Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-22 / 118. szám

é PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993., MÁJUS 22., SZOMBAT 7 Az idő nem sodorta el őket Húszéves a ceglédi kamarazenekar A ceglédi városi kamarazenekar a Kossuth Művelődési Központ­ban nagy sikerű koncertjével méltón emlékezett Erkel Ferenc- re halálának századik évében. Az együttes ezen az esten ünne­pelte fennállásának húszéves ju­bileumát is. Dávid Sándor, a ze­nekar vezetője beszélgetésünk elején elmondta, immár hagyo­mány, hogy ez idő tájt önállóan vagy a Kardos Pál pedagógus­énekkarral közös hangversenyt adnak. — Az elmúlt két évtizedből mi az, ami fontos, ami említést érdemel? — kérdeztük a zene­karvezetőt. — Talán az, hogy az együt­tes húsz esztendeje létezik. Kez­dettől zömében a ceglédi zeneis­kola tanárai alkotják a zenekart. Bár újabban néhány abonyi kol­léga is velünk muzsikál. Volta­képpen a korábbi évtizedekben is alakult egy-két helybéli együt­tes, amely pár év múlva észre­vétlenül köddé vált. Nekünk megadatott az, hogy az idő nem sodort el bennünket. — Miféle mércének kell meg­felelni, hogy valaki a zenekar tagja lehessen? — A rrtérce abból adódik, hogy a tagok zenetanárok. Kö­zülük többen dolgoznak szimfo­nikus zenekarban, színházban is. Épp emiatt egy-kéthetente csupán egyszer tudunk próbál­ni. Ezért nekem kell szelektál­nom. Olyan darabokat válasz­tunk, amelyek ennyi gyakorlás­sal és muzsikusaink képességei­vel igényesen megtanulhatunk. Természetesen egy-egy próba vagy szereplés elképzelhetetlen kompromisszumok nélkül. — Milyen a közönség fogad­tatása? — Talán nem veszik szerény­telenségnek, de úgy érzem, Ceg­léden jól cseng a nevünk. Szinte minden szereplésünkön meg­mártózhatunk a közönség szere- tetében. A környező települése­ken — Nagykőrösön, Jászkara- jenőn, Albertirsán :— szintén szívesen látott muzsikusok va­gyunk. Alighanem külhoni kon­certtermekben sem okoznánk csalódást, ám ehhez mindenkép­pen az kellene, hogy valaki jól menedzselje az együttest. — Manapság egyáltalán nem lényegtelen, hogy van-e egy művészeti csoportnak, zene­karnak támogatója. Az önök mű­ködését ki segíti? — A múlt esztendő végén ke­rültünk a zeneiskolához, azóta az intézmény égisze alatt muzsi­kálunk. A ránk fordítható ösz- szeg — amelyet az érvényben lévő jogszabály határoz meg — jelképes. Nyilván elsődleges az oktatás finanszírozása. De amit az iskolai költségvetés lehetővé tesz, azt megkapjuk. Egy-egy pénzért vállalt fellépésünk bevé­teléből is igyekszünk segíteni magunkon. Mert vannak kiadá­saink. Egy garnitúra hegedűhúr —, amelyet évente legalább egy­szer muszáj kicserélni — körül­belül ötezer forintba kerül... — Hogyan tovább?-—Valószínű, hogy ezután sem leszünk világjáró zenekar. Elsősorban a helybéli közönsé­get szeretnénk igényes muzsi­kával szórakoztatni. Régi ál­mom, hogy a környező telepü­lések zenetanárai közül néhá­nyat behozzak az együttesbe. Ebben feltétlenül lenne fantá­zia. Csupán az időegyezteté­sen, pénzen, és persze a kollé­gák muzsikáló kedvén múlik. Amennyiben ez megvalósulna, hosszú távra tervezhetnénk. F. F. Akik '56 szellemi befogadását előkészítették Érzelmes portré Jeney Jánosról Mi, a IV/A megsebzett lélekkel, talpig sötétben ballag­tunk 1957 májusában. Torzra sikeredett még a moso­lyunk is a tablóképen. Ahogy nézem a megsárgult felvé­teleket, szorosan egymás vállához érve, lehajtott fejjel állunk a gimnázium udvarán, hallgatjuk a sebtében ki­nevezett új igazgató búcsúztatóját. Az osztályfőnökünk, Jeney János, akkor már rég börtönben ült, hiszen a for­radalom eltiprása, november negyediké óta eltelt né­hány hónap. Én addigra már börtönemléket ó'rzök ma­gamban imádattal szeretett tanárunkról. Bár ezt a szót mostanában nagyon elkoptatták, mégis az imádat fejezi ki legjobban azt a rajongással és csodálattal párosult tiszteletet, amivel fölnéztünk rá. Mert hol volt akkor a Batto- nyai Állami Általános Gim­náziumban, de egyáltalán az országnak ebben a térsé­gében még egy hozzá hason­ló?! Az idő minket, a tanít­ványait igazolta, amikor biz­tosak voltunk abban, hogy nem értékeljük túl őt, bár nagyon messziről és mély­ről jöttünk mindannyian, akik az osztályát jelentet­tük. A környékbeli kicsi fal­vak százszor megtaposott és kisemmizett világából. Talán épp ezért láttunk olyan tisztán!... Dr. Jeney János az utolsó polihisztorok egyike volt. irodalmat és latint tanított. A zeneiskolát is ő hozta lét­re ebben a dél-alföldi kisvá­rosban, zenekart verbuvált a helyi orvosok, ügyvédek, tanárok köréből, és igényes zeneműveket tanított be ne­kik. Partitúrából dirigált, mi­közben rendezett is. Tudott és mert „leszállni” a közön­ség igényéhez, amikor nagy­operettet tanított be szóra­koztatásukra. Út Vác tót Battonyáig Piarista rend tagjaként in­dult a pályán, Vácott a pia­ristáknál tanított, amikor 1948-ban felkérték a batto- nyai gimnázium létrehozásá­ra. Akkor már kilépett a rendből, feleségével és két kisfiával költözött le Batto- nyára. Vesztére — mondják és hiszik is sokan. Mit kaptunk mi tőle, mi huszonkilencen, akik nélkü­le ugyan, de általa sikere­sen leérettségiztünk? Mert az alkalmatlanok a korábbi években kihullottak, a mér­cét ő magasra állította. (Azon túl, hogy senkit nem "húztak el érettségin — pe­dig a gazdátlanul maradt nyáj megriad, szétszalad vagy összebújik félve-re- megve —, mi kiemelkedő­en jól szerepeltünk 1957-ben, a félelem évében, az érettségi biztos őszinte ámulatára.) Világot jelentő katedra A Tanár Úr — jellemző, hogy soha semmiféle nevet nem ragasztottak rá diákjai 7— nem csupán az érettségi­re készített föl minket a há­rom feledhetetlenül gazdag év alatt. Őt elsősorban nem a tárgyi tudás érdekelte — bár halálos bűnnek számí­tott az accusativusszal járó infinitivokat nem tudni, de még az is, ha a klasszikus időmértékes verslábakat nem ismertük föl... Nem a latin szavakat kérdezte, s még csak nem is a római klasszikusok jó fordítása volt a lényeg. Ezek csupán eszközök maradtak a nyelv leikéhez, az ókor példaadó kultúrájához, amit az a nyelv hordozott. Halott nyelv nem közvetített még soha több életet, igazságot, és erkölcsi példát, mint ak­kor három éven át dr. Jeney János tanár előadásábari. ­Számunkra a főtárgy az irodalom volt. Többen vé­geztünk irodalomszakot Je­ney tanár úr bűvöletében. Mert ő volt a mérték és a példa. Ez törvényszerű, hi­szen akkor szólt hozzánk, amikor még maradandóan lehet hatni, gyönyörű esz­méket rajzolni az ember lei­kébe. Igen fogékony életkor­ban, tizennégytől tizenhét évesig lehettünk a közelé­ben, ismerhettük őt, és 1956. október 23-a éppen ti­zenhét évesen köszöntött ránk. Hamarosan a város la­kói közfelkiáltással a Forra­dalmi Tanács elnökévé vá­lasztották dr. Jeney Jánost, a diákság és a tanári kar pe­dig a gimnázium igazgatójá­vá. Nem emlékszem már az első három év irodalmi tan­anyagára, de ez mindegy is volt az ő számára; ürügy csupán arra, hogy megtud­juk tőle, milyen emberekké kell válnunk; milyen belső és külső erőknek kell enge­delmeskednünk egész éle­tünkben. Kölcsey, Vörös­marty, Petőfi, Arany tündök­letes csillagokká nőttek gon­dolataink boltíve alatt. Es a Bánk bán! A magyar sötét­ség éveiben, 1953—54—55- ben mit is üzenhetett ne­künk a legjobb tanító rend­ből kilépett tanár a Bánk hánnal?! Ez lemérhető az egyenes útjainkból, amit azóta megtettünk. TJudta jól, mert ismert minket, hogy nem homokba írja Mécs Lászlói, a katolikus líra nagy alakját, ha a tila­lom ellenére előadja ne­künk. Akkor már elhurcol­ták Pannonhalmáról, és ko­holt vádak alapján bebörtö­nözték a nagy költőt. Több volt mint veszélyes Mécs Lászlót akkor katedráról hir­detni. De Juhász Gyuláiéi, Babjtstól és Kosztolányitól is megtanítota a betiltott verseket, még azokat is, amelyekben a Trianonnal el­csatolt otthonukat siratják. Sohasem felejtem el azt a fé­lelmet, amivel az óralátoga­tásra váratlanul belépő igaz­gatónkat fogadtuk az egyik magyarórán. Tanár úr nyu­godtan folytatta a pillanatra félbemaradt mondatot Her- czeg Ferencről. Mert a tan­anyagból kihagyták, de a magyar irodalomból kihagy­ni őt akkor sem tudta, ha til­tották. Az elveiből a körül­mények kényszerítő hatásá­ra sem engedett, s tőlünk sem várt kevesebben, mint önmagától. A börtönfalak után... A börtönből való szabadulá­sa után egyetlenegyszer ta­lálkoztam vele, a hetvenes évek elején. Jött velem szemben Pesten, a Kossuth Lajos utcán, régi ballonka­bátjában... Mint egy láto­más... Sajnos valóság volt. Nem az fájt, hogy beszélni nem tudott, csak suttogni, hanem, hogy teljesen eltűnt a régi énje. Egy személyisé­gétől megfosztott, jellegte­len emberrel beszélgettem akkor. Miket élhetett át a börtönfalak között... Azóta tudjuk. Remélem, a fiai is tudják, és tudatában vannak annak, hogy dr. Jeney János nagy személyiség volt; egyike azoknak a pedagógusoknak, akik az 1956-os forradalom szellemi befogadására alkal­mas generációkat fölnevel­ték. Ónody Éva Évtizedes szenzáció Munkácsy az'aukción Vasárnap estig tekinthető meg Budapesten, a BÁV Rt. Lónyai utcai új kiállító- termében az a csaknem két és félszáz képzőművészeti alkotás, amely szerdán és csütörtökön este kalapács alá kerül. A májusi aukción szenzá­ció található, egy eredeti Munkácsy-kép, ilyen jó ha tízévenként egyszer fordul elő. Az 1882—83-ban szüle­tett Csendélet kikiáltási ára ötszázezer forint, s külön ér­dekessége, hogy Mun- kácsy-tanítvánnyal, Kar- lovszky Bertalannal közös alkotás. Mint a díszes árve­rési katalógus előszavában a szakemberek emlékeztet­nek rá, Munkácsy számos virágcsendéletet festet, ked­velte ezt a témát. Ismeretek szerint ezt a képet tanítvá­nya kezdte el festeni, de a mester elégedetlen volt munkájával és belejavított. Ez oly mértékűre sikere­dett, hogy a kép inkább Munkácsy, semmint Kar- lovszky művének tekinthe­tő. A tanítvány bátortalan és aprólékos művészi meg­oldásait Munkácsy néhány jellegzetes motívummal, széles, erős ecsetvonások­kal dolgozta át, tette dinami­kussá. Véletlen egyébként, hogy az 1858-ban Munkácson született és 1938-ban Buda­pesten elhunyt Kariovszky- nak egy valóban saját képe is szerepel az aukción, Ülő női aktjának induló ára 70 ezer forint. Időben és stílusban is tá­vol esik Munkácsyéktól a kiállítás-aukció másik sztár­ja, Molnár C. Pál: Trónszé­ken ülő Madonna a gyer­mek Jézussal című képe. Nemcsak a tárlatnak, ha­nem az 1981-ben elhunyt, világszerte ismert művész­nek is ez az egyik legszebb képe, s várható, hogy a 220 ezer forintos kikiáltási ár­nak akár a többszöröséért ta­lál új gazdára. A drágább, értékesebb művek egyébként többnyire a XVI—XVIII. század körü­li külföldi, olasz, német, spanyol festők, nem ritkán ismeretlen festők művei. Ezek közül is kiemelkedik egy névtelen. XVI. századi velencei festő nagyméretű vászonképe, amely a Szent családot ábrázolja, a kis Ke­resztelő Jánossal és Szent Jeromossal. A Lónyai utcai reprezen­tatív bemutatóterem falán hosszan sorakoznak a lai­kus nagyközönség körében is jól ismert és kevésbé ne­ves alkotók, többnyire klasz- szikusok művei Bernáth Au­réltól Fényes Adolfig, Glalz Oszkártól Holló Lászlóig, vagy éppen Zichy Mihályig. Szűkebb pátriánknál marad­va, a kiállításon Barcsay Jenő híres anatómiai tanul­mányából egy ceruzarajz ta­lálható, Szőnyi Istvánnak pe­dig négy nagyon szép műve van jelen. Aktok a szabad­ban című nagyméretű olaj­képét 180 ezer forintos kiki­áltási árra becsülte a zsűri. <d. g->

Next

/
Oldalképek
Tartalom