Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-20 / 167. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP

SZUKEBB HAZANK

1993. JULIUS 20.. KEDD

A váci honvédemlékmű

Az 1848—49-ei országgyűlés adósságot vállalt a szabadság- harc hősei iránt. Diadalok egész sorától elragadtatva, meghajolva a hősiesség csodás példái előtt, kimondták a haza aty- jai, hogy a honvédeknek a haza elismeréssel és jutalommal tartozik.

A ragyogó kor elmúlt, de e határozata teljesítendő kötelességül maradt fenn, s miután a nemzet közel két évtizedig (1849—1867) „nem leié honját e hazában”, 1868-ban, a legelső szabadabb lélegzetét arra használta, hogy a kötelezővé lett adósságát — ha lassan is, de — fizetgesse. Nem fizethette szellemtelen betűkben, mely gyakran hazudni is szokott; nem érdemjelekben, melyeknek értékét gyakran szállítják alá: nem fizethette pénzben, mellyel egyébként zsarnokok is szoktak becstelen zsoldot fizetni — hanem fizette a megemlékezés és elismerés néma, s mégis oly ékesen szóló jelvényeiben, minőket minden nagy és szabad nemzet szokott állítani hőseinek, nagyjainak kő- és ércszobrokban, melyeket sírokban, tereken, harcmezőkön emel, hogy hirdessenek bátorságot, hazafiságot, lelkesedést, áldozatkészséget, szabadságszere- tetet.

Ezt hirdeti 1868. július 19-e óta a váci honvédemlék, melyet a szabadságharc idején lezajlott két váci csatában elesett honvédek tiszteletére állítottak — elsőként a kiegyezés után.

Vác városától délre pár száz méternyire az utolsó házaktól kellemes halmos-völgyes helyen, az ún. Hétkápolna és a temető közt emelkedik az emlékmű, a piramis. A korabeli látogató, aki oda igyekszik, az akkor híres Fazekas utca mellett haladt el, ahol sok ellenséges katona esett el, a menekülés közben is hősiesen harcoló hon- védeink, s a lelkesedésben versengő váci polgárok fegyvereitől. Továbbhaladva ott állott az a fa, mely mellől egy vörös sip- kás Götz osztrák tábornokot lelőtte. Aztán egy kőhíd következik hat szentszoborral (Szent Kamillus, Borbála, Nepomuki Szent János, Péter és Pál. Ve- nantinus és Tadeus Júdás. — Oracsek Ignác alkotásai 1753—1757), melyek ebben az időben még magukon viselték a harcok nyomait, egynek karját, másnak lábát törte le az ágyúgolyó. Továbbmenve, kissé bal oldalt a Csöreg-hegy emelkedik, melynek képe holtig be van vésve azon honvédek emlékezetébe, akik onnan az ellenséges cári lovasságot lezúdulni láthatták.

E nevezetes történelmi emlékekben gazdag helyen áll s emelkedik tehát a váci honvéd- emlékszobor, a méltóságos piramis, két öl magas, négyszögű mesterséges dombon, lépcső- szerű talpazaton. A szobor talpazatához a domb felszínéről három lépcső vezet. A négy méter magas, bronzzal befuttatott empire-szobor tetején gránitból készült — ugyancsak bronzzal futtatott — ágyúgolyó lángol. Mind a négy oldalán az akkori magyar címer látható. Másfél öles talpazata oldalain, arany betűkkel Degré Alajos következő verse van bevésve:

A keleti oldalon:

„Vándor megállj; tekints szét e mezőn.

Honvédeink itt küzdtek a jogért, Itt nyugszanak kik vért és életet Áldoztak a honért!"

A déli oldalon:

„Ha a szabadság napját élvezed, Áldd érte Istent s e szent hamvakat:

Honvédeink véréből nőtt a fa, Mely vész s viharban enyhe nyugtot ad!"

Az északi oldalon:

„Ha a zsarnok lába nyomja e hazát.

Ne csüggedj el; hisz ők csak nyugszanak;

Széttörni békát, szolga-láncokat. Felkelnek újra ők, a hős fiák!"

A nyugati oldalon:

„MDCCCXL1X.

Április X.

Július XV. és XVII"

A szobor bronzozott vasból van, golyó-, korona- és koszorúdíszítéssel. Heincelman, Gö- mör megye csiznawodai gyárában öntötték. 3600 forintba került, mely összeg legtöbbnyire maga Vác és környékének szabadságszerető derék lakóitól telt ki. A szobor eszméjét, tervét Krenedics Ferenc honvédegyleti jegyző és Kocsári adták, a kivitelezését Zambelly alezredes és Degré Alajos százados elnöklete alatti váci honvédegylet végezte.

Még javában tartott az emlékmű építése, amikor Degré Alajos levélben meghívta Kossuth Lajost az emlékmű leleplezésének ünnepélyére. Kossuth 1868. július 16-án kelt levelében válaszolt. íme:

Degré Alajos honvéd századoshoz, a váci honvédbizottmány elnökéhez:

„Tisztelt alel nők Úr! Köszönöm becses meghívását a váci honvédemlék leleplezési ünnepélyére. Önök ez emlékben oltárt emeltek a szabadság hitvallásának. Jólesnék bánatos lelkemnek az oltár előtt együtt imádkozni önökkel a szabadság istenéhez, hogy adjon az élőknek akaratot, eltökélést és erőt, híven, bátran, önzéstele- nül szeretni a hazát, miként ama dicsőséges holtak szerették. De jól sejtette Ön, hogy e szerencsétől eltiltanak a körülmények. Én elv embere vagyok. Soknak — ne mondjam: mindennek — másként kellene lennie a hazában, mint amiként van, hogy én ön becses meghívásának megfelelhessek. S amit nekem tennem nem szabad, azt tenni fiaim sem tartják szabadnak, nem mert fiaim, hanem mert ők is elv emberei. De ha testileg nem, jelen leszünk lélekben az ünnepélyen. Megüljük a napot a számkivetés sivatagában, hálás kegyelettel áldva a magyar szabadság vértanúinak szent emlékét, könyörögni fogunk Istenhez, távoztassa el hazánktól az átkot, hogy ama mártyrok hiába vérzettek legyenek. Nem írok többet, nehogy a múlt emlékeinek a törpe jelennel összehasonlítása keserűvé tegyen, mert ama múlt és jelen között oly rémületes űrt ásott, nem a végzetes kényszerűség, hanem az önbizalomvesztett meggyőződés, hogy fejem szédeleg ha rá gondolok.

„Liceat sperare timenti.’’ Hazafiúi tisztelettel, s baráti kézszorítással. Turin, júl. 16. 1868.

Kossuth Lajos

így tehát a díszes emlékszobor leleplezésére — Kossuth nélkül — 1868. júl. 19-én került sor. Az ünnepélyt vezető Degré Alajos pátoszoktól mentes, tapintatos beszéde méltósá- gossá, mindenkit kielégítővé tette azt, melyet csak tovább emelt a váciak, a Vácvidékiek tömeges jelenléte, a pesti, a budai, az esztergomi, a honti, a nógrádi és Jászkun kerületi honvédegyletek küldöttsége, a Tolna megyeiek táviratilag kifejezett megemlékezése, s egy igen díszes „nőkoszorú” jelenléte. Azt sem hagyhatjuk emlí- tetlenül, hogy a városban derék polgárok egyszerűségében is megható diadalívet emeltek lombkoszorúból: „A szabadságharcban elesett honvédeink emlékére” — felirattal.

A váci honvédemlék nem diadal díszemléke, noha 1849. ápr. 10-e bátran számítható a honvédsereg fényes diadalai közé, és nem vereség gyászemléke, noha július 17-éért nincs miért szégyellni magunkat; egyszerűen csak az elesett honvédeink emlékezetére emeltetett az, akik e két csatában életüket áldozták a hazáért.

Mindemellett is legyen szabad ama csatákra e helyen is visszatekintenünk, hadd tudjuk meg jobban: minő alkalommal szállott a hívek ama véráldozata az ég felé, hadd lássunk parányi keretben pár képet szabadságharcunk világraszóló eseményei közül.

A kápolnai, bicskei, isasze- gi diadaloktól ittasultan vonult Görgey két hadteste április

10-én Damjanics és Klapka vezérlete alatt Vác alá, ahol az osztrák hadseregnek Götz tábornok vezetése alatt 7 zászlóalj gyalog, 8 század lovas és 27 ágyúból álló, szintén két hadteste a várostól délre a Gombás-patak vonalát s a Hétkápolna körüli hepehupás területeket tartotta megszállva. Damjanics reggel 9 órakor érkezett lőtávolba, és szokott tü- zével vetette magát az ellenségre. Legélénkebb volt a csata a Gombás hídja körül, ahol az osztrák kartácsok oly sikeresen dolgoztak, hogy eleinte a derék Wázák, a hős veres sip- kások és vitézségben velük versenyző 3. zászlóalj saját ütegeinek oltalmába vonultak. Az utóbbinak vezére azonban, a híres Földváry Károly, miután alóla két lovat kilőttek, megragadja a zászlót, gyalogvitézei elébe áll, s halálmegvetésével Visoczky híres hadosztályát: a 3. és 9. zászlóaljat új erőre tüzelvén, a honvédek kartácszápor közt a hidat szuronyrohammal beveszik.

Az ellenség, legerősebb pontját elvesztvén, s egyszersmind a kosdi és verőcei szorosok felől Klapka hadtestét is előbukkani látván, nehogy be- keríttessék, minden oldalon gyorsan meghátrált s elkeseredett utcai harcot kezd Vác déli részén, de innen is kiűzetik. Götz tábornok mint előbb első volt az előre, most utolsó a hát- rarohanók közt, rettenthetetle- nül vezényel és harcol, azonban egy őrgolyó darabja (repesz) fejét éri, s ugyan e pillanatban egy golyó vitéz mellét fúrja át, s haldokolva esik honvédeink kezébe. A vereség oly világos volt, hogy noha fáradt seregeink az osztrákokat csak lanyhán üldözhették, az még azon éjjel Párkányig futott, 343 halottat, számos sebesültet, marodeurt és hadiszert hagyván kezeinkben.

Részlet az 1849. július 17-ei váci csatából

A váci honvédemlékmű 1868-ban

E csata után mondta Damjanics, hogy Földvárynak nem kell paripát adni; „igás lovat neki! úgyis mindjárt kilöveti maga alól.” Görgey dandárt akart kezébe adni, de „a legvitézebb honvéd”, mint ekkor elnevezték, kikérte magának, hogy hagyják meg őt 3. zászlóaljnál, mi — bár alezredessé nevezték — úgy is történt.

Vác után Nagy sarló, Komárom, Buda következett — három diadalpont, három pont, melyben egy új Archimedes tetszés szerint megvethette volna lábát. A cári seregek hógo- molyként zuhogtak a Kárpátokról Magyarország síkjaira, halmaira, s Görgeynek Komárom mellett táborzó 3 vitéz hadteste a Duna bal partján lefelé indíttatott, hogy a többi hadakkal egyesüljön, mielőtt útja elvágatnék.

Nagy Sándor 1849. júl. 15-én érkezett Vácra, s előőrseit egészen a dukai hegyekig előretolta. Rödiger előhada ugyan ez előőrsöket csakhamar leűzte a hegyekről, de erre Nagy Sándor azonnal előnyomult és csatát kezdett. A csata szerencsével folyt. Az időközben érkezett Leiningen az ellenség jobb oldalába fura- kodott pár zászlóaljával, Nagy Sándor pedig balszárnyát verte vissza, amint az egy nagy lovassági rohamot kísérelt meg. Lovasok özöne visszanyomta ugyan huszárainkat, de ütegeinktől oldalba fogatván, tetemes veszteséggel visszavonulni kényszerült. A győzelem ismét világos volt, mindemellett is Görgey jónak látta az orosz sereg zömét be nem várva, seregét a sötétség oltalma alatt Losonc felé hátráltatni. E hátrálásra nézve, végzetes volt a sereggel jött menekültek, különösen az ezrekre menő társzekerek okozta zűrzavar, melynek az lett a következménye, hogy a hajnalban berobogó kozák- ság Nagy Sándort még Vácon találta, s mindjárt eleinte négy

ágyút hatalmába ejtette. Leírhatatlan a zavar, mely ezt követte. Jajveszékelő nők, káromkodó kocsisok, tomboló lovak, zörgő szekerek, parancsoló katonatisztek és feleselő polgárok — iszonyú zűrzavar volt az, méltó bevezetése a rákövetkezett hosszú hátrálás és kétségbeejtő fegyverletételnek. Kocsisok, szekeren ülők egymás hátán igyekeztek a kozák lándzsa elől menekülni, s lehetetlenné tették egymásnak a menekülést, a honvédeknek pedig az oltalmazást. Végre Gör- gei Armin őrnagy némi rendet hoz a zűrzavarba, s az oroszokat megtámadja, Leiningen is benyomul, az ellenséget kiűzi, hármat az elfoglalt ágyúból visszafoglal, a Gombás hídján erős állást vesz, s midőn az oroszok egész serege reá tör, folyvást harcolva vonul Rétsá- gig, a hegyek közé menekült sereg után.

Veszteségünk száma sehol sincs kimutatva, de minthogy az oroszok is.450 emberre tették a magukét, valószínű, hogy a magyaroké is tetemes volt, s legnagyobb foglyokban és eltűntekben.

Az elmúlt 125 év alatt — természetesen — sok minden megváltozott ezen a környéken is, a sebeket begyógyította az idő, a harcok nyomai sem láthatók már, de a vasráccsal körülvett, felújított és megszépített piramis ma is méltó az egykori dicsőség s a jelen elismerésének tanújaként, örök mementóként.

Degré Alajos jeles szavaival végzem soraimat: „Vándor megállj!,,... És tisztelt olvasó, ha e szent helyen jársz, állj meg egy percre, menj fel a lépcsőn a piramishoz, vedd le a kalapod, nézz körül és emlékezz! „Itt nyugszanak, kik vért és életet / Áldoztak a honért! ... Széttörni békót, szolgaláncokat,... Felkelnek újra ők, a hős fiák!”

Dobai János