Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

A szerkesztő úr felkért, pünkösdi számukba írjak már valamit, végre könnyedén. Bocsánat, főszerkesztő. Akkor könnyedén megjegyezném, ennél nehezebbet nem kérhetett volna. Most is ülök könnyedén a papír előtt és leírom reá könnyedén, hogy ínhüvelygyulladásom van. (Tehát ezennel már papírom is van róla.)

Ez felmentene ugyan a további könnyed írástól — a nehezebbtől is —, bár az olvasó joggal mondhatná, mért nem gépbe ütögeti egyenesen, és ha még úgy is fájna, miért nem diktálja le akkor?! Diktálni itt sajnos nem én diktálok... Már régóta... Hála Istennek! ahogy magamat ismerem. .. de legalább arra jó lenne hallgatni, amit a szívem diktál. Szívem, leírtad már? (Ezt feleségemtől kérdem.) Csak könnyedén... nehogy te is megerőltesd magad.

Mi is a téma? Főszerkesztő ezt nagyvonalúan rám bízta, csak a lényegre figyelmeztetett, szerdára meglegyen, és a pünkösdi számba kellene.

Lázasan keresek hát pünkösdről valamit — mert változatlanul gyulladt a kezem —

Voltaren emulgelel kélyesen dörzsölgetem. Közben Babits esszéit lapozgatom bal kezemmel, Prohászka Naplójegyzeteit. Magamtól ugyanis csak annyi jut hirtelen — könnyedén — eszembe pünkösdről, hogy pünkösdi királyság, meg Pünkösti, de az Árpád és a húsvét utáni ötvenedik napon tartott ünnepet jelenti, na meg hogy újulunk meg lélekben!

Tovább keresgélek olvasmányaim között: a kezelendő fájdalmas terület — Magyar- ország? — nagyságától függően — IMF? — 2-4 g gélt (cseresznye vagy dió nagyságú) — Trianon? — 3-4-szer naponta a bőrfelületre kell kenni — Elkenni? — A gélt nem használhatják olyan betegek — Lelki? — akik a hatóanyagra — Hat? Alkot? Gya- rapít? — más fájdalomcsillapító szerekre — Kommentár nélkül — érzékenyek.

Hát ennyit a határokról, pünkösdről, királyságról... Még annyit, vigyázni kell, hogy a gél szembe és nyálkahártyákra nem kerüljön. — Ne szólj szám, nem fáj szemem? —

Könnyedén akkor ez lenne... A többiről már nehezemre esne, nemhogy írni, még beszélni is... Igaz, a romantikus politizálás önmagában még nem hoz megújulást. Lélekben sem. Akárhogyan is fogy a lélekszám, a megértés, a bizalom, a türelem.

Olvasom még a betegtájékoztatón: kizárólag ép bőrfelületre alkalmazható, sebekre és nyílt sérülésekre ne kenjük.

És egymásra sem...

Mert a kezelés során bőrviszketés, bőrvörösödés, csípőérzés, bőrkiütés és fényérzékenység is előfordulhat. (Ezek szerint mindenkinek magának kell tudnia, hol, hova, mikor és mennyit adagolhat. Mi az, amit még elvisel, honnan gyógyít, mikortól méreg.) A lélekszám fogyásával is összefügghet talán, hogy — példának okául — kellő tapasztalatok hiányában, terhesség alatt alkalmazása nem javasolt. (Mily érdekes az ész

és a szív összeütközése már ezen a kis cetlin is, a tubushoz mellékelt betegtájékoztatón.)

Receptre írták fel, így is egy kúráért több mint 300 forintot fizettem. A politizálás sem lehet felelőtlen, mert akkor még nagyobb árat kell majd fizetnünk érte, de egyértelmú-egyszívű recept nincs a bajok végső orvoslására... Olyat még nem találtak fel... se orvosok, se írók, se történészek... És adva van a pillanatnyi történelmi realitás is: a készítményt a csomagoláson feltüntetett lejárati időn belül lehet csak felhasználni. (Használat előtt — a nemzet — felrázandó?) Hogyan lehet akkor, mégis — legalább — lélekben megújulni? (Nem „legalább”, mert — hitem szerint — ez ma minden gyarló konkrétumnál lényegesebb, és különben is észrevétlenül

visszahat mindenre... Észrevehetően előbbre visz.)

Igaz, az újjászületést, már azon a bizonyos egykori éjszakán sem értette meg a gyávának titulált Nikodémusz. „Hogyan születhetnék meg az ember, ha öreg? Bemehet újra anyja méhébe, hogy megint megszülessék?”

Mi hajlandók volnánk kö- tözködésnek minősíteni ezt a kérdést, de Jézus komolyan vette, s bizonyára Ő ítélte meg helyesen a körülményeket — írja könyvében a piaristák magyarországi tartományfőnöke. A komoly kérdésre Jézus komolyan is felelt: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik meg vízből és Lélekből, nem juthat be Isten országába.”

Ha Nikodémuszt emlegetjük, rögtön gyávaságra gondolunk: csak éjszaka merte felkeresni Jézust, tekintélyes rabbi létére nem állt nyíltan melléje, csak úgy próbált segíteni rajta, hogy a színvallástól nyíltan tartózkodott. Majd- hogy azt is rossz néven nem vesszük tőle, hogy — értékes mirrha — s álóé — kenetével — odasorakozott a Jézust gyászolók és temetők közé elemzi — áthallás nélkül —

a bibliai szövegrészt dr. Jeleníts István.

Az újabb szentírás-magya- rázók már más, kedvezőbb megvilágításban állítják elénk ezt a titokzatos férfialakot. Az éjszaka a törvény tudók között az írás tanulmányozásának és a hosszú, nyugodt, istenes eszmecseréknek a szent ideje. „Aki nem úgy fogadja Isten országát, mint a gyermek, nem megy be oda.” Igaz, azt is mondta: „Testvérek, ítéleteitekben ne legyetek gyermekek. Csak a gonoszság dolgában maradjatok kiskorúak (...)”

A gyógyírre a gyógyszer nem mindenkire nézve áldásos, de Nikodémusz is, úgy látszik nem az az ember volt, akit egy tömeghangulat csak úgy elsodor.

A

z időtlen írást tehát tanulmányozni kell minden időben, és időnként meg is lehet szívlelni: Engedjétek hozzám a kisdedeket! A Voltaren emulgellel más az eset: a gyógyszert gyermekek elől gondosan el kell zárni!

(Szóval, szép itt lehet valaki...)

Ez a kérdés, választottatok...?

Sándor György

Könnyedén...?

m

Ravasz László

Ars Hungarica

1 Mikor Kant a gyakorlati ész főségéről beszélt: egy olyan igazságot érintett • meg, mely csak most vált közismertté. Úgy mondják ezt a mai gondolkodók, hogy az emberi szellem tevékenységei közül leginkább az akarat egyezik az élet lényegével. Onnan is látszik ez, hogy az életnek nem az ismerés a célja, sem nem az érzés, hanem az akarat, mégpedig önmagának az akarása. Az ismerés és az érzés eszköze az akarásnak, de az akarás létmódja az életnek. Existenciális az ismerés és az érzés is, de a létezés gyökere és üteme mégis az akaratban él.

Lehet azt mondani, hogy az ember akaró lény. Minden ember az, ennélfogva az életnek legnagyobb kérdése, miképpen érvényesül az emberi élet akarata? Az etika az öntudatosan akaró lények viszonyát tárgyalja, amely vagy akaratátvitel, vagy akaratátvétel; ez a kettő azonegy folyamat két oldala. Kétféle úton érvényesülhet ez az akarati folyamat: a kényszerítés, vagy a megnyerés útján.

Anélkül, hogy részletes etikai fejtegetésbe bocsátkoznánk, most kirekesztjük azt az akaratot, amely kényszrítés formájában érvényesül és csak azzal foglalkozunk, amelyik megnyerni és rábírni igyekszik. A törvénynek engedelmeskedni kell, mert az a természete, hogy kikényszeríthető. A kényszernek nem lehet ellenállni, legfeljebb el lehet menekülni előle, túl az erőszakon, sokszor túl az életen. De a rábeszéléssel, a megnyeréssel szemben ott állok szabadságom és önelhatározásom teljes birtokában. Tőlem függ, hogy engedjek, vagy ne engedjek. Ha egyszer engedtem, az akarat, amelyre ráállottam, már az enyém lett és többé nem vádolhatom azt, aki rábeszélt; legfeljebb önmagamat, aki engedtem a rábeszélésnek.

Szemmel látható, hogy az élet nagyobbik része a kikényszeríthető akaratokon kívül, a megnyerés és rábírás világában helyezkedik el. A parancs csak sövény és korlát, amely összefog és elválaszt, de körülötte az ezerváltozatú élet a rábírás roppant birodalmát mutatja. Rábírni akar a gyermek, mikor társának a maga játékát dicséri; a szülő, mikor nevel; a szerelmes, mikor hódít; a Sátán, mikor csábít; a kortes, mikor szavazatot zsarol; a koldus, mikor alamizsnáért esdekel; a kereskedő, mikor árul; a vezér, mikor toboroz; a próféta, mikor új, döntő izene- teket hoz.

A rábírás élettevékenység; azt jelenti, hogy

az emberi'életnek érdekesebb, színesebb, változatosabb és végzetesebb fele az, amelyben önmagunkon kívül másokra hatunk, egymás akaratának urai vagy szolgái leszünk, mint ahogy a naprendszerekben nem is annyira az égitestek magukban véve nagyszerűek, hanem az a nehézkedési törvény, amellyel egymást és önmagukat fenntartják.

A rábírásnak egyetlenegy formája van: az új és magasabb akaratnak kiábrázolása. Olyan lé- lekkifejezés, amely célokat jelöl, javakat ígér, s az ajánlott akaratot kívánatosnak, szükségesnek, kötelezőnek mutatja. Ennek a lélekközlés- nek nem egyedülálló, de mindenesetre legáltalánosabb eszköze a beszéd. Az a beszéd, amely először mozdulatos hang és hangzó mozdulat, a taglejtésnek és a hanglejtésnek különös összeolvadása, azután szó, majd tagolt és értelmes beszéd, végül nyelv a maga roppant elágazásában, változatosságában és gazdagságában. A beszéd lélekhordozó eszköz, az akaratnak, érzésnek és ismerésnek legtermészetesebb és legalkalmasabb kivetítője. Az ősembernek addig ért a lelke, ameddig a hangja elhatott. A mondott szó fogta össze és szervezte meg a családot, s a belőle bokrosodó kezdetleges társadalmakat. Akkorák voltak ezek a társadalmak, amekkora területet egy ember beszédje, azaz szóba öltözött gondolata átfoghatott. Még ma is tudunk Afrikában primitív népekről, amelyek egymás közelében laknak, évszázadok óta irtóháborút folytatnak egymás ellen, alig választja el őket egy-egy folyó vagy hegycsúcs, két-háromszáz lelket számol az egész törzs és mindegyiknek más a nyelve, más a lelke, más a vallása, s ha van, más a története. A régi polisok kerülete azonos volt a törvényt hirdető szónak a határával. Az ilyen közösségen belül az élő szó volt a szinte egyetlen lélekköz- lés. Az élő szónak volt látható hangsúlya és kísérete: a taglejtés; ebből vált külön a tánc; az élő szó lett költészetté és énekké, ennek leánya a zene; ez fogta át a történelmet, tette jelenvalóvá a múltból azt, amire az énekmondó lelke emlékezett és ez volt az az eszköz, amelyben világmagyarázata és programja kivirágzott. A szó mindenütt közösséget szervezett, akaratot fejezett ki és akaratot alakítván, életet és világot formált.

Természetes dolog, hogy a fejlődés- során a beszéd szükségképpen alakította ki azokat a fórumokat, ahol a közös akarat létrejött, ünnepélyesen nyilvánvalóvá lett és kötelező erejét megnyerte. Beszéd és fórum egymást feltételezi és teremti. Családok széke, törzsek szere, városok piaca, vének kapuja, országgyűlések mezeje, a helyhez: sziklához, vagy szent fához kötött illetékes gyülekezet adta azt a fórumot, ahol az élőszóval, az élőbeszéddel megszervezett, tehát lélekben egységessé vált közösség, mely ezt éppen nyelvében érte el és fejezte ki, a maga akaratát ünnepélyesen elhatározta s ezzel élete következő lépéseiről döntött. Természetes, hogy ahol közakarat létrejövéséről volt szó, azaz érvényes döntést kellett hozni: az élőbeszéd szinte mindenható szerephez jutott, mert akaratot csak élő szó által lehetett befolyásolni és élőszóban lehetett kinyilvánítani. Megértjük, hogy egy olyan kultúrában, ahol minden érvényes elhatározás arra illetékesek tanácsától függött, miképpen lett legfontosabb közéleti tényező az élőbeszéd. Quintilianus híres retorikai munkájában a szónoki képesség nem egyéb, mint annak a minőségnek elsajátítása, mely az életfenntartásnak és az élet érvényesítésének legmagasabb, feltétlenül hatékony és művészi formája. Ebből értjük azt is, hogy a beszéd és a jog, ez a látszólag két különböző dolog, milyen titokzatos belső összefüggésben áll egymással. A jog akaratszabályozás, a törvény akaratérvényesítés, a beszéd akaratelhatározás. Beszédből és beszéd által született a jog és a prétortól azt kívánták meg, hogy vox viva juris legyen. A vallástörténetből ismeretesek azok a nagy lelki intézmények, melyek egy olyan élő személyben csúcsosodnak ki, aki beszédével törvényt teremt, mint a kinyilatkoztatás isteni szerve. Most értjük meg a keresztyénségnek azt a legjellegzetesebb alapgondolatát, hogy Isten szóban, azaz kijelentett igéjében él, és hogy ez az ige egy földi személy életében, halálában és feltámadásában testesült meg. A logos nemcsak jelentés, hanem alakító gondolat.

A magyar nép különösképpen beszélő nép volt. Beszélő nép volt azért, mert • élete élesen ketté vált harcra és békére. Harcban hallgatott és verekedett; összeszorította a fogát és engedelmeskedett a vezényszónak. Azonban a harc mindnyájuk vállalkozása volt, és mindnyájuk aratása a győzelem. Ezért kellett a harcon kívül az autonómia: tanácsot ült, amelyben tervet készített a portyára vagy osztályt tett a a zsákmányból. Ezek a tanácsok nem egy parancsoló főnek a döntését fogadták el és tették törvénnyé, hanem a törzsek szervezetének a közakaratát fejezték ki. Ennélfogva fórum volt, amelyben dönteni kellett, s ahol csak gondolatközlés, beszéd után lehetett dönteni. Akár a vezérek tanácsa, akár az egyes törzsek nemzetségfőinek a gyűlése volt az a fórum, az ősmagyar autonóm élet éppenúgy megkövetelte az igét, mint a kardot. A magyar kardnak ige nélkül nem volna fénye, s a magyar beszédnek kard nélkül nem lett volna törvényes súlya. Ez az ősi magyar életforma újult meg a vármegyei szervezetben, amelyik félig katonai, félig törvénytevő, védelmi és akaratalkotó testület volt. Ezért találta meg benne a ősmagyar lélek a maga európai életformáját. A verekedő és beszélő nemzet a vármegyei szervezetben katona- és jogásznéppé vált olyan értelemben, aminőben alig még egy más nép Európában.

De ezenkívül a magyar lélek valami különös belső hajlamot mutat a beszéd útján való gondolatkifejezésre. Nem lehet ezt a hajlamot másnak nevezni, mint adottságnak, tehetségnek. A magyar ember született szónok. Ebben éli meg legjobban magát: minden más expres- sio közül határozottan ezt gyakorolja leginkább. Nem véletlen, hogy minden művészi kifejezés között szónoklásban adott eddig legnagyobb értéket a magyar géniusz. Zenében nem fejlődött, mert a cigányt instrumentumnak tekintette, akin ő játszott, azaz, aki helyette játszott. Mint ahogy a török ember mással táncoltat, ő maga irtózik ettől a méltatlan ugrabugrá- lástól: a magyar is zenei ösztönét a cigány által élte ki, aki közbeeső eszköz volt a zene és a magyar lélek között, valami személyes instrumentum, akit meg lehet csókolni és meg lehet fizetni. Építészetre sem a múltja, sem a történelme nem rendelte ezen a földön, ahol sem idő, sem mód nem volt mást, mint avargyűrűt, sátrat és bogárhátú házat építeni, százados dómok és évezredes kővárak helyett. Képzőművészete, festészete és szobrászata nem fejlődhetett ki, mert hiányzott az előfeltétel: az építészet, a város, a műhely. Maradt tehát a költészet, amelyben a magyar lelkiség megtalálta a maga csodálatos művészi kifejezését, s ezzel párhuzamosan a szónoklat, amelyben a magyar lélek ünnepélyes, szivárványos, kivételes, érzelmes expresszióra talált. Különös magyar líra, amely pátoszt ébresztett és pátoszt fejezett ki. Lakomán, áldomáson, toron, szüreten, véletlen összekoppanáson feszülni kezdett a dolmány, megtelt villamossággal a levegő, csodálatos látások vilióztak fel a szemek előtt, s félig panasz, félig hódolásképpen, de mindig mint bizonyság és fogadástétel megzendül az örök magyar köszöntő. Ezt kell szem előtt tartanunk, hogy megértsünk olyan tüneményes szónoki lángelméket, amilyen Kossuth Lajos és Apponyi Albert volt, akiket bátran lehet odaállítani a klasszikus hajdankor, a renaissance, vagy a barokk legnagyobb szónokai mellé.

Elismerem, hogy ebből baj is támad. Mint minden adomány, a szónoklás is egy csomó kísértéssel járt. A beszédnek van egy tragikus