódított teret. A nemzeti múlt, a sajátosan népi kultúra háttérbe szorult, és arányt tévesztett gondolkodásukban a magyar és más nemzetek értékeinek számbavétele. Nem kell szégyellnünk nemzeti múltunkat fény- és árnyjelenségeivel együtt, nem kell magyar kultúránk és keresztény hagyományunk miatt félreállítottként megjelenni a népek nagy családja tarka kavalkádjában. Gondolattartományunkban szüntelen jelen szabad lennie a Szent István-i értékek évszázados képviselőinek, akár Mátyás király legendás alakjára, akár Balassi vallásos költeményeire vagy Bornemissza Péter magyarságára. Bocskai István függetlenségi harcaira, II. Rákóczi Ferenc fénylő személyiségére gondolunk. És a felsorolás korántsem teljes, inkább esetleges. Bizonyos, hogy a reformkor honfiúi és honleányi érzelmi lelkesedése távol van korunk modern magyarságtudatától. De hideg szívvel és hűvös értelemmel sohasem gondolhatunk a hazára, csak a szeretet elfogultságával, ahogy édesanya érez gyermekei iránt, még ha távolba is szakadtak. S ezen az ünnepen gondolataink tova- szállnak országhatárainkon túl élő magyarjaink felé is. Hozzánk tartoznak ők, a magyarság nagy népes családjába. Ha róluk beszélünk vagy hozzájuk szólunk, nem jelent ez többet, mint jelzést arról, hogy számon tartjuk őket testvérként, és szeretetünk nem szűnt meg irántuk. Talán e pozitív érzelemnek legkiválóbb megnyilvánulása a Duna Televízió műsorának sugárzása szerte Európába, országhatárok felett és politikai érdekek nélkül. Csak hogy tudjanak rólunk, és naponta szemléljék képernyőjükön — gondolunk rájuk. Egész kontinensünkön osztatlan öröm fogadta édes anyanyelvűnkön beszélő magyarjaink körében a Duna Tv létrejöttét és e műsor sugárzását. Érdemes e tényen itthon mélyebben töprengenünk, s ha szükséges, véleményünket újrafogalmaznunk. Ezen az ünnepen gondolataink a jövőbe is pásztáznak. Életképes nemzet vagyunk- e, vagy a vörösmarty-i jóslat teljesedik be, ahol a sírt népek veszik körül. Egy nép, amely túlélt tatárdúlást, török uralom másfél századát, négyszáz évnyi idegen kultúra kiterebélyesedését négy évtized rabigáját, szabadsága és önálló nemzeti léte idején pusztulna el? Lehetetlen. Ez a nép, a mi népünk, ez a nemzet, a mi nemzetünk élni, élni és szolgáli akar. Szolgálni szellemet és tudományt, kultúrát és lelkiséget, melyből építkezhet az egyén és töltekezhet a közösség. Hogyan teheti? Ha a részérdekek fölé helyezi az egész nemzet előrelépésének szent ügyét. Ha tud csoportszempontok helyett népben, társadalomban gondolkodni. A civil szerveződések, egyesületek, alapítványok, társaságok létrejöttének korát éljük. Céljukat csak akkor érik el, ha nem önmaguk fontosságát keresik, hanem a nemzetet építik. Szolgálni szellemet, tudományt! Hogyan? Ha emberközpontú gondolkodásunkat felváltja az örök Istenre figyelés. Amíg az ember önmagát helyezi a középpontba, mindig megistenülni akar. Helyette emberségét is elveszíti, s elaljasul. Amikor az ember elismeri Isten alá rendeltségét, visszanyeri méltóságát és igazi emberségét. Amíg az ember önmagának szab törvényt, énessége az egeket ostromolja, és társát a porban hagyja. Amikor Isten írja szívére a szeretet szabadságának lehetőségét, fölemeli a társát, népét, nemzetét, mert fölismeri, csak együtt lehetnek boldogok. Szolgálni kultúrát és lelkiséget! Hogyan? Ha a halál kultúrája helyett az élet kultúráját választjuk. A 20. század kultúráját a fogyasztás jellemzi. Minden reklám erre biztat, minden termelő cég legjobbként a sajátját ajánlja. A cél, minél többet fogyasztani élelemből, ruhából, gépből, mindenből. S közben a halál felé menetelünk, mert használhatatlanná válnak vizeink, ártalmassá lesz levegőnk, s ha úgy véljük, nekünk kevés jut a földi javakból, egyre boldogtalanabbnak is érezzük magunkat. Az élet kultúrája szerény és szolid értékfelhasználásra biztat. Fontossá teszi a lelki kincsek felfedezését, melyek nem anyagiak függvényei, nem szennyezik a légkört, de felüdítik a reménytvesztettet, s életkedvet kölcsönöznek a sötéten látóknak. Augusztus 20-a államalapító nemzeti ünnepünk. Az ünnepi csendben merítsünk a múlt lelkesítő példáiból, világító fáklyák voltak ők! Vállaljuk a jelen felelős formálását a köz javának szem előtt tartásában, és építsük az Isten ígérte jövőt az élet kultúrájának választásával! Szent István szobra Székesfehérváron Hancsovszki János felvétele Hol vagy, István király? A törökkanizsai B. Sándort hosszú hónapokig kerestem telefonon sikertelenül. A napokban végre nagyanyja fölvette a telefont, s zokogva mondta el nekem, a gyerek katona, csak a jó Isten tudja, merre van. Nem jön tőle se levél, se ( üzenet, semmiféle hír. Mindig ott toporog a telefon mellett, s csodálkozott, hogy bár én annyit hívtam őket, Török- kanizsán néma volt a telefon. Azonnal írni fognak, ha Sándor jelentkezik, majd sírt még egy sort az idős asszony, s nehezen bár, de azt vettem ki a szavaiból, nem hitte volna, hogy életében még egyszer ilyen tragédiát kell elviselnie. Azt hitte, hogy a Sándor gyerek megmenekül azoktól a borzalmaktól, amelyek neki a háború idején megadattak, s lám lehet, a gyerek már tán nem is él. A hétfalusi csángó M. Z. most adogatja be a papírjait mindenféle hivatalokhoz, Azt szeretné, ha az Igazságügyminisztérium engedélyezné számára, hogy Magyarországon köthessen házasságot menyasszonyával, mert akkor tán hamarabb megkapják a letelepülési engedélyt, majd később a magyar állampolgárságot. Menekülnek hazulról, holott ha néhány nap szabadidejük van, már kapaszkodnak is a Nyugati pályaudvarnál az autóbuszra, s mennek Nagyváradig, ahonnan vonatoznak tovább még hatszáz kilométert Brassón túlra, mert érzik, értik ők. hogy ebben a nagyvárosban mennyire idegenek. A nagymamánál a Hétfaluhoz közeli Keresztváron még két éve nyáron is el-eljárt az erdőből egy medve, hogy a kútnál enyhítse szomját. S mikor ezt megtette, azon nyomban szundikált is az árnyékban egy órácskát, aztán elcammogott. Ez alatt az órácska alatt a házban szinte pisz- szenni sem mertek, kivárták, míg a medve magától ébred, s távozik. No, ilyen környezetből csöppenni egy körúti építkezésre, bizony életmódváltozást jelent. De mégis makacsul intézi ügyeit a fiú, hozza az asszonyt, mert véleménye szerint csak itt képzelhető el a jövő. A marosvásárhelyi T. Lóránt nem tagadja: van olyan este, amikor kicsordulnak a könnyei, amikor úgy érzi, semmi keresnivalója itt, hisz odahaza vannak a szülei, a testvére, a barátai. Legszívesebben fölülne az első vonatra, s menne, ahova húzza a szíve. Ám mégis marad, mert kamasz fejjel is tudja, kellenek odahaza azok a forintok, melyekért már tíz lejt is megadnak. Ebből telik néha húsra, húgának egy-egy szebb ruhára. Ebből lesz a vágyak netovábbja, a kazettás magnó, s ha minden sikerül, tán egy színes televízió is videóval. J. Sári néni ezt írja Ipolyságról: „Anyád szülőfalujában, Horvátiban is kitették a táblát, bár mióta Tompával összevonták, a Tupa nevet viseli, szóval kitették a táblát: Horváti. így magyarul. Ám azt mondja a vöm, hogy most bevették. Úgy örültem pedig, hiszen tudod, anyádhoz, drága jó Máriámhoz mi még oda, Horvátiba jártunk, ahol nekünk minden-minden olyan volt, mintha paradicsomi állapotok között játszadoztunk volna”. És Sári néni levele végén beletörődik abba, hogy ez a táblakitétel meg annyi minden, mint a névviselés, csak egy pici fénysugár volt, mely az évtizedek óta oly borús égen megjelent. Megjelent, aztán mégiscsak győztek a felhők. Már nincs sugár. És hozzáteszi, hogy ennek így kell lennie, hogy nekünk ez jutott, s arra int, bele ne keseredjünk a hétköznapokba, hogy e keserűség fölé egyetlenegy dolog emelhet, méghozzá az, ha nap mint nap imádkozunk a jó Istenhez. Akikről föntebb szóltam, valamennyiüket régen, szinte kisgyermekkoruk óta ismerem. Tudom róluk, ugyanúgy, mint Sári néniről, hogy nem mulasztják el sem reggel, sem este, hogy összekulcsolják kezüket. Ugyanúgy, mint én is, aki most összetett kézzel csak azt kérdem: Hol vagy Szent István király? Vödrös Attila
