Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
Aki hazaküldte az oroszokat Látogatóban Orosz István plakáttervezőnél Munka közben Az ember akkor is csak hátulról merte megnézni a szovjet tiszteket, ha kecskeméti kisdiák volt és nagyon sokszor találkozott velük az utcán. Szemből valahogyan .ez sohasem sikerült, pedig Orosz István a Zója utcai általánosban együtt járt a gyerekeikkel. A hatalom egyébként is arctalan, a felnőtt plakáttervező tehát úgy gondolta, hátulról kell ábrázolni. Nem feltétlenül jelenti ez azt, hogy csak a hatalomról beszél a „Tovaríscsi kortyec!” (bár magam, személyesen Brezsnyev elvtársat is beleképzelem ebbe a tarkóba), inkább a Magyarországról kivonuló szovjet hadsereg a témája. Ezért volt olyan hatalmas az ereje. Még a hazainduló szovjet tisztek is sorba álltak érte a Bem téri MDF- székházban, tucatjával vitték haza, darabját ötven forintért. Régén motoszkált már a grafikus fejében, hogy valahogyan haza kellene küldeni az oroszokat. Jóval korábban, mint ahogyan a plakátterv megszületett. A Kádár-korszak utolsó fázisában Orosz István is többször volt vendége Lezsák Sándornak Lakitelken, még kiállítást is rendeztek ott neki. (Lám, Lezsák nemcsak az ellenzéki költőkre figyelt, nemcsak nekik rendezett irodalmi esteket!) A vágy, hogy az oroszok menjenek haza, meglehetősen régi keletű. Szerintem a gondolat születése Orosz László egyetemi tanár 1956 utáni bebörtönzéséhez is kapcsolódik. Ezt ugyan nekem az ifjú Orosz nem mondta, de szinte biztosra veszem, hogy az édesapja volt világszemléleti előképe. Arról viszont beszélt, hogy otthon, a családban semmiféle kommunistaellenesség nem munkált, bár a jeles irodalom- történészt egész életére diszkriminálta a hatalom; mégis józan és higgadt humanista maradt, és ebben a szellemben nevelte a fiát is. Azt vallotta, ha valaki politizál, azt ne sértődésből tegye. Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály és főleg Katona József szelleme honolt az irodalom- kedvelő családban, innét a plakátportrék, a vizsgamunkák remek darabjai, amit a közelmúltban japán szaklapok is közöltek. Orosz István 1975-ben végzett az Iparművészeti Főiskolán, tehát természetesen nem a „Tovariscsi konyec” volt az első plakátja. A nagy választási kampányra ő tervezte még a „Temesvár”-t, és a régi gyűlölt búzakalászos címer alól előragyogó magyar koronás címert. De az első, amely több százezer példányban elkelt, a „Tovariscsi”, s általa ismerte meg a fél világ az alkotóját. Nemcsak azért fontos, mert milliók vágyát és gondolatát fejezte ki, hanem azért is, mert humorával feloldotta az országban feszülő görcsöket. Budakeszi lakásában beszélgetek Orosz Istvánnal, a plakát utóéletéről kérdezem. Kiderül, hogy bejárta már Kelet-, Közép- és Nyugat-Eu- rópát, de Japánt és Amerikát is. 1990-ben megnyerte Brünnben a Plakát Biennálét, és a Nemzeti Galériába is bejutott, „A változás jegyei” címmel rendezett tárlatra. Megjelent a „Times”-ban és Rio de Janeiróba hívták meg alkotóját a környezetvédelmi világnapra, ahová harminc országból mindössze harminc plakáttervezőt neveztettek be arra a kiállításra, amely mind a harminc országban egyszerre nyitotta meg tárlatát. A plakát a New York Times június 16-ai számában is megjelent. (Mert ez a lap úgy látszik jól tudja, hogy Magyarországon milyen évfordulót ünnepelnek ezen a napon, s hogyan lehet erre a legtömörebben felhívni a figyelmet.) Japán szaklapot nézegetünk a tágas, napfényes hallban. Orosz Istvánt, a plakáttervezőt és az animációs filmrendezőt mutatja be a legutóbbi száma. Kiállítása volt tavasszal a felkelő nap országában, és augusztusban Tokióban ismét tárlata nyílik. — A legtöbb példányszámban jelent meg Magyarországon ez a plakát. Most, amikor a szabadság napját, a szovjet hadsereg kivonulását ünnepeljük, ön hogyan látja a „Tova- riscsit”? — kérdezem. — Térhez és időhöz kötődik ez a műfaj a legjobban. Máshol igazán nenuJs értik a cirill betűk miatt. Ennek a plakátnak, amely az én ars poeticámat a legjobban példázza (ha plakáttervező akarsz lenni, próbáld egyetlen mondatba sűríteni, amit el akarsz mondani, s ha már egyetlen szóra sincs szükséged, plakáttervező vagy), mint kiderült, többféle olvasata van. Itthon más az akusztikája, mint akár a szomszéd országokban, távolabbi földrészekről nem is beszélve. Nem a kommunistákat akarja hazavágni, mint sokan hitték. József Attila is kommunista volt, hogy ne is példálózzam más mai politikusokkal. Ez a hatalom jelképe, az erőszakot, a megszállókat küldte haza. Mindenki a saját elnyomó rendszerét fedezhette föl benne... Sokak áttételes véleményével ellentétben szerintem igenis kimentek az oroszok, akkor, amikor konkrétan is kimentek. Csakhogy érzelmileg nehéz túllennünk ezen. Nehezebb, mint formailag és sokkal tovább eltart. Ezt is, mint minden sérelmet, ki kell beszélni! Hogy ne éppen a legközelebbi leigázóinkat említsem; a törökkel is jó a viszonyunk. Különösen ők szeretik a magyarokat. Tudom, az idő is gyógyít, de mindent ki kel! mondani, amit az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet hadsereg bennünk rekesztett! Majd a művészek a művészetek nyelvén is elmondják, amit kell, mint ahogyan Zrínyi Miklós is megírta A szigeti veszedelmet, Arany János pedig a negyven- nyolcas szabadságharc után a Walesi hárdokat. Illyés Gyula gondolatilag ezt így fejezte ki: aki elmondja a rettenetét, azzal föl is oldja. A kétkötetes japán kiadású Kortárs művészet mindent tud a fiatal, tehetséges grafikusunkról. Számon tartja a „Vi- gyázat, lépcső!" c. animációs filmjét is, amely ugyancsak furcsa perspektívákat mutatott be elmúlt (elmúlt?) rendszerünkről. Itt le is lepleződik, mert a fűm kiúttalan. Egy lépcsőházban jönnek-mennek az emberek, bútort cipelnek, de ez a lépcsőház teljesen zárt, nem lehet belőle kijönni, még a labda sem tud kigurulni. Ez a film is 1989-ben készült, és hogy mennyire aktuális volt, az is mutatja, hogy megnyerte a Győrben rendezett Nemzetközi Film- és Videofesztivál fődíját. — Akkor úgy tűnt egy pillanatra, mégis vannak kiutak — mondja Orosz István, miután a videón az utolsó kép is eltűnik és elnémulunk a sötét szobában. — Annyira egyértelműen gondolkodott az ország akkor, ami ma nem jellemző — folytatja. Később, a mai helyzet illusztrálásaként azt is megtudom, hogy a „Tovariscsi” kiadási jogát megvette egy részvénytársaság, a jogdíjat azonban nem fizette ki, de ugyanakkor nem is adhatta ki senki soha többé. Jó lenne kideríteni, hogy a cég valóban fizetésképtelen helyzetbe került, vagy csak a legnagyobb erejű plakátunkat akarta lenyelni? A per még tart. A tervezője azonban semmit nem tud az ügyről. Azzal a felismeréssel búcsúzom, hogy ez az ember missziót teljesít, minden kiállításával cipeli magával ezt a kis országot, óceánokon át, hogy egyre többször halljanak róla. Nevét azonban senki ne keresse a plakátjain és a filmjein sem, mert minden munkáját egyetlen görög szóval jegyzi, ami annyit jelent: SENKI. _ Onody Éva A híres plakát első' változata, a KONYEC helyett itt még ADIEU! szerepel' Záhony után szabadon Elmentek — hát végre elmentek! Hányszor, de hányszor mondhattuk már ezt a történelem folyamán. így sóhajthatott fel IV. Béla megfogyatkozott népe, Dobó István maroknyi csapata vagy Budavár felszabadítói. A sóhaj azonban többnyire beteljesületlen óhaj maradt. Ha elment a tatár, rövidesen a küszöbünkön topor- gott a török, a német, az osztrák, és végül — őszintén reméljük, hogy utoljára — a „dicsőséges szovjet hadsereg”. Utóbbiak közel fél évszázadon át ették a magyar kenyeret, szennyezték földjeinket, vizeinket, levegőnket, hogy — úgymond — megvédelmezzék a fiatal népi demokráciát... Hogy ez a ’’baráti segítség” mit jelentett, annak részletes elemzése a hadtörténészek, katonai szakértők feladata. Jómagam az alábbi sorokban nem vállalkozhatom többre, mint hogy korabeli tudósítóként szerzett benyomásaimat papírra vessem. Hajmáskér vasútállomás, a várva várt vég kezdete. Azon a délelőttön az ország minden részéből idesereglett újságíróhad leste az első katonai szerelvény távozását. Rezesbanda, fegyelmezett díszszázad, hangzatos szónoklatok búcsúzásképpen. Hang a tömegből: Mindegy már minden, csak menjetek! Minél előbb! Fotós kollégámmal benéztünk az indulásra váró vasúti kocsik ablakain. Sorkatonák ültek benn csendben, fegyelmezetten, a katonai regulának megfelelően. Kaukázus vidéki, távol-keleti arcvonások, baltikumi lapokat böngésző fiúk — szinte még gyerekek voltak a benn ülők. Orosz nemzetiségű elvétve ha akadt közöttük. Úgy tűnt akkor, vajmi kevés fogalmuk volt a körülöttük zajló eseményekről. Nem tudták, miért áll a peronon az árvalányhajas kalapú öregcserkész, mit jelent a békés tüntetők transzparensén a felirat: Ruszkik, haza! A kivonulást irányító tisztek azonban többségükben orosz nemzetiségűek voltak; néhányan közülük tűrhetően törték a magyart. Az akció politikai biztosa minden alkalmat megragadott, hogy a civilek közelébe férkőzzön. Minden arcra, minden véleményre kíváncsi volt. Hiába, ők még ezekben az utolsó pillanatokban sem tagadták meg valódi énjüket, módszereiket. Elpusztíthatatlan bizalmatlanságuk, állandó gyanakvásuk ékes bizonyítéka volt az a távcsővel figyelő, vizsla szemű őr, aki minden érkező személygépkocsi rendszámát, típusát precízen, pontosan feljegyezte. Az első szerelvény távozását követő örömbe azonban nem kevés üröm vegyült. A kivonulás ugyan viszonylag olajozottan ment, de a körülötte folyó hercehurca, az én tartozom, te tartozol vita felborzolta a kedélyeket: még hogy ők, a hajdani megszállók követelnek — tőlünk...?! Lépten-nyo- mon érkeztek az információk, hogy a távozók milyen állapotban hagyták ott hajdani állomáshelyüket — a hírek lesúj- tóak voltak. Volt szerencsém meggyőződni róla, hogy valósak voltak ezek az állítások. Vidéki szőlősgazda keresett fel akkoriban munkahelyemen: menjünk ki, nézzük már meg, mit hagytak maguk után ezek a ... Valóban szomorú látvány tárult a szemünk elé a baji szőlődomb vidékén. A közelben lévő szovjet laktanya katonáinak volt itt kiképzőbázisa. Távozásukkor csak azt pusztították el, amit lehetett. A bázisépületen nem csak az ablaküveget zúzták be, de tönkretették valamennyi ablakkeretet, a villanyvezetékeket kitépték a falból, tábortüzet gyújtottak az épület belsejében. Szemét és szenny borított el mindent. A legmegdöbbentőbb az volt talán, hogy az ujjnyi vastag vas- ajtót szitává géppuskázták — belülről. Hogy távozásuk maradandó emlékű legyen, lángvágóval ledöntötték a távvezeték traverzét, saját telefonkábeleiket ötven kilométer hosszan kitépték a földből, kerozinnal locsolták be a termőföldet. Mi volt ez, ha nem szándékos bosszú az útilapu miatt? A magyarázat kézenfekvő: a vélt sérelem amiatt, hogy az ideiglenesen hazánkban állo- másozóknak magyar öröklakások helyett legfeljebb barakkokat vagy sátrakat ígértek saját hazájukban. Mindez szerencsére már csak az ő magánügyük. Kísérlet azért történt arra, hogy kozmetikázzák a „szép” távozást. Helyszíne a veszprémi laktanya volt, ahova nem csak az újságírókat, de a Budapesten hivatalban lévő nemzetközi katonai attasékat is meginvitálták. „Ha ilyen a mintalaktanyájuk, milyen lehet a többi?” — kérdezgettük egymástól. Való igaz, a falakat frissen meszelték, az udvaron egy eldobott falevelet sem lehetett találni. Ám, hogy valójában milyen élet zajlott itt korábban, annak parányi árulkodó nyomait sem a vakolókanál, sem a korongecset nem tudta elsimítani. Még a külföldi szakemberek is megmosolyogták ezt a nevetséges bemutatót. Arról nem beszélve, hogy még innen is vagonokra raktak minden mozdítható használati tárgyat, asztalokat szekrényeket. A vadonatúj színházterem csővázas székeinek lábát egyszerűen lefűrészelték. Ennyi talán elég is a „dicsőséges” hadsereg dicstelen kivonulásáról. Az emlékek lassan elmosódnak, de felejteni mégsem lehet igazán. A fél évszázad kitörölhetetlenül íródott be a magyar história gyászkeretes lapjaiba. Ma mégis ünnepelünk, hiszen ők már végleg elmentek. Az már rajtunk is múlik, hogy soha többé ne jöjjenek helyettük mások. Tóth Sándor
