Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-03 / 153. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. JÚLIUS 3., SZOMBAT 7 Kannás Alajos Magyar Albatrosz Zas Lóráninak Hazája nincs csak asszonya egy messze messze fészken ki vár mint őszi áfonya hogy édessé beérjen a pillanat és visszatér a szélen szálló párja s a tájon túl a Magyar Ér a szívben megtalálja az Óceánt s a részletek a tájak népek Életet tükröznek szemtől-szembe Mikor a lélek felragyog s kiülhetnek a csillagok A Belső Végtelenre (Los Angeles) Fodor Géza Mint a bányász Áttűz az arc, s ragyog az andezitbe, — a magasságért alá kell szállni! — mélyrét törve lentről ily sugámyi záporos fényt a hontalan zenitbe. Vágat az ér, a földaláfutásnyi, naponta le-föl az aknaliften; hol a csörlők szikrázatán minden megkockáztat és elveszíthet bármi, mi a felszínek fölé csillagokat: ideget tép lenn a sűjtólégen, míg kőzetfogsor-közön csikorogtat. És villog a szén, a fekete ében, ha fölizzák nagy-nagy eocén-holdak a gyémántkérgű poklok éterében. (Dercen, Kárpátalja) Sinkovits Péter Egy kötéltáncoshoz emlékezzünk most ami velünk történt amerre a szem ellát csőszkunyhók árvasága majdnem elterültünk a hatalmasok helyett mi pedig nem más csípővassal tartott izzó parázs és lelökdösték keményen a halk prófétákat a mutatvány céltalan elbillen az eszköz-lét bozótos kertünket felveri a gaz a kötéltáncos leereszkedik egyensúlyt másutt keres (Újvidék) Sigmond István A kőhordó, a kő és a szél A kőhordó két kézzel markolta meg a követ, és elindult vele a túloldalra. Az úton nem találkozott senkivel. Ezen az úton soha senki nem járt rajta kívül. Ez az ő útja volt. És a szélé. Most is hátulról érkezett. Mint rendesen. Ezzel háromra szaporodott a társaság: a kőhordó, a kő és a szél. A kőhordó nem gondolt semmire. Vitte a követ. A kő sem gondolt semmire, őt vitték, s ez teljesen kitöltötte az életét. A szél mindhármójuk helyett gondolkozott. Fél- útnál a kőhordó nyögött. Egyszer. Azután még egyszer. Rövid szünet után elkezdett nyögni egyfolytában. A szél nagyobb sebességre kapcsolt, hogy segítsen a kőhordónak. Es tényleg. Nemsokára célhoz érkeztek. A kőhordó letette a követ és felemelkedett. Két tenyerét a hátára szorította, és azt mondta, hogy „jaj”. De csak egyszer. Nem volt sok ideje, vissza kellett vinnie a követ. Megmarkolta két kézzel, és elindult vele a túloldalra. A szél ezúttal szemközt érkezett. Szétzilálta a kőhordó haját, letépte róla az inget, repesztette a tüdejét. A kő mindezekből semmit sem tudott. Őt vitték, s ez teljesen kitöltötte az életét. A kőhordó nekifeszült a szélnek és ordított. Szélesre nyitott szájjal. Ez egy marha, mondta a szél, s kifordította a kőhordó egyik szemét. Csakhogy a kőhordót nem akármilyen fából faragták, így, félszemesen is elérkezett a célhoz, azaz a kiindulóponthoz. Most sem gondolkozott, csak ösztönösen megrázta az öklét. Előzőleg letette a követ a lába elé és nyögött. Egyszer. Aztán újra felemelte a követ és elindult vele a túloldalra. Az út hosszabbnak tűnt, mint első ízben. De azért elérkezett a fél- útig, ahol letette a követ. A kőhordó most sem gondolkozott, de ösztönei azt sugallták, hogy ezúttal a félútnál van a cél. Nyögött egy jó nagyot, aztán felemelte a követ és vitte visszafele. A szél most már nem is szél volt. Hurrikán. Kifordította a kőhordó másik szemét, lete- perte a földre az üvöltve viaskodó embert, beletaposott a gyomrába, felszakította nyakán az ereket. A kőhordó hason csúszva közeledett a cél felé, azaz a kiindulóponthoz. A követ magával vonszolta. A kő mindezekből semmit sem tudott. Őt vitték, s ez teljesen kitöltötte az életét. A célnál a kőhordó nem tudott felemelkedni. A követ sem tudta legördíteni csupasz melléről. Teste teljesen vérbe borult, gondolkozni most sem gondolkozott, ösztönei sem működtek már. A szél felemelte a követ, s olyan tíz- méterről agyoncsapta vele a kőhordót. A kő boldog volt. Végre repülhetett. (Kolozsvár) A második nehéz mondanivalójú írás Erdei Ferenc munkásságát és életvitelét hivatott egybefoglalni, akiben az érték olykor előtört, majd visszafojtódott, mert ő is a körülmények-személyek hatása alá helyezte önmagát. A politikai pályán a miniszterelnök első helyettese beosztásig jutott, jellemző módon Rákosi Mátyást, akkor már nemcsak első titkárt, de miniszterelnököt szolgálta ki. A Kádár-korszak alatt volt a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, a Hazafias Népfront elnöke, a közélet minden vezető állását végigpróbálta, a kommunisták minden első személyét kiszolgálta. Megalkuvásban nem talált versenytársra. S mint ahogy a Darvas Józseffel való beszélgetéseim nem találtak említésre való mondatokat, úgy Erdei Ferenccel való találkozásaimnak sem maradt számomra emberséget emelő tanulsága — akkor már mindketten a kígyóélet alacsonyan alkalmazkodó világában töltötték hétköznapjaikat. Mégis a személyes találkozásaim alkalmához kötöm a megismertetés epizódjait, sok-sok mindent elárulnak ezek szentenciák levonása nélkül. 1963-ban Zöld Sándor, volt belügyminiszter mélységesen elhallgatott halálának körülményeiről készítettem a Rádió pályázatára dokumentumműsort. A munka elkészült, első díjat nyertem, de ezt nem lehetett nyilvánosságra hozni, s egyébként az akkori elnökhelyettes, Hars István elvtárs úgy ítélt; majd 25 év után elővehetik. Addig ne is említsék, hogy ez az egyébként nagyon érdekes anyag elkészült, zárt dokumentum. Azóta is az! Zöld Sándor, Kádár János belügyminiszter elődje -— elmezavarában — kiirtotta családját, majd maga is öngyilkos lett. így tudták Magyarországon. Zöld Sándort és családját Rákosi parancsára az államvédelmi különítmény megbízottai le akarták tartóztatni. Ő megpróbált ellenállni, mire az egész családot, két 10 év körüli kis gyermekét, feleségét, édesanyját egész egyszerűen kiirtották. Házból menekülő édesanyját például a kertben lőtték agyon. Ezt a politikai gyilkosságot dolgoztam fel, s a szálak a szomszédban lakó Erdei Ferenchez vezettek, aki kérdésemre (hogy mit tud erről a borzalmas ügyről) azt válaszolta: erről még neköd som beszélők. Jó makaiason, nyersen mondta, s hozzátette: minek ártod magad ilyenökbe? Elmondtam, hogy kiket jártam végig, s ők mind válaszoltak — többek között Vásárhelyi Miklós, Újhelyi Szilárd — Erdei Ferenc annyit mondott: ők mögtehetik. Első személyes találkozásunk természetesen jóval megelőzte ezt a hamvába holt interjút, mert az 1956 forradalmi napjaihoz kapcsolódik. Amikor Erdei Ferenc a Szabad Kossuth Rádióban a Nemzeti Parasztpárt nevében megszólalt, az egész meghurcolt párt felháborodott. Árulók ne nyilatkozzanak! A csörrenő telefonok még a stúdióban érték Erdei Ferencet, aki megalázottan, leforrázottan kotródon el a népharag szavát megértvén. Ez néhány nappal később nem akadályozta meg abban, hogy Maiéter Pál társaságában, kormány- küldöttség tagjaként, ne menjen el Tökölre, a szovjet főparancsnokságra tárgyalni, amelynek szomorú és megrázó eredményeit ismerjük: Maiéter Pál honvédelmi minisztert törvénytelenül kivégezték. Az elindulás és felhatalmazás perceiről, amely a Tildy Zoltán államminiszter dolgozószobájában történt még lehetne írni, hiszen ott voltam, itt a lényeges Erdei Ferenc saját illetőségű magamegbízatása a Parasztpárt részéről, amelyhez megint hiányzott az egyetértő jóváhagyás. Ez most elkalandozás lenne, tehát szorosan a tárgyhoz tartozón: Erdei Ferenc hajszála sem simult laposabbra, azaz a tárgyalás halottja és az 56 utáni politikai pálya VIRRASZTÓK felívelő pályáján haladó Erdei titkát némelyek nem értették. Pedig egyszerű. Ő, s az ő politikai szerepe, árulása már a Forradalomba való beépülés kiosztott ténykedése volt, kétség nem fért ahhoz, hogy egyiket megölték, másikat kiemelték. Bolsevik módszer, kipróbált és szokásos. Becsület és tisztesség onnan kizárva, a’ki- választott emberek, akikkel végrehajtják, csak kísérleti figurák, bármikor eltüntethetők. Erdei túlélte. Két nyitott könyv fekszik az asztalomon. Az egyik a „Futóhomok”, a másik „Város és vidéke”. A szerző egy. Az első művét a Magyarország felfedezése sorozatban a tiszta szemű, életkort cáfoló, bölcs ítéletű szo- ciográfus írta, a másikat a megnyitó beszédeket vagy értekezleteket összegező pártállami funkcionárius gyűjtötte és szerkesztette egybe. A „Futóhomok” nép- és tájrajz, népismeret és történelmet tömörítő racionális fáklya, amely a gyönge értékű futóhomok kialakulásával birkózó nép küzdelmét kíséri, a „Város és vidéke” nagyüzemi gazdálkodás áldásaiban új fejlődés előtt álló szocialista jövőképet hordozó összefoglalás. Egyiknek törvénye a zárt, egyszerű, emberséget hordozó és embertelenséget ostorozó írói ítélet, a másik írás görcsös és néptől idegen módit népszerűsítő egyveleg, amelynek minden fejezetében külön-külön nyer bizonyítást, hogy a szövetkezés, a nagyüzemek mennyire sajátjai a magyar népnek, s jövő csak ezekben keresendő. Ä „Futóhomok” nyelve erős, ízes, népben ágyazott magyar beszéd, a „Város és vidéke” csinált, funkcionárius szó- és kifejezéshasználat, kínos bizonygatás belső meggyőződés nélkül. Egyik az erőt hordozó mű, másik az összefércelt marxista tudományos mellébeszélés. Két világ, két én, egyazon emberben, csak korkülönbség fedezhető fel, s természetesen a kiadó. Egyiket, az elsőt Sárkány György szerkesztette, másik a TIT kiadványa, ahol már nem fontos a szerkesztő. Egyik szembenállás egy igaztalan világgal, másik szolgai hódolat — meggyőződéstelenül — az idegen hatalom ránk erőszakolta vidéki változásoknak, amely a falvakat el akarta tüntetni az ország térképéről. Kettős arcú alkotó, kettős igazságú könyvek. Egykor a makói hagymás fiú pontosan tudta — élte —, szenvedte a főúri Magyarország szorongató visszásságait, s úgy lázadt és lázított, ahogyan Budai Nagy Antal, Dózsa György jobbágyai és felvilágosult nemesei tették. Aztán megfonták a hálót, asszonyi hajszálakból is, és Erdei Ferenc az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, majd az első kormány belügyminisztere lett. Ezt már a párthoz, no, nem a Nemzeti Parasztpárthoz fűződő politikai igazságszolgáltatás eredményezte, hanem az illegálisan beszervezett, de utolsó pillanatig titkolt kommunista párthoz való köttetés jutalmaképpen nyerte el. Sokan az egykori párthívek közül sajnálták, sőt siratták, mások átkozták. Soha egyetlen bajba jutott parasztpárti társán nem segített, csak már öreg korában, bizonyosan félvén az eljövendő nagy számol- tatástól. Séta bölcsőhelyemen rádiós műsorban megha- tottan járta-a makói temetőt, ahová kívánkozott megpihenni, ahol az ősök is, igazi kétkezi emberek nyugodnak, keserves életük befejezéseképpen. Ehhez mindenkinek joga van, hogy oda húzódjék, amikor nincs tovább, akikhez valójában tartozott, ha el is hagyta őket, mikor már a napos oldalon járt, a hatalomban. Múló, utolsó szalmaszálbizonyság hazatérni az örök csendbe, sok-sok háborgattatás után, ami mögötte maradt az emberek, barátok, eszmetársak, de nem elvtársak szívében. Temetéséről jövet mondta keserűen volt barátja, aki a végtisztességet megadva elment elkísérni az utolsó útra: „abban a megrendítő órában, mikor elköszön az ember a távozóktól, ennyit jegyeztem meg fohászképpen, Ferenc, legyen néked könnyű a föld!” A z életművet nem szabad és nem is lehet elhan- tolni. Mondják, az ellentmondásokat feloldja az idő, most mindenképpen irgalmatlanabb a megítélés, mert aki cselekedhette volna a jót és nem tette, vétkesebb annál, aki a maga kiszolgáltatottságában csak sodródott, legtöbbet elvtelenül, mert csak erre volt ereje. Bizonyára jön idő, amikor már nem ilyen fájdalmas lesz a megméretés, hiszen közel a tegnap, s nem is ilyen súlyosan bántó a szó, mely jó és rossz között különbséget tesz tárgyilagosabban, ma keserűbb az igazság ítélete azok felett, akik tehették volna a jót, de adósok maradtak vele. Ezt már máshol mérik őfelette is, s az alól nem siklik félre senki, még az ügyesnek tartott politikus sem. Fábián Gyula
