Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-22 / 118. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. MÁJUS 22.. SZOMBAT Harangszó Mi, latinok Pannóniái pillanatfelvételek napfényt jelezte, s emlékeztetett Hunyadi János nándorfehérvári győzelmére. Éjfélkor évente csak egyszer szólalt meg a harang, amikor búcsúztatta az óesztendőt, és köszöntötte az újat. Egyszer, egy májusi nap délutánján szokatlan órában is megszólalt a nagyharang: a II. világháború végét, a békét adta hírül. Öröm és boldogság volt a faluban, az emberek összegyűltek az ártézi kút körül, voltak, akik énekeltek meg táncoltak is. Néha szomorúságot híreitek ezek a sok tonnás, zengőbongó alkalmatosságok. Ha rövid megszakításokkal kétszer vagy háromszor meghúzták a nagyharangot, majd együtt a közepes méretűvel egyszer —- olyankor halottja volt a falunak. A legszívszorí- tóbban a legkisebb, a „lélekharang” szólott, magányos hangján mindig egy alig elindult élet végét siratta. Amíg sok volt még a nád- és szalmafedeles ház, a mi kis falunkban gyakran a vész hangjai szóltak a toronyból. Ilyenkor a harangnyelvvel kongatták szaporán a hatalms bronzszoknya egyik oldalát, s a nép vödrökkel, villákkal rohant a bajba jutottak megse- gítségére. Nemcsak a jelentése, de a hangulata is más volt minden harangszónak. A legünnepélyesebb és megnyugtatóbb a minden vasárnapi, meg a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi harang- kongás volt. Ötperces szünetekkel jó háromnegyed órát tartott ilyen alkalmakkor a templomba hívó szó. A nagyharang két szólója után a harmóniába hangolt három harang himbálta verte koncertjét a falu fölött. Mire véget ért, a hívők serege is összegyűlt, és kezdődött az isten- tisztelet. Számomra a gyermekkorral együtt érték véget harangélményeim. A városi élet zaját csak ritkán tudja elnyomni egy-egy harang szava. De vannak harangok, amelyek belülről szólnak. Most is egy nem hallható harang hívására gyűltünk ide össze. Ditróból és Ditróért szól most a harang. Adja Isten, hogy szép hangja legyen, és mielőbb foglalja el helyét tornyos há1 zában, s a klasszikus harangfeliratok szerint — Vivos vo- co, mortuos plango, fulgura frango — töltse be hivatását. Sirassa el a holtakat, törje meg a villámokat, de elsősorban: hívja enyhe az élőket —, hogy életben maradjunk. Csép Sándor Csép Sándor író, publicista, a Kolozsvári Televízió igazgatója. Most közölt írását a ditrói harang újraöntéséért megszervezett budakeszi rendezvényen olvasta fel (1993. március 29-én), s juttatta el nemrég a Pest Megyei Hírlaphoz. 1967 szeptemberében romániai írószövetségi küldöttséggel jártam „tapasztalatcserére” Magyarországon. Négy román író és én, az ötödik, az együttélő nemzetiségből. Kirándulások ide-oda, látogatások ennél-annál, múzeumok. színházak, magyaros vendéglátás, minden a legnagyobb rendben. Amíg a Pát- zay Pál műtermébe el nem jutottunk. A harmincas években Pá- tzay művészetének a tiszteletére neveltek itthon. Ő volt számomra akkor — amikor a tízes és a húszas évek avant- garde hullámai lefutóban voltak már — ifjúkorom viszonylag modern szobrásza. Akikben tovább élt még az expresszionista élmény. Azért döbbentem meg én is annyira az Epres kerti műteremben. Se közönség, se kölcsönös bemutatkozás. Ott állott a mester néhány híres szobrának a makettje előtt, és ahogyan köréje sorakoztunk, egyszeriben hozzákezdett a prófétai „átkozódáshoz”. S fél órán át, megszakítás nélkül csepülte a „modernséget” s a „modernistákat.” Hogy megrontották a szobrá- szatot is. Egyikünk se volt „modernista", mégis ijedten jöttünk el erről a találkozóról. Teljességgel időszerűtlennek éreztük. G éza bácsi. Fája Géza életúttöredékét idézem, akinek egyik kezdetből való műve a Viharsarok megmarad, fennmarad, hiszen Magyaroszág felfedezésének egyik legjelentősebb alkotása volt. Sokan úgy emlegetik őt: az ellentmondásos ember. Kétségtelen, mert emberszólásban olykor kíméletlen volt, s az is bizonyos, hogy szellemes gunyorosságért nem kellett sorban álljon, mert mindig készen voltak megjegyzései, némelykor kínos helyzeteket teremtőn. Ő a tréfáért — végig sem gondolta a következményeket — sokat megengedett. Jó barátjával találkozott a pesti forgatagban. Az ifjú íróember nagy tisztelettel mutatta be feleségét Géza bácsinak. Az ő szeme megcsillant, s miközben kezét fogta az asszonykának, barátjára nézett, s így szólt: valami nem egyezik — ehhez komoran nézett. Ez a bájos asszony ezekkel a szép álmodozó barna szemekkel, szöghajjal, nem azonos azzal a szőkeséggel, akit a múlt alkalommal a Kis-Flóriánban mutattál be ugyancsak feleségképpen. Zavar, hebegés, mentegetőzés, Géza bácsi kettészeli az összebogozott kutyaságot. Ezt csak azért mondtam — változtatja nevetésre —, mert minden házasság csak úgy ér valamit, ha fölcsillan benne olykor a féltékenység. Nahát, Isten veletek. Máskor temetésen már a szertartás végén megpillantja az ugyancsak részt vevő Veress Pétert, aki Másnap elpanaszoltuk a dolgot Darvas Józsefnek. Kacagva ránk kacsintott, s valami olyasmit mondott, hogy ha sokolltuk Pátzay filippiká- ját, másnap elküldhet bennünket Kisfaludy Stróblhoz: ő azután sokalta könyörtelenebből vélekedik a század művészetének újítóiról. Végül mégis Borsos Miklóshoz ajánlott be minket (kárpótlásul Pátzayért). Egy dedikált füzetecske bizonysága szerint szeptember 24-én mentünk ót egy korai balatonfüredi ebéd után Tihanyba. Borsos műtermének a kerti bejáratánál fogadta romániai vendégeit. Tört románsággal köszöntötte írótársaimat, nagyszebeni gyermekkorából bukkantak fel benne a szavak; aztán kezdetét vette életem egyik legvarázslatosabb délutánja. Borsos meggondoltan, megformáltan sorjázta mondatait, de órákon át így is szóval tartott bennünket. Beszélt Brártcusiról és Moonó\. akikhez oly mélyen vonzódott, szobrait mutogatta egy fészerben, szobrait magyarázta szakadatlanul nekünk; alig bírtam fordítani szavait kollégáimnak, pedig kísérő tolmács is volt velünk. Arra emlékezem, tulajdonképpen mind azt bizonygatta: nem a naturalisták a természethez hű művészek, hanem ő és nagy kortársai, a sírok között hajtott fejjel gondolkodva lépked magányosan. Géza bácsi odafordul a körülvevőkhöz, s megjegyzi: megyek Péterhez, mielőtt a halottakat visszaagitálná a sírokból. Élete különös viszonyulásai közé tartozott, hogy voltak számára kivételesen szeretett, mindenki elé helyezett családok, falvak, városok, ahová és akik közé egyszer csak nem lépett soha többé. Magyarázatot azokra hiába kerestek a tőle messzebb álló emberek. Szigorú éles tekintettel és kitartó szívóssággal vetette magát témáiba, s haraggal-indulattal-igazság- osztással mért, ítélt és summázott, s ekkor mindig az író volt az első, s az emberi gyön- geségek háttérbe szorultak. Ilyen örök példa marad életében, ahogy Achim András és Bajcsy-Zsilinszky Endre tragikus sorsának átéléséért maga is megszenvedett, amikor történelem és emberi végzet ellentmondásainak megfejtésén fáradozott. Külön-külön és együtt. Ma könnyebb már nekünk világosan látni mikor, hol, és ki mellett állt az író, s ki mellett az ember? Ha egyetlen költői megfogalmazásba sűrítem a megmérettetéshez egyéniségét, azt idézhetem: én nem fogom be poros számat! Igazi énje ez volt; pör, vita, érvek, az igazság nevében és értelmében. Olykor végzetesen félresikeredett az írói törekvés, ez pedig sok próbát megélt ember fáradt megingásaiból következett. Olyankor kínkeservesen kezdte megmagyarázni kor és akik a legősibb természeti formákhoz térnek vissza alkotásaikkal. És mindezt egy mélykék egű őszi napon, a magánépítette műteremnek nagy művészettel kiképzett mediterrán kertjében ismételgette, ahol akármerre kukkantottunk. a ravaszul gondozott fák s bokrok között folytonosan ráláttunk a mélyben pihenő Balatonra, amelyre Tihany felől sütött már vissza a nap. Ez bizony Itália, hajtogatták a román vendégek, akik nem ismerhették — hiszen én is csak később olvashattam — Borsos híres barangolókönyvét. Búcsúzáskor felemelte poharát (jó bora volt, de hát milyen bora lett volna Tihanyban?) s arra kért, mondanám meg a vendégeknek, hogy ez itt a Dunántúl, ez itt Pannónia, és mi, magyarok is latinok vagyunk — lélekben. Kultúránkban. Soha meg nem hálálhattam Darvas Józsefnek, hogy ezzel a gyönyörű délutánnal ajándékozott meg akkor bennünket. A következő években pedig még kétszer mentem el Borsos Miklóshoz Tihanyba. A legvendégszeretőbb műterembe, innen, az akkor még vendéglátó kolozsvári Szervátiusz-ház tövében levő lakásomból. Marosi Péter hatalom elviselhetetlen nyomasztását, mely néha összetöri ugyan az embert, s torokszorító, de kiegyező lesz, nemcsak 1867 értelmében. Ám térjünk vissza témánkhoz a Magyarország felfedezése sorozat egyik legnagyszerűbb, legjelentősebb művéhez, a Viharsarokhoz. E könyve megalkotásáért az írót elítélték. A vádiratból és a maga védelmére mondott beszédből fölidézek néhány sort. Elnök: Álljon fel! Megértette a vádat? Vádlott (Féja Géza): Meg. Elnök: Bűnösnek érzi magát? Vádlott: Nem. Elnök: Ezt a könyvet (Viharsarok) ön írta? Vádlott: Igen. Elnök: Hallotta a két vádiratot? Osztály elleni izgatással vádolja Önt a királyi ügyészség és a nemzet megbecsülése ellen irányuló vétséggel. Mi a védekezése? Vádlott: Mélyen tisztelt királyi törvényszék! Magyarországon a jobbágyrendszer folytatódik. Én tanulmányoztam a magyar mezőgazdasági munkások helyzetét, és láttam, hogy a robotszerű szolgáltatás ma is érvényben van. Ha nézem a jobbágy sorsát, és ösz- szehasonlítom például azzal. Gyermekkoromban, barátaimmal együtt, gyakran jártam fel falunk templomának tornyába. Messzire lehetett látni innen; a Fekete- és Fehér Körös közötti nagy síkság tárult elibénk, s alig tízpercnyi gyerekjárásra, sárga fűzek között bújkált alattunk kedvenc patakunk is, a Tőz. Ezt lehetett látni az én falum, az Arad megyei Ágya tornyából. De a szép látványon kívül mást is nyújtott ez a magas építmény. E huzatos, sokszor dobhártyát repesztő hangos hely, maga volt a békesség fellegvára. Ma sem értem, hogyan élhettek ott fenn társbérletben kányák és galambok? Talán Isten házában a ragadozók is másképpen viselkedtek, mint egyebütt? Talán a naponta megszólaló harangok jóra intő, szelíd tekintélyt árasztó giling-galangja békítette össze ezeket a madarakat? Mi gyermekek is nagyon tiszteltük a harangokat. Messze szóló hangjuk, tekintélyes méretük tiszteletet parancsolt: az Úr hívó szavát közvetítették. Amíg a harangok szóltak — az emberek is jobban tisztelték egymást. A harangok hangjának mindig messze-hordó jelentése volt. Hétköznapokon nálunk háromszor harangoztak. A reggeli harangszó a munkanap kezdetét, az esti annak végét jelentette. Hajdan a pirkadat és alkonyat áhítatára szólítottak. A déli harang a ami a Pallavicini-uradalom- ban történt, ahol először a földek javítására hoztak szegedi dohány-kertészeket, akik 10-15 évig ott dolgoztak. Amikor a talajt megjavították, valamennyiöknek felmondott a földesúr, és a szerződés értelmében az általuk épített házak, istállók is átmentek a földesúr tulajdonába. Elnök: Azok a házak, istállók az uradalomé voltak. Vádlott: Ezekből az emberekből földönfutók lettek, amerikai kivándorlók lettek, miután megjavították a nagybirtok földjét. Tíz esztendeig járta Békés, Csanád, Csongrád megyék falvait, tanyáit, a majorokat, az emberi szállásnak nem nevezhető putrikat, és száz számra kérdezgette az embereket. Ez az országszöglet volt a Viharsarok, a parasztmozgalmak mindig parázsló tűzfészke, ahol olyan elviselhetetlen nyomorban tengődtek az emberek, amilyet nem ismerhetett Európa s a nagyvilág. Fogház, állásvesztés, megbélyegzés lett osztályrésze az írónak, de a tett, a példa terjedni kezdett, és a fényes, úri-muris ország mellett megelevenedett paraszt-Magyarország. Kik ismerték addig? Csak akik igáját húzták, de az ő látásuk a birtokhatár szélénél vak köd lett, már a másik uradalom cselédházáig sem ért el tekintetük. A mélyen tisztelt királyi törvényszék „igazlátói” nem a valóságról nyertek bizonyságot, őket külön a lázító személyekről tájékoztatták, A néhány száz példányban megjelent kötetet elkobozták, s az a pár tucat könyv az értelmiség szűk olvasórétegében vált suba alatt továbbadhatóvá, természetesen tiltott irodalom, amely persze hatott, lázított, horizontot tágított, de nem bírta átlé- nyegíteni az általános szegénységgel küszködő országot. Olyanok voltak ezek a bi zonyságtevések, mint a Petőfi Sándor sorával fogalmazott Dózsa György-szimbólum, akinek: szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz...! Oltártüzek voltak e művek, Szabó Dezső Segítsége, Móricz Zsigmond Fáklyája, Kovács Imre Kivándorlók kötete, Féja Géza Viharsarok című műve, s mindazok, amelyekről e sorozatban már szóltunk, de idegen oltárok tüzének ítélte földesúr-Magyaror- szág e műveket s a tüzet élesztőket lázítóknak. Igazán ők szinte csak egymásról tudtak. Móricz Zsigmond például a következő sorokkal üdvözölte a Viharsarok megjelenését: ..Minden főiskolásnak egy kötelessége van ma. gyökereiben ismerni meg a tömeg életét, és részt venni abban a földrigolirozásban, amely előkészíti az új ültetést... és az a baj, hogy nagyon sürgős a dolog. Húsz év óta írjuk, hogy tizenkettedik óra. Ez a könyv megint egy percmutató, s azt mutatja, hogy az óramutató lassan halad. Az ilyen könyvek annál hasznosabbak, minél inkább jelzik ezt a félemességet, csak ez indíthatja munkára a nemzeti lelkiismeretet.'' A szociográfiai irodalom klasszikusai, közöttük Féja Géza, az írásművészet minden formai csodáját a valósághű élet térképezése közben beleszövik lenyűgöző és megrendítő alkotásaikba. A Viharsarok olvasása közben novella, regény- nyé tágítható emberi sors, dráma néhány sorban, megejtő líra, és szorongást fakasztó ballada együtt és egymás után hömpölyögnek elénk, miközben mi úgy hittük, csupán az ország állapotáról tájékozódunk. Csak a befejezés hatása nyomán bizonyosodtunk meg, hogy a valóságábrázolás prózaírói sokkal többet adtak a vártnál. Emberi kiállásuk, olykor kiáltásuk és sírásuk ez új műfaj megteremtésével teljesebbé tette eddigi látásunkat. Féja Géza fennmaradó műve a bizonyság, amelyből kristályos csillogásban ott tündököl az érték: az igazságkeresés fáradságos mestersége meggyőzőbbé tett valamennyiünket, hogy őszintébben szeressük a hazát.' Féja Géza ennek példát nyújtó tanítómestere volt. Fábián Gyula Virrasztók
