Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
Benedek István No még ez hiányzik nekünk Távol áll tőlem az ünneprontás szándéka. Romlik az magától is. De távol áll a megfontolatlan örömlihegés is. Elvégzik helyettem mások. Nagyképűségnek tűnnék Hamletra emlékezve mondani: kifordult a világ med- ribül, s nékem adatott helyretenni azt. A nagyképűséget még csak vállalnám, de sajnos nem adatott helyretolni az égvilágon semmit. Csak nézhetem bambán, amint zuhanunk, kereshetem vaksin a vészféket, ami nincs. Ehelyett, zuhanás közben, ünnepeljük a szovjet hadsereg kitakarodásának évfordulóját. Ünneplem én is, hogyne ünnepelném. Csak éppen nem hiszem el, hogy ettől szabadok, függetlenek, szuverének lettünk. Pedig a pillanat nagy volt. Az ország már alig vette észre, helyezkedéssel, intrikával és magasabb szintű fosztogatással volt elfoglalva. Amikor a KGST-vei — amit már el is felejtettünk — sikerült szakítani, az egész nyugati sajtó első oldalon ünnepelte a hihetetlen csodát: hogy egy szovjet szatellita államocska kiszabadult a gazdasági függésből; a hazai lapok közül összesen kettő említette meg, csak úgy mellékesen. A csapatok kivonásának tényét is úgy fogadta a közönség, mint egy jogos óhaj természetes következményét, a miniszterelnök nehéz diplomáciai manőveréről vagy nem tudott, vagy úgy tett, mintha nem tudna. De az itt hagyqtt „javakon” tüstént marakodni kezdett. A javak egyébként meglehetősen cudar állapotban voltak. Az eltelt két esztendő korántsem volt elegendő a károk helyreállítására. Azért különös ez, mert a második világháború sokkal súlyosabb rombolásait két év alatt majdnem maradéktalanul el lehetett tüntetni. Pedig akkor nem voltunk se szabadok, se függetlenek, se szuverének. És gazdaságilag sokkal rosz- szabb helyzetben, mint ma. Például akkor igazi infláció volt, nem annak tisztelt árdrágítás. Munkanélküliség ellenben nem volt, egy ösz- szeomlott hazát kellett újjáépíteni. Volt hozzá munkakedv, erő. Ezen nem szűnök meg csodálkozni: hová lett az emberek munkakedve, munkaereje? És honnan jött a fosztogatási kedv, ami azelőtt nem volt magyar sajátosság? Ennek ódiumát nem lehet a megszálló szovjet csapatok nyakába varrni. Az ’56-os forradalom leverését igen, katonák voltak s ez volt a dolguk. De békeidőben békességesen ültek kaszárnyáikban, és örültek, hogy itt van mit enni. Jobbára fiatal gyerekek töltötték itt a kiképzési idejüket, nem voltak se háborús emlékeik, se ellenséges indulataik. Ismerjük azt a tudatlanságot és tájékozatlanságot, amiben a kommunista rendszer hét évtizeden át tartotta a polgárait, köztük a kiska- tonákat is. Lehet, hogy ezeknek a szemét némileg kinyitotta az, hogy óvatosan be- pislantottak Európába, de ha alaposabban körülnéztek, hazamenet könnyen a Gulag-szigeten kötöttek ki. Ellenségre tudok haragudni, népekre nem. Az orosz népre sem, és kapcsolt részeire, amelyek most hullanak szét, most mutatják meg, amit mindig is sejtettünk: hogy még nálunk is boldogtalanabbak. De miféle jogon vagyunk mi ilyen boldogtalanok? Elnézem a tékozló országot, amely szegénységet hazudva lopja a szegények pénzét a gazdagok zsebébe, s függetlenséget hazudva gúzsba köti magát. Nem vagyok nosztalgiázó fajta, nem vágyok vissza se Kádár-, se Horthy-korszakot (noha nekem is jobb dolgom volt mindkettőben, mint ma van), nagyra tartom azt, hogy legalább megszállottak nem vagyunk. Tudom, hogy ez is csak szimbolikus: ha egy hadseregnek úgy tetszik, három perc, három óra vagy három nap elég ahhoz, hogy újra megszállottak legyünk, vagy éppenséggel eltörölve a föld színéről. Érdekes, hogy másoknak ez nem jut eszükbe, november 4. kiesett az emlékezetükből. Az enyémből nem esett ki, mint ahogyan május 9. sem, amikor látszólag véget ért a II. világháború, és mi ismét elveszítettük a haza egyharmadát. A jóságos Churchill, a bölcs Sztálin meg a tökkelütött Roosevelt elnök szépen megegyeztek egymás közt, hogy Magyarország lesz megint a bűnbak, ahogy ezt már Clémenceau, Wilson és Benes idején megszokták. Martalékul odadobtak a kommunizmusnak, és a Vörös Hadsereg rajtunk felejtkezett majdnem fél évszázadra. Roppant kényelmes megoldás, mindenki elégedett volt vele. Elsősorban maguk a magyarok, mit is tehettek volna mást? Aki nem volt elégedett, az vagy hallgatott, vagy elhallgattatott. És három évig lehetett szabadságot meg függetlenséget játszani, utána pedig a közös elnyomás erőt és ellenállást fejlesztett ki az emberekben. Ez így nagyon szépen hangzik, a közös ellenállás csakugyan kifejlődött, 1956-ban ki is robbant. Akkor megmutatkozott, hogy miért van itt a Vörös Hadsereg: újabb mészárlás, újabb emigráció, újabb megtorlás, újabb elnyomás. Most egy kicsit tovább tartott, harminchárom évig. Ez kereken egy emberöltő és Jézus Krisztus életéveinek a száma. Egy emberöltő nagyon hosszú idő, ha teher alatt kell megélni. Ez alatt az emberöltő alatt az életben maradt állampolgárok hozzászoktak egy egészen új, számukra eladdig ismeretlen életformához. Ennek lényege az, hogy mindennek az ellenkezője igaz. Jelmondat: Legfőbb érték az ember — tehát az ember megszűnt érték lenni. Jelmondat: Termeljünk jobban, többet, gazdaságosabban — tehát a termelés lelanyhult, az emberek leszoktak a munkáról, rászoktak a lazsálásra és a lopásra. Jelmondat: Egyszerűsítsük az adminisztrációt — tehát szaporodni kezdtek a fölösleges hivatalok, álmunkakörök, semmittevésre szánt íróasztalok. Jelmondat: Építsük a szocializmust — tehát mindenki építi a maga privát gazdaságát-gaz- dagságát, ahogyan tudja. Jelmondat: Éljen a marxiz- mus-leninizmus — az élelmesek e jelszó alatt boldogulnak, a tisztességesek elhullanak. Jelmondat: Világ proletárjai, egyesüljetek — ez megvalósult: elproliso- dott az egész világ. Az a különös, hogy ez a szellemi, erkölcsi és anyagi züllés nem korlátozódik a politikailag elnyomott magyar hazára, hanem világjelenség. Mutatis mutandis minden országban, minden államformában, minden politikai vonülatban megtalálható. Az emberiség minősége leromlott. Nem foglalkozom itt a többi ország gondjával-bajá- val, Amerika „recessziójá- val ” (ez most az új bűv- szó), szellemi és gazdasági süppedésével, szektáival, huligánjaival és drogosaival, a hajdani brit birodalom elszí- nesedésével, a németek kölcsönös egymásban csalódásával, a bigott francia sovinizmussal, az olasz maffiával, valamennyi ország idegengyűlöletével és önzésével, a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia széthullásával, a román, szlovák és szerb magyarüldözéssel, de még az emigrációs magyar diaszpórával sem. A körpillantásból csupán az szűrendő le, hogy egyetlen nációval szemben sem kell kisebbrendűségi érzést táplálnunk magunkban, még ha gazdagabbak és szerencsésebbek is nálunk. De mi se vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Kérkedésre, hencegésre semmi okunk. Különösen most nem, amikor javában fűrészeljük önmagunk alatt az ágat, s várhatóan igen nagyot fogunk pottyanni. Mert mi történt? A szovjet katonák elhagyták az ország területét, és azóta elszabadult a pokol. így, ahogy mondom, elszabadult. Mert hiszen pokol volt addig is, szabályozott és fegyelmezett kommunista pokol, amely áldemokratikus, álliberális, álfüggetlen magyar pokollá szabadult. Pedig három éve még azt hittük, szabad magyar mennyország lesz belőle. Nem mintha a jóságos orosz katonák őrködtek volna országunk nyugalma fölött. Régtől fogva nem szóltak ők már bele semmibe, csak éppen egy kicsit sok pénzünkbe kerültek. Mégis, a Szovjetunió összeroppanása és széthullása általános válsághelyzetet teremtett Nyugat-Európában is, Amerikában is, itt, a keleti részen meg különösképp. Amerika és a kapitalizmus ellenség nélkül maradt. Ez az egyik baj, a másik pedig az, hogy a kelet-európai államok csendőr nélkül maradtak. Közelről nézve pedig az történt, hogy akik az „ellenzéki kerekasztalt” barátilag ülték körül, és egymás kezét fogva küzdöttek a közös ellenfél, a Nagy Elnyomó ellen, céljukat elérve hirtelen egymás ellen fordultak, immár harmadik éve fojtogatják egymást. Lehet, hogy csak cirkuszi mutatvány volt az összeölel- kezés? Megtervezett színpadi jelenet Nagy Imre pateti- kus temetése? Bábjáték a képviselők „szabad” választása? Távirányított kényszer- pálya a kormány működése? Minden lehetséges. A miniszterelnök titkolózik, paktumokat köt és beépített ellenfelekkel meg tehetetlen bábokkal veszi körül magát. Az ellenzék már nem is csinál titkot abból, hogy a régi kommunisták megbízásából akadályozza az ország demokratikus kibontakozását, a „rendszer- váltást”. A pártok sorra széthullanak darabjaikra. Az igazságszolgáltatás nem működik, felelősségre vonás nincs, az ország vezetése régi ni/III-ok és pufajkások kezében, a sajtószabadság abban áll, hogy szabad szid- * ni a kormányt. Az ország kiárusítása en gros folyik. Jóléttől duzzadó parasztok és polgárok teli torokkal szidják a kormányt, a rendszert, zsebre vágott milliókkal terjesztik a rossz közérzetet. Itt tartunk, és ezt mindenki tudja. Ennek megfelelően mindenki elégedetlen, és egyre többen kívánják vissza a jó meleg kommunizmust, amelyben olcsóság volt és fizetett munkát- lanság. Nem is szólva a szabad lopásról, ami ma is van, meg a korrupcióról, ami holnap is lesz. Ahogy az ember elnézi ezt a „független, szabad demokráciát”, jószerint nem is hiányzik belőle más, mint a megszálló ruszki katonaság.