Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
Exkluzív interjú Szokolay Sándor zeneszerzővel Az emberben él a hit, a tisztesség, a Mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis — idézi József Attilát Szokolay Sándor zeneszerző', s hozzáteszi e gondolat ellentétpárját: Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis. Az újabban ritkán nyilatkozó zeneszerzővel munkásságáról, múltunkról, jelenünkről és jövőnkről beszélgetünk. —Két éve hagyták el hazánkat az évtizedeken át „ideiglenesen” itt tartózkodó szovjet csapatok. Milyen hatással volt Önre ez az esemény, s ma miben látja a kivonulás jelentőségét? — Sajnos az embereket a tartós prés fásulttá teszi. Azt hiszem, a felejtések idejét éljük. Legyőzőitek voltunk, a megszállást mégis megünnepeltették velünk, s most, a rendszerváltozás éveiben az idegen katonák nélküli szabadságot mégsem meri megélni ez a nemzet. Kis népek számára a szabadság sokkal inkább létkérdés, mint a nagy népek számára, hiszen a nagyoknak méreteiknél fogva több esélyük van a túlélésre. „Megtanulja, kitől elvették mindenét, elrejteni ami újra övé” ,— mondja Németh László Sámson című drámájában, amiből operát is írtam, és ez mindig eszembe jut, ha a szabadságunkra gondolok. Jobban kellene rejtenünk, becsülnünk, jobban kellene kiizdenünk a megőrzéséért. Ezzel a kivonulási ünneppel az a legnagyobb bajom, hogy nem merjük megélni, nem merünk örülni neki, és már-már természetesnek vesszük. Úgy tekintünk rá, mint a fizetésemelésre. — Lehet, hogy sokan nem érzékelik: a kivonulással égy idegen hatalom távozott?-— Elképzelhető, de az igen nagy szégyen volna ránk nézve azok után, amit a különleges bátorsággal és ha- zafisággal megáldott elődeink és kortársaink tettek e hatalom megdöntéséért. Nemcsak azokra gondolok, akik fegyverrel a kezükben szálltak szembe az idegen hatalommal, hanem azokra a művészekre is, akik történelmünk során időről időre éltették a lelkekben a szabadulás reménysugarát. A zeneművészet is sokat tett ezért, gondoljunk a török idők históri- ás énekeire, vagy Erkel nemzeti operáira. Amikor az idegen hatalom által ránk kény- szerített internacionalizmus kötelezővé vált, a nemzeti érzést erősítő klasszikus zeneműveket hamarosan száműzték, a népi írókat pedig kiszorították a magyar kultúrából. Csak azt a művészetet tűrték meg, amelyik behódolt és igazolta e hatalom és ideológia létjogosultságát. — Ennek köszönhető, hogy a művészet elmagányo- sodott? —-Nyilván a múltunkból is következik. A művészet elmagányosodását is komoly bajnak tartom. Sok művészből hiányzik a közösségi érzés, és nem is akar tudomást venni róla. Sokan elefántcsonttoronyba menekültek, s már nem is tudnak kijönni onnan. Visszatérve a kivonulással kapcsolatos érzéseinkre, azért arról sem szabad elfeledkezni, hogy sok olyan ember van közöttünk, aki a letűnt rendszerben és hatalomban a saját anyagi jólétének a biztonságát látta, s nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy mit szolgál ki. Tőlük nem várhatjuk, hogy úgy érezzenek, mint azok, akik fizikai vagy lelki szenvedéssel élték meg ezeket az évtizedeket. — Művészi, zeneszerzői munkásságának legtöbb jelentős állomása a 90-es szabad választásokat megelőző korszakhoz kötődik. Ón mégsem a pártállami időkben, hanem a demokráciában mondott le minden, a zene- művészethez, a zenei közélethez kötődő tisztségéről. Miért? — Erre a kérdésre nehéz tőmondatokban válaszolnom. Mint beszéltünk róla, a művészek nagy része elmagá- nyosodott. Sokan lemondanak a közösségi hangról, a lelkekbe való beavatkozásra nincs igényük, nem vállalják a lelkek ébresztését, és idegesítik őket azok, akik minderre képesek és vállalkoznak. Az elmagányosodottak újítása a kevesekhez való szólás. Ugyanakkor él bennük a vágy a közéleti, a politikai szereplésre, és ez egy súlyos ellentmondás. Diktálni akarnak másoknak mindenféle gyakorlat nélkül, ami olyan, mintha egy íróasztalnál tanmenetet imának az országnak. Nem szívesen beszélek arról, ami tavalyi döntésemhez vezetett, de annyit mondhatok, hogy akik akkor megtámadtak, azok fanyalgó ideologizálásba rejtették az irigységüket. Mindig tudtam, hogy amikor igaztalanul bántanak, valójában a személyiségemnek a közlendő és kisugárzási vágyával vitatkoznak, s nem azzal, amit mondok. Vannak, akik nem akarják visszaadni a népnek azt, amit tőle kaptak. Soha nem értettem egyet azokkal, akiknek a siker csak öncélú csillogást jelent, s nem közvetítő, érintő szolgálatot. — Az emlékezetes támadás nemcsak Ón, illet\’e a másik három jeles zeneszerző, Durkó Zsolt, Balassa Sándor és Bozay Attila ellen irányult, hanem a népi hagyományokra épülő magyar zenei kultúra egésze ellen. Volt-e ehhez hasonló súlyú és intenzitású támadás korábban? — Petrovics Emil írta, hogy ez olyan példátlan támadás volt, amihez fogható nem fordult elő a magyar zenetörténetben. Feszültségek korábban is voltak, de az ellentétek nem fajultak idáig. Máig érthetetlen számomra ami történt, mert nem volt előzménye. Nem is szívesen beszélek róla, mert méltóságomon alulinak érzem, és mindezt már régen magam mögé dobtam. — A lemondást követően nyilván megváltozott az élete, a hétköznapjai. — A lemondásommal bizonyos értelemben szabaddá váltam. Évtizedeken át arra ösztönzött az elégedetlenségem, hogy nyilvánosan szóljak, s próbáljak valamit tenni a nehéz időkben. Nem voltam és nem vagyok behódoló típus. Engem a közéletben Hiszem azt, hogy aki kardot fog, az kard által vész el. A lemondásomnak tehát nincs köze a rendszerváltozáshoz, legalábbis politikai értelemben. Ha a nehezebb időkben vállaltam az emberi, művészi érdekvédelmet, ugyan miért tagadnám ezt meg egy szabadabb időszakban? Nem lenne rá ésszerű magyarázat, és nincs is erről szó. — Azóta is érték támadások? — Erre nem érdemes szót Az áhítat egyszer majd felértékeió'dik az igazság vállalása érdekelt, és gyakran magányosnak, társtalannak éreztem magam. A rendszerváltozásig senki nem irigyelte a közéle- tiségemet, hiszen ez nem volt egy kényelmes állapot. Breuer János kifejezésével élve kiharcoltam az egyszemélyi intézményi hangomat. Huszonkét helyen töltöttem be közéleti tisztséget, sehol sem politikait, és sehol sem olyat, amely fizetséggel járt volna együtt. Az emberi és a művészi út nálam elválaszthatatlan. A lemondásra végül is ennek a misszióvállalásnak a megsértése ösztönzött, amit arculütésnek éreztem. Most szabad vagyok, van időm az alkotó munkára, és többet tudok adni azoknak is, akik azt hiszik, hogy elhallgattam és visszavonultam. Visszanyertem az erőmet. Engem már nem lehet akadályozni, lépéshátrányra kényszeríteni, miként a mostani kormányzattal teszik az ellenfelei. A megtámadtatá- som után felvetették egyesek, hogy becsületsértésért, hitelrontásért és rágalmazásért pert indíthatnék és azt meg is nyerhetném. De nem kívántam az időmet és az energiámat pereskedésbe ölni, mert kollégák meghurco- lására sohasem vállalkoznék. vesztegetni. Nem arra figyelek, amit mások terveznek az életemmel, hanem arra, amit egy belső hang súg nekem. Ettől függetlenül megjegyzem, a sajtó egy részének a magatartása időnként felháborító. Nagyon elkelne már egy sajtótörvény, amely lehetővé tenné, hogy a hazugságot közreadó orgánum köte- lezhetővé váljon a forrás megnevezésére, a megfelelő helyreigazításra, adott esetben a kártérítésre. Ma büntetlenül lehet rágalmazni embereket, közösségeket, sérteni a közízlést, a közerkölcsöt, a vallásos hitet. — Mostanában kevesebbet hallani Önről. Dolgozik? — Dolgozom, mert még egy közepes mű megírása is szebb dolog, mint veszekedni, viaskodni és az ellenfelek kényszerítő lépései szerint mozdulni. Még kezdő, fiatal éveimben sem voltam olyan termékeny, mint most. Isten ajándékának tekintem ezt az időszakot. Valamikor magánügynek tartottam saját hitemet, nem szóltam róla. Manapság, amikor olyannyira istentelen a világ, szándékosan kimondom, bárcsak többen hinnének a Gondviselésben. Tehát dolgozom. Egy évi munka után befejeztem hatodik operámat, a Bölcs Nátürelem thánt, amit két nyelven írtam, németül és magyarul. — Ónt magyarkodással is megvádolták, pedig ez a Les- sing-mű sem éppen magyar tematikájú. — Valóban. Még jó, hogy annak idején ráébresztettek erre a hibámra, mert ezáltal felismertem: itt az ideje egy nemzeti operát írni. Persze tudom, hogy nem ezt akarták... — Ez azt jelenti, hogy magyar témát is fel akar dolgozni? — Teljes mértékben azt jelenti, mert a hetedik operám egy magyar történelmi opera lesz, amit ugyancsak egy év alatt szeretnék megírni. Ézt a Boldog Margit című zeneművet a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten fogjuk bemutatni. Nemeskürty István régi forrásanyagok alapján már készíti a szövegkönyvet. Alig várom a Boldog Margi- tot, mert azt csak magyarul írom, és a csendes hit, az ön- feláldozás irányából közelítem meg. Úgy érzem, erre nagy szükségünk van ebben a vallásellenességgel terhelt korban. —-A magyar belpolitika megrázkódtatásai, a nemzeti szellemiségű politikai irányzatok belső válságai közepette hogyan látja jelenünket, jövőnket? —- Egy szerzetes-krónikástól származik az a gondolat, amely szerint, ha valaki nem tud a múltjáról mit mondani, akkor a jövőjét haloványítja el. Ez a gondolat érvényes a nemzetre is. Ha egy nemzet nem tud mit mondani a múltjáról, akkor annak kétségessé válik a jövője. Valamiben el kell mélyednünk. A történelmünkbe, a kultúránkba való elmélyüléssel mindig gazdagabbak leszünk. Az álliberalizmusnak az a legnagyobb baja, hogy nem tesz képessé az elmélyülésre, csak a szellemi zsonglőrkö- désre, a felszínes hókuszpókuszokra buzdít. Olyan szépek a napjaim, amikor nem találkozom e jelenségekkel, és egyszerű emberi nyelven kicserélhetem a gondolataimat ismerőseimmel, barátaimmal. Meggyőződésem, hogy elmúlnak az amerikani- zált esztendők, s zenei hasonlattal élve érzem, hogy azok, akik ma az úgynevezett decibeles zenéket hallgatják, egyszer kívánni fogják a csendet. Vajon miért nem jön el a könnyűzenében a csendmánia? Döbbenetes sikere lenne. Hiszem, hogy a meghittség, az áhítat egyszer majd felértékelődik. Hogyan látom a jövőnket? Eszembe jut Nagy László, aki, mikor megkérdezték tőle, mit üzen a jövő század emberének, azt felelte: „Ha lesz emberi arcuk, csókoltatom őket”. Hiszem, hogy nem lehet elvenni az emberi arcunkat, mert az emberben él az Isten és vele a hit, a tisztesség, a türelem, ami együtt lehet a szebb jövő záloga. Bánó Attila Kérdések Az elmúlt két évben Gödöllő adott otthont a magyar szabadság napja országos rendezvényének. Több tízezren ünnepeltük a tv nyilvánossága előtt, hogy Magyarország területén nincsenek idegen katonák. Gonddal, küszködéssel teli hétköznapjaink közben ritkán gondolunk arra, hogy Magyarország független, szabad és két éve nincs megszállás alatt. Ez ma már mindannyiunk számára természetes, gyorsan elfelejtettük azokat az időket, amikor ez nem így volt. Tudunk-e örülni ennek? Tudjuk, érezzük-e jelentőségét, hogy gyermekeink szabad országban élnek? Fontosnak tartjuk-e elmondani utódainknak, hogy ez milyen érték számunkra? Egyáltalán érték-e számunkra a szabadság, érezzük-e súlyát a maga csendjében, méltóságában, vagy teljesen elveszi erőnket mindennapjaink létért, fennmaradásunkért, elképzeléseink, vágyaink kielégítéséért folytatott küzdelme. A kérdéseket mindenki saját maga kell megválaszolja. Számomra létkérdés a múlt pontos ismerete, értékelése, az emlékezés. Fontos, hogy évszázadokon keresztül oly sok vért kívánó magyar szabadság vér nélkül az ölünkbe hullott, és ki más, ha nem mi, magyarok kell hogy ünnepeljük ezt. Mondom ezt még akkor is, ha tudom, hogy ez átmenetileg sokaknak nehezebb megélhetést, létbizonytalanságot hozott. Ebben az évben 900 éves évfordulóját ünneplő Mohács városa ad otthont június 27-én az országos rendezvénynek, ahol láthatják a „Nekünk Mohács kell?” c. nagyszabású zenés irodalmi összeállítást, melynek címében is benne van, kell nekünk, vagy kell-e nekünk egy akkora csapás, mint 1526-ban e maroknyi nemzetet érte, ahhoz, hogy végre kijózanodjunk, érezzük és felismerjük, hogy egy hazában élünk, egy célért küszködünk és együvé tartozunk. Csak kiegyenesedve, fejünket felemelve tudunk egymás szemébe nézni, és ez előbb-utóbb elkerülhetetlen kényszer lesz mindenki számára. Miért csak mástól várjuk gondjaink megoldását, sorsunk jobbra fordulását, és megte- szünk-e minden tőlünk telhetőt boldogulásunkért. Elfogadjuk-e egymást annyira, hogy szívünkben és lelkűnkben ne a gyűlölet és harag erősödjön, hanem a békesség szelleme uralkodjon? Tudunk-e őszintén örülni és mosolyogni egymásra? Mert csak ezeket figyelembe véve lehetünk méltóak az elmúlt századokban oly sok áldozatot követelő magyar szabadságra. Dr. Gémesi György
