Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

Könnyen A hajdan legendás kapuvédő fekete párduc az elmúlt években elhagyta őrhelyét. Csatár lett. Csatár, hiszen a hosszú évtizedek után első demokratikus választásokat megelőző politikai nagygyűléseken az első vonalban küzdött a Magyar Demokrata Fórum sikeres szereplé­séért, később maga is elindult egy időközi választáson, amelyből nem győztesen került ki, s ott próbált minden időközi választáson pártjának voksokat szerezni, ahol az MDF jelöltjei megjelentek. Grosics Gyulával a politi­kai helyzet mai állásáról beszélgettünk a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségében. vagyunk Grosics Gyula: Az egyházak ténykedését illetően csalódott va­gyok Vimola Károly felvétele — Mint tudjuk, a pünkösd a: egyház megalapozásának ün­nepe. Az ön éleiében az ala­pozás minden bizonnyal szin­tén követelmény volt. Most pedig a demokrácia alapjait rakosgatjuk le. Jó lesz-e a fundamentum? Utódaink ál- danak-e majd. avagy szidnak? — Egyház, személyem, de­mokrácia... A kérdés elég sokrétű, de mivel jónéhány ta­vaszt megéltem már, tudom: minden-minden időigényes azon dolgok közül, amelyek az emberiség, avagy egy nem­zet számára fontosak. Termé­szetesen ennek tudatában kije­lenthetem, hogy nekem már nincs időm ahhoz, hogy évti­zedek távlatában gondolkoz­zak előre, tehát azt szeret­ném, ha az egyébként időigé­nyes folyamatok lehetőleg ha­mar játszódnának le. Miért nincs időm? Ez is egy na­gyon öszetett dolog, no de le­egyszerűsítve: az én generáci­óm mikor fölcseperedett, egy véres világháborúra eszmélt. Ezt a borzalmat egy világhá­borúval fölérő nemzetpusztí­tás követte börtönökkel és in­ternáló táborokkal, aztán egy földre tiport forradalom kö­vetkezett, s megint a szovjet tankok, a diktatúra, a gulyás- kommunizmus látszólagos, üveggyöngyös jóléte... Ezek az évtizedek a magyarságot testben és lélekben megnyo­morították. De hogyne nyo­morította volna meg, amikor az egész életünk jelmondatok­ba zsugorodott. Ilyenekbe: „Aki nincs velünk, az elle­nünk van!” — harsogta Ráko­si. A szabadságharc és forra­dalom leverése után Kádár ra­fináltabban fogalmazott: „Aki nincs ellenünk, az ve­lünk van!" És közben folyt a demoralizáiás. amelynek jel­szava az élni és élni hagyni volt. értsd: a pártvezetők energiáik nagy részét arra for­dították, hogy önnön és szűk körük igényeit minél jobban kielégíthessék, ám hogy ez ne legyen túl föltűnő, hagy­ták, hogy a köz asztaláról mindenki szerezhessen magá­nak némi koncot. Az élni és élni hagyni tulajdonképpen átalakult, ahogy azt a pesti ut­cán mondták, a lopni és lopni hagyni folyamatává. Nos ez természetesen a nemzet szá­mára magát a borzalmat, a lel­ki torzulást idézte elő. Ennek kapcsán egész közéletünk, a gazdaság, a politika, a művé­szet, a sport belesüllyedt a mocsárba, ami egyeseknek még tetszett is, hisszen azt hi­hették, jó ebben a vidám ba­rakkban, langyos iszapban sört iszogatva, virslit eszeget­ve, esetleg Trabantozva, leél­ni az életet. Mindezeket tud­va és a mai vélekedéseket hallva kijelenthetem, hogy na­gyon könnyen felejtő nemzet vagyunk. Ez a tapasztalás szá­momra új, és abból fakad, hogy egyre többet hallom, jobb volt a Kádár-rendszer­ben, s az emberek, akik itt közvetlen közelről látják a rendszerváltozás apró lépése­it, sajnos a véráztatta forradal­mat, a megszálló csapatok itt­léte okozta megalázatásokat, a pártoligarchák önkényesíe- déseit, már mintegy sutba vágva mondják, bizony a múlt rendszer többet adott. Könnyen megfeledkezünk ar­ról, hogy csak-csak ennek a kormánynak ténykedése kö­vetkeztében vonultak ki az orosz csapatok, könnyen meg­feledkezünk mindarról a bor­zalomról, amit az elmúlt re­zsim hagyott ránk... — Mit tartana most a leg­fontosabb cselekedetnek? — A nemzet összefogását. — Beszélgetésünk kezdete­kor említette: türelmetlen. Ez felejtő a türelmetlenség bizonyára nem a privatizálás gyorsasá­gával. vagy egyéb gazdasági átalakulások menetével kap­csolatos. hanem inkább embe­ri tulajdonságokra vonatkozik. — Természetesen! Mert minden józanul gondolkodó elmének tudnia kellett, hogy a rendszerváltoztatás olyan következményekkel jár együtt, ami próbára teszi a társadalom tűrőképességét. Elsősorban is a munkanélküli­ségre gondolok. Arra a mun­kanélküliségre, amely a Ká­dár-rendszer alatt is megvolt, ám akkor a munkaviszony­ban lévők mintegy egynegye­de kapott munkanélküli se­gélyt, ám azt fizetésnek hív­ták. Én abban az értelemben vagyok türelmetlen, hogy azok, akik a kultúra, a sport, a gazdaság terén követelőz­nek, látszólag nagyon jogo­san, azok, az Istenért, vegyék tudomásul, hogy ez az ország milyen állapotban van. Én nem azért vagyok türelmet­len, mert az szeretném, hogy ripsz-ropsz ötszörösére nőjön az elkölthető pénznem, ha­nem hogy mindnyájan ve­gyük tudomásul végre: a min­den szempontból hazug évti­zedek után nemhogy a romok­ra kell lerakni a demokrácia alapjait, hanem előbb még a romokat is el kell pucolni. Azokkal szemben vagyok tü­relmetlen, akik ezt a logikus sort nem tudják, vagy inkább nem akarják megérteni. En­gem megdöbbentenek a vi­ták, amelyek arról szólnak, vajon kell-e nekünk nemzeti alaptanterv. vajon visszaadha- tók-e az egyházaktól elrabolt iskolák? Engem mélységesen lesújtanak és megaláznak azok a kijelentések, amelyek arra irányulnak, hogy Ma­gyarországot mint nacionalis­ta, azaz az idegeneket el- és be nem fogadó országot állít­sák be, az antiszemitizmust már nem is említve, mert ami­kor ezt hallom, bizony föl­forr a vérem. Mindezt igaz­ságtalannak, s éppen ezért körmönfontnak érzem. Időn­ként már beszélni sem tudok róla. Inkább hallgatok... — Nem gondolja-e. hogy mindezek az aljas rágalmak egyszerűen azt a célt szolgál­nemzet ják. hogy lelassuljon a de­mokratizmus alapjainak lera­kása? — Meggyőződésem, hogy így van. És itt megint vissza kell térnem a türelmetlensé­gem megmagyarázásához, hi­szen nem hagyható figyel­men kívül, hogy éppen ennek kapcsán az elmúlt három év­ben nemhogy lassult volna az a borzalmas agymosás, ami a szocializmus éveire olyannyi­ra jellemző volt, hanem ellen­kezőleg, erősödött. Mert az agymosást teszik sokkal hatá- rozottabbá például azok a közvéleménykutatási eredmé­nyek. amelyek kimutatják, hogy ma már a lakosság 56 százaléka állítja: jobb volt a Kádár-rendszerben. Ennek a hazugságnak a fölerősítése, a . reggel, délben, este történő hangoztatása, végül is egyet­lenegy célt szolgál, mégpe­dig azt. hogy lassítsa, megál­lítsa a demokratikus önszer­veződésünket, hogy a követ­kező választások eredménye ennek megfelelő legyen, vagyis azok az erők kerülje­nek felszínre, amelyeknek a haza iránti elkötelezettségi ér­zései enyhén szólva is kíván­ni valót hagynak maguk után. Ezeknek az erőknek az a jó, ha a pillanatnyi helyze­tünk, közérzetünk rossz. Csu­pán reménykedni merek ben­ne: a nemzet nagyobb része józan, és nem dől be a prakti­káknak. Hiszem, hogy az ilyen propagandát keltők mélységesen csalódni fog­nak, mert kiderül álnoksá­guk, amiért a nemzet maguk­ra fogja őket hagyni. — Vajon mikor? — No, ez valóban nagy kérdés, és erre mondtam én azt beszélgetésünk elején, hogy nincs időm. Igen, én azt szeretném, ha már tegnap, vagy a múlt hónapban, vagy már tavaly észrevették volna. Szeretnék erre egy sportpél­dát mondani. Valamennyien tudjuk, ismerjük a magyar labdarúgás helyzetét. Sokan a visszaesést szakmai okok­kal indokolják, ám mindenki tudja, hogy ez az évtizedekre visszanyúló kérdés a futball- pályákon nem szakmai, ha­nem igenis erkölcsi bűn. Ugyanúgy erkölcsi, mint a társadalom más területein ta­pasztalható megoldatlansá­gok. Ám ki ne tudná: az er­kölcsi hiányosságok a szocia­lizmus évtizedei alatt gomba­mód szaporodtak, s behálóz­ták durva vagy finom szöve­vényeikkel a kultúrát, az egészségügyet, a sportot, az iskolát... Ezzel szemben én a közéletben — és ,a futballpá- lyákon is — tiszta szívű, jó­zan gondolkodású embereket szeretnék látni. — Gondolja-e, hogy az er­kölcsi romlás megállításában nagyobb szerepet vállalhatná­nak az egyházak? — Hiszem, de gyorsan ki­mondom: az egyházak rend­szerváltozás utáni ténykedé­sét illetően csalódott vagyok. Véleményem szerint nem ve­szik ki a részüket a társada­lom e téren való neveléséből. Nem hallatják a hangjukat! Hogy miért, azt nem tudom, de tény: nekem hiányérzetem van. — Hiányérzetének mik le­hetnek a mélyebb indítékai? — Egyszerűen arról van szó, hogy nem olyan határo­zottsággal lépnek fel bizo­nyos társadalmi jelenségek­kel szemben, amilyen határo­zottsághoz igenis megvan a joguk és a lehetőségük is. Odáig elmegyek, hogy ez a feladata az egyházaknak a tíz- parancsolat diktálta kötelessé­gük lenne. Határozottabban kellene fellépniük iskoláik visszaszerzése érdekében, már csak azért is, mert az er­kölcsi romlást megállítani vé­leményem szerint elsősorban ezekben az intézményekben lehet. Mindezeket persze in­nen arra a pályára bekiabálni nagyon kényes, hiszen hogy­ne tudnám: egy csapat játékát a pálya széléről nem lehet gyökeresen megváltoztatni. Nagyon bízom benne, hogy a tisztelendő és $ tiszteletes urak tudják: komoly feladat vár még rájuk. — S feladataik nem kifeje­zetten az ön korosztályára kell, hogy irányuljanak, in­kább az ifjúságnak lenne erre szüksége. Ón milyennek tart­ja korunk fiatalságát? — Nagyon nehéz itt ez ügyben általánosságokat mon­dani, illetve csak azt lehetne, éppen ezért tán a legfonto­sabb érzésemet mondom ki: az ifjúság napjainkban mint­ha háttérbe vonult volna. — Ami számomra azért ér­dekes, mert ha igaz, hogy a demokrácia alapjait most rak­juk le, akkor az alapokra emelt építmény végül is nem a mi korosztályunké. hanem igenis az övéké lesz. — Nos, igen, ám az ifjúság esetleges távolmaradásáért nem feltétlenül ők okolhatók. Az MDF és a kormánykoalí­ció három éven keresztül dol­gozott egy nemzeti alaptan­terv kialakításán. Ez úgy tűnt, tisztességre, becsületre, hazaszeretetre, a nemzeti jel­képek megbecsülésére, a tör­ténelem igaz bemutatására tö­rekedett volna, de napjainkra már úgy érzem, mindez leke­rült a napirendről, amiért ter­mészetesen nem az ifjúság okolható. Mint a futballpá- lyán sem elsősorban a csapat okolható a rossz játékért, ha­nem azok a vezetők, akik nem kellő tisztességgel, be­csülettel végzik feladatukat. Ez a nemzeti alaptanterv ügy is azért fontos nekem, mert úgy gondolom, hogy vagy most sikerül a jövőnket szi­lárd talajra rakni, vagy a kö­vetkező században, ha nem is eltűnik, de szétporlad a nem­zet. — Beszélgetésünk befejezé­séhez ez a kijelentés túl ko­mor lenne. Kérem, szóljon re­ményeiről. — Elsősorban is arról kell szólnom, hogy hiszem, itt egy olyan demokratikus ál­lamrend van kialakulóban, amely ezt az országot meg­tartja Európában. Én hiszem, nekünk magyaroknak nem azért kell európai módon megoldani a gondjainkat, mert Európába igyekszünk, hanem hogy nekünk, magya­roknak itt, határainkon belül és határainkon kívül élőknek egyaránt, jobb legyen, s hogy ezzel azt a történelmünk alatt méltán kivívott helyet foglal­juk vissza a kontinensen, amely valaha már a mienk volt. Hogy mindez megvaló­sul. az biztos. Végezetül csak annyit mondok, hogy bár gya­korta vagyok türelmetlen, de elkeseredett soha! Hiszek a nemzet erejében, tisztánlátá­sában, bölcsességében. Vödrös Attila Szent Fiadat Boldogasszony kérd e Népért — olvasható azon a zászlón, amely alatt a csángók vonulnak búcsú alkalmával, pünkösdkor. A zászlót az elmúlt esztendőben ado­mányozta a Lakatos Demeter Társaság és a Magyar Piarista Diákszövetség. Képünkön a csángók a zászlót a csíksomlyói ferencesek kegytemplomából, az átadás színhelyéről az ugyancsak csíksomlyói Szent Péter templomba viszik, ahol azt a búcsúk közötti idő­szakban őrzik. Hardi Péter felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom