Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-15 / 163. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 15.. CSÜTÖTRÖK J3 s íme, Szörényi Levente Angyal Józsefné budapesti olvasónk levelében azt fájlalja, hogy kedvenc művészét, Szörényi Leventét a Pest Megyei Hírlapnál tartott múlt hét szerdai állófogadáson nem fényképezték le fotóriportereink. Véleménye szerint Szörényi Levente, akinek a közelmúltban a tévében bemutatott portréfilmjét nagyon elismerően méltatja, helye lett volna ebben a képriportban, ahol ugyan olvasónk fölfedezte őt, amint Lezsák Sándorral beszélget, ám kéri, hogy egy önálló képet is közöljünk a közkedvelt énekes-zenészről. Örömmel teszünk eleget Angyal Józsefné kérésének, s egy olyan felvételt adunk közre, amelyen Szörényi Levente Püski Sándor társaságában látható. Vimola Károly felvétele Gratulálok! Hosszú évek óta barátja vagyok a Pest Megyei Hírlap újságnak. Bátran és őszintén közli, ami történik az országban és határainkon túl. Én magam is végigjártam a történelem útját, hordtam a keresztet, sokszor arra gondoltam, nem bírom tovább. Választottam hosszú éveken át az emigrációt. A Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjhoz szeretnék gratulálni, őszinte szívvel. Végre egy olyan lap kapta meg ezt a magas elismerést, amely valóban Pest megye lakosságához szól. Érezni, hogy valóban történt valami, érezni, hogy levegőhöz tudunk jutni, és ezt megérzik az újságírók, az olvasók egyaránt. Vigyázzunk ezzel a demokráciával és a szabadságra, mert ránk figyel a világ. Visz- szaút soha ne legyen! Pohl Ferenc Budapest Elismerő oklevél Elismerő oklevelet \ át, ( érdemelt ki a Váci Kereskedelmi Szak- középiskola, Kereskedelmi és Vendéglátóipari HISTÓRIA Szakmunkásképző Iskola nevelőtestülete. Diákjaik ismét kitűnően szerepeltek „A szakma kiváló tanulója” országos tanulmányi versenyeken. Legutóbb Lengyel Kriszta ruházati eladó második, Morvái Tamás cukrásztanuló harmadik lett, s mindekettőjüket azonnal szakmunkássá nyilvánították. Czmarkó Gvula Vác Gáz van! Két szerelő-egyen- ruhás fiatalember csengetett be ma hozzánk. Röviden elmondták, hogy a Tigáz- tól vannak, és az ötévenként kötelező ellenőrzést szeretnék elvégezni. Természetesen beengedtük és dolgozni engedtük őket. Szorgos munkával nekiláttak és átvizsgálták, kipróbálták, ahol kellett, megjavították a két kis és két nagy gázkonvektort, a gáztűzhelyet és számláztak. A négy gázkonvektor után 152, a gáztűzhely után 131 forintot számoltak, és a kétszer 450 forint alapdíjjal együtt a számla végösszege 1183 forint volt. Nyugdíjunk nem veri az eget, de azért a kért összeget zokszó nélkül kifizettük, mert tisztában vagyunk vele, hogy a gáz veszélyes dolog és a karbantartása életfontosságú érdek, ez nem szorul — gondolom — sok magyarázatra. Elbeszélgettem a két fiatalemberrel és rákérdeztem: hogy fogadják őket és ezt a váratlan kiadást? Hát bizony, tele voltak panasszal: szidják őket, mint a bokrot, sok helyen melegebb éghajlatra is tesznek nekik javaslatot. Ők azonban csak mennek, ahová munkájuk viszi őket és nyelik a sértéseket. Ezen nem akarok moralizálni: aki nincs tisztában a saját érdekével, annak a hozzáállásáról se lehet tanmesébe illő magatartást elvárni. Persze a váratlan kiadásnak ki örül? Ezért hát szeretném megoldani a gordiuszi csomót. Ez a rendelkezés ötéves ismétlődést ír kötelezően elő. Öt év az 60 hónap. A mintegy 1200 forintos költségből egy hónapra 20 forint esik. Számlázza le havonta a Tigáz, észre se vesszük! A saját szolgáltató üzemének meg fizesse ki. Előre kapja a pénzt, a fogyasztó' meg nem mérgelődik. Fazekas Mátyás Veresegyház John Paget magyarországi útirajza 1835-ból VII. Másnap részt vettünk a szokásos szórakozásokban, megfürödtünk a tóban, sétáltunk a kellemes erdőkben, színházba mentünk és megvacsoráztunk az étteremben. A vacsoráról kell még néhány szót ejtenem. Az étterem támogatása céljából abban állapodtak meg, hogy minden hölgy legalább hetente egyszer nem otthon, hanem az étteremben vacsorázik. Amikor megérkeztünk, már sokan voltak a teremben, de nagy meglepetésünkre két, különvált csoportban: a hölgyek az egyik, a férfiak a másik végében a teremnek. Gondolván, hogy ez valami nemzeti szokás, nem akartam megsérteni a jelenlevőket, mígnem az egyik hölgy magához intett és informált, hogy az ilyen elhelyezkedés magyarázata csupán az, hogy a férfiak a saját társaságukat sokkal kellemesebbnek ítélik, mint a nőkét. Mielőtt még a hölgyek befejezték volna a vacsorát, a férfiak már rágyújtottak pipájukra, és rövidesen az egész termet sűrű füst borította. Amint a zenekar játszani kezdett, egészen zűrzavarossá változott a kép — némelyek táncoltak, mások énekeltek, dohányoztak vagy tapsoltak, és valóban megkönnyebbülésemre szolgált, amikor B. grófnő kijelentette, hogy ezt tovább elviselni nem lehet, és a hölgykoszorú kíséretében elhagyta a termet. Sok asszony, annak ellenére, hogy magyar, állandóan Bécsben lakik. Egy alkalommal kifejeztem meglepődésemet afölött, hogy saját fővárosukkal szemben előnyben részesítik annak az országnak fővárosát, amely országot egyébként lenézik. Az imént említett jelenet jó alkalmat adott nekik, hogy elmondják véleményüket a magyar társadalmi életről, és mentséget találjanak, amiért szinte elmenekülnek saját fővárosukból. „Lám, a magyar asz- szonyok ilyesmit kénytelenek elviselni, ha magyar társaságba járnak — mondotta a grófnő :—, s ezek után ön még csodálkozik azon, hogy civilizáltabb környezetbe vágyunk, még akkor is, ha az nem más, mint Ausztria fővárosa.” Én a következőket vetettem ellene: „Valószínűleg éppen a hölgyek távol léte okozza a szokások eldurvulását, mivel mindenkor az asszonyok kiváltsága a mi durvább nemünk civilizálása, és kizárólag tőlük függ, megtiltják-e a dohányzást és az egyéb, számukra kellemetlen szokásokat.” „Ne gondoljon semmi ilyesmire? — válaszolták. „Ezek az emberek nagyon könnyen kárpótolják magukat a mi társaságunk hiányáért, és a pipá- zást többre tartják, mint a mi fogadószobáinkat. Ráadásul az asszony, ha megpróbál közéjük férkőzni, semmibevevéssel és másfajta sértésekkel számolhat.” „De talán a fővárosban más” — vetettem közbe. „A fővárosban még rosz- szabb a helyzet, mint másutt. A társaság ott talán a legszánalmasabb; a fiatal férfiak arcátlansága miatt még az utcán való sétálás sem biztonságos, és higgye el, aki csak teheti, hogy ne éljen Pesten, az messzire elkerüli a fővárost.” A következő estére kirándulást terveztünk Tihanyba. Két vagy három mérföldes kocsiút után kis patakon haladtunk keresztül, amely Tihanyt elválasztja a part többi részétől, és gyakorlatilag szigetté alakítja. Néhány régi erődítmény maradványait érintettük, miközben fölkapaszkodtunk az apátsághoz. Ez egyike a legkorábbi keresztény alapításoknak Magyarországon. Az apátsági épület ablakaiból kinézve, ragyogó szépségében terült el előttünk a tó. Megnéztük még az apátság nagy konyháját; igen gazdagon ellátottnak látszott, és a szakácsok között a vidék legcsinosabb parasztlányai sürögtek-forogtak. A parasztházakból gyerekek szaladtak felénk, és egy marékra való, krétakori maradvánnyal igyekeztek üzletet kötni velünk. Ez a mészkő, amelyen egyébként maga az apátság is áll, Beu- dant szerint a Jura-korszakból maradt csigák háza. A parasztoknak saját meséjük van erre, kecskekörmöknek nevezik a köveket, és szerintük Béla király idején keletkeztek, amikor a tatárok elől menekülő király egész kecskenyáját a tóba fullasztotta, nehogy az ellenség kezébe kerüljön a jószág. Füreden töltött napjainkat újabb bál zárta le, amely nemsokban különbözött a korábbiaktól, legfeljebb annyiban, hogy a társaság válogatottabb és a vacsora ízletesebb volt. Ezúttal polonaise-zel nyitották meg a bált, s igen szépen előadott magyar táncokat is láthattunk. Égy hölgy és egy úr egymással szembe álltak, és a tánc, amely lassan kezdődött, egyre vadabbá vált, mind gyorsabban és gyorsabban lépegettek, míg végül a férfi elkapta partnernőjét. többször egymásután megforgatta maga körül, majd a fáradságtól kimerültén helyére vezette. Számomra egyike volt ez a legkifejezőbb táncoknak, amelyet csak ismerek. Lehetetlen nem észrevenni a táncban a szerelmes udvarlást, a lány szende vonakodását, majd fokozatos engedékenységét, és végül a szerelem győzelmét és a szenvedélyes örömöt, amit ez okoz. Nem mondhatnám, hogy elegáns tánc, de tele erővel és kifejezéssel; nagy ügyességet kívánt a táncosoktól. Egészen reggelig tartott a bál, mígnem jelentették, hogy lovaink előálltak. Búcsút vettünk kedves és vendégszerető barátainktól, pezsgőt ittunk utoljára, és a cigányzene hangjai mellett indultunk vissza, Pestre. (Folytatjuk) A váci vasút Az ország első vasútvonala a Pest és Vác közötti szakasz volt, melyen 1846. július 15-én indult meg a forgalom. A pálya építését az 1843—1844. évi országgyűlés hagyta jóvá, a tényleges építkezés 1845-ben kezdődött el. A megnyitásra ünnepélyes keretek között került sor. Az első szerelvény három kocsija az előkelőségeket hozta, köztük József nádort. A 33 km-es szakaszon a belga gyártmányú, de Pesten összeszerelt mozdony vontatta szerelvény „ 50 és né- hány perc’1 alatt ért Vác városába. A magyarországi vasút a kor legfejlettebb technikájával indult meg, az utaskocsik 30—60 személyt szállíthattak, lehetett bennük fűteni — melegvizes palack szolgáltatta a kellő hőmérsékletet télen —, a világításra mécsesés olajlámpa szolgált: mindezek a kényelmi berendezések az első kocsiban még nem voltak meg, az 1840-es években váltak általánossá az új vagonokban. Érdekes viszont, hogy üvegablakok ekkor még nem voltak, azokkal csak 1851-től szerelték fel a kocsikat. Az előkelőségek között volt Széchenyi István is. Naplójában meglehetősen szűkszavúan emlékezett meg a nagy eseményről: „Kiviszem őket kocsin a pályaházhoz. Főherceg, a felesége s a családja. Éljen nélkül fogadnak bennünket. Vácra megyünk circa 50 perc alatt. Tűz van ott. Mindnyájan odamegyünk. Nézzük. Vihar. Nincs mit tenni. Egy ifjú nőszemély repdeső hajjal — »hol az apám, biztos megégett«. Elmegyünk.” Pogány György
