Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-27 / 122. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁJUS 21., CSÜTÖRTÖK 13 Ez már nemzetárulás! Már szinte restellem, hogy idő­ről időre olyan méltatlan sze­mélyiségekkel kell a demokrá­ciáért, a szabad Magyarorszá­gért aggódóknak foglalkozni, akik nem érdemlik meg a pub­licitást. Ezért (is) a továbbiakban, il­letve egyszer s mindenkor nem vagyok hajlandó a nevét leírni... Igen, a Munkáspárt mosoly­gós pankrátoráról van ismét szó, aki újból hallatta hangját, ezúttal Szerbiában, ott, ahol — Közép-Európában hála isten­nek egyedül — még naponta gyilkol a bolsevista hegemoniz- mus. A derűs pojáca legújabb kinyilatkoztatásával — nyil­ván — bővítette illusztris vö­rös-diktátor barátainak sorát, hiszen Milosevics „elvtárs”, a Li Peng, Kim ír Szén, Fidel Castro együttesbe pompásan beleillik! Egyetlen pozitívuma a szer­biai nyilatkozatnak, hogy feke- tén-fehéren bebizonyította, mennyire indokolt is volt az MSZMP első két betűjének el­hagyása, hiszen e díszes gyüle­kezet a legkevésbé sem szocia­lista, s még legkisebb porciká­A halál 56 éves korában Nagyszombatban érte utol a nagy királyt 1382. szeptember 11-én. Ke­véssel halála előtt egy csodá­latos üstökös tűnt fel és le az égen, jelezve nemcsak az or­szág, hanem a világ vesztesé­gét. „Halála miatt — írja a krónikás — akkora gyász tá­madt az országban, hogy szin­te mindenki megsiratta, mint saját halottját.” Székesfehér­vár városában, abban a Szent / Katalin-kápolnában temették el, amelyet ő építtetett a kirá­lyok koronázó- és temetkezé­si helyéül szolgáló bazilika északi oldalhajójába, elsőszü- lött lánya védőszentjének tisz­teletére. Nem sokkal halála után vö­rös márványból készült, szo­borral díszített síremléket állí­tottak neki. A síremlék fedő­lapján a király fekvő alakját mintázta meg a művész. La­jos koronás feje bojtos pár­nán nyugszik, amelynek tá­masza egy fekvő oroszlán. Felemelt bal alkarjával kard­ját szorítja melléhez, kezében az országalmát tartja. Kö­nyökben felemelt jobb kezé­ben pedig jogart fog. Felső­testét középütt fűzött, szoros zeke fedi, vállait jobboldalt gombolt palást köríti, amely­nek elülső szárnya bal oldal­ra lebben, kibontva a palástjá­ba burkolódzó fenséges lova­gi alakot. A szobor mintha Lorenzo de Monacis velencei követségi titkár verses króni­kájának Lajos-képét metsze­né kőbe. Ő nevezi először a királyt „grandis”-nak, vagyis „Nagy”-nak, nem ugyan a tör­ténelmi, hanem az emberi és lovagi nagyság értelmében. A nápolyi és a magyar An­jouk királydrámája Johanna meggyilkolása és Nagy Lajos halála után is folytatódott. Durazzói Kis Károly hiába fo­gadta meg esküvel nápolyi hadjárata előtt, hogy jótevőjé­jában sem magyar! Hiszen a „legdicsőbb” internacionalista hagyományok egykori és mai honi hordozóit is messze túl­szárnyalta most a vörös csilla­gosok elnöke: elítélte a vajda­sági magyarok autonóm törek­véseit! Nincs a nemzetárulás­nak olyan megfelelő fokozata, amellyel ez minősíthető len­ne... Az „öregek pártjának” ifjú vezére eddig csak titkos külkereskedő-talentumaival tüntetett: búzánkat Moszkvá­ban kommendá'ía, Kubából cukrot kérincsélt — természe­tesen kéretlenül, partizán mó­don —, tehát most őszintén ag­gódhatunk, hiszen déli szom­szédainktól csak nélkülözést, vért, könnyet, testvérgyilkos in­dulatokat lehet „vámmente­sen” importálni! Világos tehát a Munkáspárt alattomos próbálkozása: bármi áron feszültséget kelteni a szomszéd országok és hazánk között, gátlástalanul átgázolva a magyar kisebbségek mara­dék jogain és öntudatán... Csupán azon töprengek, hogy a „független szabad” saj­tónk miért olyan kedélyesen el­néző eme balos folyamattal szemben, és miért fröcsögnek dühödt indulattal Csurka Ist­ván nemzetféltése, láttán?! Brezovich Károly Vác Jaj kiáltás az MDF soraiból „A Magyar Demokrata Fórum tagsága sokféle gondolkodá­sú, de mindenekelőtt: gondol- kodó-töprengő emberekből áll. Nézeteink a nemzeti ha­gyományoktól a liberális és a kereszténydemokrata eszmé­ken át a környezetvédő szem­léletig terjednek. De egysége­sen magyar jövőt, és nem vala­miféle új internacionalizmust akarunk!” — mondja az MDF választási programjában. Eh­hez képest mit látunk? Azt, hogy ez így nem igaz, ami azért is nagyon szomorú, mert itt állunk a következő válasz­tás előtt! És ismét mondani kell valamit! De mit? Mond­juk azt, hogy a liberálisok szá­mára már kisajátították az egész MDF-et?! Mindenki úgy táncol, ahogy ők fütyül­nek?! Hogy naponta készül­nek „B-listák” az éppen „kilö- kendők”-ről?! Hogy idejük je­lentős részében vádakat, ko­holmányokat, feljelentéseket gyártanak?! Hogy megszáll­ják a tv-t, rádiót, újságokat, és onnan fröcsögnek pártbéli tag­jaik ellen?! Hogy a fennmara­dó kevés idejükben „Tégy a gyűlölet ellen” című körmene­tekre járnak ájtatos arccal, vi­rággal a kézben, hogy vezekel­jenek, bűnbocsánatot kérve az Úristentől elkövetett bűnei­kért?! Micsoda farizeus mo­soly ül ezeken az arcokon! Az MDF becsületes tagsága szinte félelemben él, hogy mi­kor és kire kerül sor a liberáli­sok listáján?! Az igazán szomo­rú pedig az, hogy ezekhez a ma­nőverekhez asszisztál az MDF vezetőségének jelentős része, ahelyett, hogy rég felismerte volna: az MDF belső szétveré­sét hajtják végre a liberális elv­társak. Ezek pontosan tudják, hogy mit tesznek, miért és ki­kért?! Az MDF észrevétlenül szét­veri, felszámolja önmagát, sora­iból kitúrják mind a nép-nemze­ti, mind a kereszténydemokrata eszmevilágúakat, és marad ste­rilen a liberális szárny, készen a nagy egyesülésre. De addig a belső tisztogatást el kell végez­ni úgy, ahogy azt az ellenzék el­várja. Mert ők finnyásak ám! Akárkivel nem vegyülnek! Ezek a liberálisok „egy tál lencséért" adják el magukat, tagjaikat, népüket, egy egész nemzet jövőjét. De alighanem kilátásba helyeztek nekik pozí­ciókat is, jó állásokat szolgála­taikért. A júdáspénz minden­képpen kijár majd! Az MDF eredeti tagsága nem erre szava­HISTÓRIA Bellér Béla Magyarok Nápolyban (részlet) nek, Nagy Lajosnak lányait nem fogja háborgatni Ma­gyar- és Lengyelország bé­kés birtoklásában. Esküjéről nyomban megfeledkezett, amikor helyzete Nápolyban némileg megszilárdult, és amikor a nőuralommal, Má­ria királynő és Erzsébet anya- királyné uralmával elégedet­len — főleg délvidéki — főu­rak meghívták őt Magyaror­szág trónjára. Károlyt magá­val ragadta a kínálkozó alka­lom, Nagy Lajos legszebb ál­mának, a nápolyi—magyar uniónak megvalósítása, és nagy merészen nekivágott a magyarországi útnak. Nem tö­rődött azzal, hogy a pápa ki­közösítette, s így nemcsak hogy új korona nem illeti meg, hanem még a régi sem. Nem tarthatta vissza felesége rimánkodása sem, aki — a tu­dós velencei poéta és állam­férfi, Lorenzo de Monacis szerint — így próbálta őt — szinte balladás hangvétellel — lebeszélni végzetes útjá­ról: „Hagyd, drága férjem, a viszálykodó, cselszövények- kel teli és rosszindulatú Ma­gyarországot. Ismerjük ezek álnokságát, hiszen a gonosz nép közt serdültünk fel: jaj. ne higgy a hamis beszédű em­bereknek!” A bekövetkező események végül is az aggódó királyasz- szonyt igazolták. 1385 októ­berében a király olasz seregé­vel már Zágrábban van. A la­kosság örömujjongással fo­gadja, és csatlakozik hozzá. Nyitva az út Budáig! Károly- nak sikerül a nőuralommal szembeni elégedetlenséget megnyergelnie, és 1385. de­cember 31-én Székesfehérvá­rott fejére tennie Szent István koronáját. A kegyetlen látvá­nyosságra odarendelték a ki­rálynőket is. Ezek — mint Thuróczy János krónikájában élethűen elmondja — előbb a bazilika szent oltárait járják körül, majd a Szent Katalin- kápolnába lépnek be. „Ami­kor megpillantják a kegyes ki­rály márványszobrát, szívük csaknem meghasad, és a hi­deg követ átölelve sokáig csó­kolgatják a szomorú kép­mást, a vörös márványt el­árasztják könnyeik záporá­val.” A koronázást baljóslatú előjelek kísérik. Mikor az új király elhagyja a templomot, Szent István híres lobogója, amelyet előtte vittek, bele­akad az ajtósarok bontásába, és darabokra szakad. Az or­szág fölött három álló napig borzalmas vihar tombol. Majd egymással viaskodó, té­pett hollócsapatok ereszked­nek le a királyi palota tetejé­re, mint egy sötét végzet elő­hírnökei. A Mária királynő iránt érzett szánalom lassan­ként az új király elleni gyűlö­lettel keveredik. Erzsébet ki­rálynéban pedig vad bosszú­vágyat vált ki a hatalom el­vesztése. A királynők Garai Miklós nádorral csapdát állítanak. 1386. február 7-én alkonyat felé Erzsébet királyné azzal az ürüggyel, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől, Lu­xemburgi Zsigmond őrgróf­tól, amelyet sürgősen meg kell tárgyalni, budavári lak­osztályukba csalja az új ki­rályt. Közben Garai nádor embereivel titkon megszállja a várat, és — akárcsak annak idején Endrét a nápolyi össze­esküvők — elszigetelik a ki­rályt olasz kíséretétől. Az ez­után következő tragikus ese­ményekről megrázó leírást ,ad Thuróczy János. „Miköz­ben tehát a királyné és a ná­dor a király oldala mellett ül­tek, és különböző tárgyalá­sokba merültek, az olaszok el­távoznak a tanácsból, és a pa­lotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a terve­zett merényletre itt a kívánt alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra te­kintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megért­vén a jeladást, köpenye alól előhúzza fényes kardját, vil­lám módjára lecsap vele a ki­rályra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt rajta a fején és szem­öldökén, a két szeme között.” Károly király annak ellené­re, hogy ilyen súlyos sebet ka­pott, nem esett össze. Mara­dék erejét összeszedve feltá- pászkodott helyéről, és a pad­lózaton hosszú vérnyomokat hagyva, emberfölötti erővel visszatántorgott lakosztályá­ba. Azonban itt sem hagyták nyugton. Még ezen az éjsza­kán kivonszolták onnan, és fogolyként az István herceg­től, Nagy Lajos öccsétől épí­tett magas toronyba zárták. Majd átszállítják Visegrádra, ahol a szerencsétlen uralkodó február 24-én belehal sérülé­seibe. A kiszenvedett véres te­tem láttán eszükbe jut a főpa­poknak, hogy királyuk tulaj­donképpen ki van közösítve, tehát nem lehet egyházi teme­tésben részesíteni. (Persze megkoronázni sem lett volna szabad!) így hát a királyi te­tem jó ideig egy visegrádi házban hever temetetlepül — akárcsak annak idején Endre és Durazzói Károly holtteste —, míg valahol elhantolják, zott! 1990-ben nem ezt kérték és akarták! Vedres Józsefné Budapest Lassú a kárpótlás Az útlevélügyekkel foglalkozó hivatalokon kívül nemigen van még egy másik olyan nagy for­galmú hivatal, mint a kárpótlá­si. Nem arról akarok írni. hogy naponta hány ügyfél ügyeit sike­rül a hivatal dolgozóinak elin­tézni, mert ez rejtély. Tény az, hogy nyitástól zárásig naponta több ezer azoknak a száma, akik ügyes-bajos dolgaikkal, kárpótlási ügyeikkel felkeresik. Ezt tettem jómagam is első íz­ben februárban, másodszor pe­dig áprilisban. Ugyanis azt re­méltem, hogy az 1991-ben be­nyújtott föld iránti kárpótlásról valamilyen érdembeni felvilágo­sítást kapok. Mint általában minden, magára valamil is adó hivatalban, a bebocsátás itt is sorszámmal történhet, amit sor- banállással lehet megszerezni. Ez nem is volna baj, így nincs apelláta, vita kizárva, hogy vala­ki a másik elé tolakszik. Illetve aki azt hiszi, hogy így van, az téved! Ugyanis körülbelül más­fél órát álltam az ügyintéző fül­kéje előtt, és ez alatt az idő alatt egy bizonyos sorszámmal két ügyfél is elém került. Ez hogy lehet, tűnődtem, és rájöttem, hogy sajnos vannak, akik nem adták le dolguk végeztével sor­számaikat! Kedves leendő ügy­felek, vigyázat! Amikor a sor rám került, a borítékszám bedik- tálása után a monitoron — ügy­intéző előtt — megjelent ada­tokra tekintve közölte az ügyin­téző, hogy sajnos még nem ke­rült rá a sor. Kérdeztem, hogy körülbelül mikor?! Nem tudom — volt a válasz. Még Pest me­gyében mintegy húszezer ügy van hátra. Én nem vonom két­ségbe a hivatal jóindulatú mun­katempóját, amivel a munkáju­kat végzik, de az azért elvárha­tó lenne, hogy minden fűikében üljön ott az ügyintéző — Pest megyeinél mindkét alkalommal a három fülkéből csak egyben, a középsőben' volt valaki. Az ügyféltől a sorszámot vegyék el, ne lehessen vele visszaélni. Ugyanis átadja annak, aki ép­pen akkor jött — és sorbanállás nélkül jelentős időt takarít meg a másik ügyfél kárára. A hiá­nyosságoktól eltekintve azon­ban el kell ismemi, hogy nem irigylésre méltó munkát végez­nek. Pusztai József Tápiószecső minden egyházi szertartás nélkül. Csak később temetik el megszentelt földbe, a vi­segrádi bencés kolostorban. A merénylő Forgách Ba­lázs kardja rövid, alig két hó­napos létezés után kettévág­ta a nápolyi—magyar unió csomóját, de az elvérzett gondolat még sok áldozatot követelt. A merénylet hírére az egész nápolyi párti Délvi­dék lángba borul. Mikor a királynők és párthíveik sze­mélyes megjelenésükkel akarják lecsillapítani a láza­dást, bosszúszomjas ellensé­geik martalékaivá lesznek. A királyi kíséret egy részét levágják. Forgách, Garai Miklós nádor és garai Bánfi János levágott fejét maga Horváti Pál zágrábi püspök mutatja be Nápolyban a sze­rencsétlenül járt király özve­gyének, Margitnak. A többi­ek — köztük a királynők — fogságba esnek. Mikor pe­dig Luxemburgi Zsigmond, IV. Károly német—római császár fia Velencétől támo­gatva fegyverrel siet felesé­ge és anyósa kiszabadításá­ra, a Velencébe titkon köve­tet küldő anyakirálynét Hor­váti János bán lánya szeme láttára megfojtatta. A se­lyemzsinór tehát Nagy La­jos sógornőjének, Johanná­nak nyakáról özvegyének, Erzsébetnek nyakára teker- gődzött... Megalakul a megyei régészeti és néprajzi bizottság A századforduló időszakában sorra alakultak meg az egyes megyékben a helyi történelmi, néprajzi emléke­ket gyűjtő, illetve az ilyen kutatások megszervezésén fá­radozó bizottságok. Ezek sorában 1911. május 27-én alakult meg Pest—Pilis—Solt—Kiskun Vármegye Régé­szeti és Néprajzi Bizottsága. Kezdeményezője gróf Kegle- vich Gábor és néhány barátja volt, akik még 1910 no­vemberében beadvánnyal fordultak a vármegyéhez: „Nincs ma Európának művelt állama, mely mű- és törté­neti emlékeinek rendszeres feltárása és megismerése iránt a legmesszebbmenő' áldozatokat meg nem bírta vol­ta”— írták. De az állam ehhez önmagában kevés, a he­lyi hatóságoknak is ki kell venniük részüket a munká­ból. Ezért javasolták, hogy a vármegye szavazzon meg pénzt a kutatásokra, hozzon létre egy bizottságot, amely meghatározza az elvégzendő munkát és azok költségeit. A vármegye elfogadta a javaslatot, a határo­zat lelkesen üdvözölte a vázolt kutatási programot is, elsősorban a műemlékek összeírását, felkutatását és kü­lönböző ásatások végzését. A május 27-én hivatalosan is megalakult bizottság elnöke Fazekas Ágost alispán lett, ügyvezető elnöke Zolnay Jenő' tiszteletbeli fő­ügyész, titkárai pedig Gerecze Péter tanár és Márton Lajos régész. Védnökül báró Prónay Dezsőt és gróf Rá­day Gedeon főispánt kérték fel. A bizottságnak mint­egy ötven tagja volt, a kor neves tudósai és a közélet je­les képviselői. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom