Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. szám (84. szám)

3 Húsvét és történelem Azt mondjuk: húsvét, s feltolulnak az ünnephez kapcsolódóból s kevésbé ismert jel­képek, fogalmak, szavak. Ahítatosak, fenségesek s profánabbak egyaránt. Feltáma­dás, megszentelés, tisztaság, böjt, barka, húsvéti bárány, locsolkodás, hímes tojás. Húsvét. A karácsony mellett a kereszténység másik nagy ün­nepköre, Krisztus feltámadásá­nak ünneplése. Ha régi húsvé- tok történetét kutatjuk, sok mindent találhatunk; szokáso­kat, jelképeket, olyanokat, amelyek a mai napig elkísér­tek bennünket, s olyanokat is, amelyeket már csak halványan vagy egyáltalán nem őrzött meg az emlékezet, s melyeket már csak a forrásokban kutat­hatunk. Valószínűleg kevesen tudják, hogy Magyarországon a XI—XVI. században 4 napig tartott a húsvét; s ezt a nagy- szombati zsinat 1611-ben 3 napra csökkentette. 1771 -ben azután ez a 3 nap még tovább olvadt: XIV. Kelemen pápa rendeletével kialakult a 2 na­pos ünnep. Tudjuk-e vajon, hogy a hús- véthoz kapcsolódó jelképek kö­zül a díszített, „hímes tojás tör­ténelmi korszakokon átívelő — a kereszténység előtti régmúlt időkre is visszanyúló — termé­kenységszimbólum, mely jelen volt már az ókori magas kultú­rákban, s díszített tojás előke­rült — egy kis ugrás az időben — avar sírokból is. A keresz­tény szimbolikában a tojás a feltámadó Krisztust jelképezi, de a termékenységszimbólum is megmaradt: gondoljunk csak arra, amikor a húsvéthétfőn meglocsolt leány hímes tojást ad a locsolkodó legénynek. Maga a locsolás is ősi rítus — a tisztasággal és a termé­kenységgel kapcsolatos —, mely beleolvadt a keresztény hitvilágba. S itt egyrészt magá­ra a keresztelésre utal, s más­részt a legendát is sugall: arra emlékeztet, hogy Krisztus feltá­madását hírül vivő asszonyokat a római katonák vízzel locsol­ták le. A hagyomány a sokvödömyi kútvizzel való locsolásban élt tovább, mára igencsak megsze­lídülve: a vízzel telt vödröt fel­váltotta a kölnis, parfümös üveg. Régen szokás volt, hogy a leányok — feltéve, ha meg­úszták tüdőgyulladás nélkül a „vízbevető hétfőt”-t — húsvét utáni kedden elégtételt vehet­tek: ilyenkor ők locsolták meg a legényeket. így ír a locsolkodásról Apor Péter, 1736-ban: „...úrfiak, alávaló (nem ne­mes) fő és nemes emberek hús­vét másnapján, az az vízben vetü hétfün járták a falut, erő­sen öntözték egymást az le­ányokat hányták az vízben...” S hallgassuk meg Orbán Ba­lázst is (több mint 100 évet ug­rottunk most az időben; 1869-ben járunk): „Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti ön­tözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnap­ján a legények öntözik a le­ányokat, harmadnapján a le­ányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás... ha pedig vala­mely leány a megváltásra szük­séges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsüt­ni (!!), azt a kúthoz viszik és jól megfürösztik.” Mára a feledés homályába merült sok olyan hiedelem és szokás, amely egykor szerve­sen kapcsolódott a húsvéti ün­nephez. Ilyen volt például a húsvéti határkerülés, amikor bé­kéért, bő termésért imádkoztak az emberek, a pap vezetésével. A szokás eredete ugyancsak a kereszténység előtti időkre ve­zethető vissza: így akarták a fagy, a gonosz, az ártó erők el­len megvédeni a körüljárt terü­leteket, friss vetéseket. Hazánk egyes területein tör­téneti mondák is kapcsolódnak a nagyheti határkerüléshez. Za­laegerszegen pl. a XVI. század­ba nyúlik vissza a szokás erede­te, amikor is a helyi polgárok tudomást szereztek arról, hogy egy portyázó török csapat csel­lel szeretné Zalaegerszeg várát megszerezni. E célból a törö­kök nagy ravaszul a várost kö­rülvevő nádasokban, mocsaras berkekben rejtőztek el a nagy­héten, s várták a feltámadási körmenetet. Úgy képzelték, hogy az áhítatosan éneklő, fegyvertelen, gyanútlan embe­reket majd könnyen tőrbe csal­ják. Csakhogy a terv kitudó­dott: egy pásztor vagy egy éjje­li bakter — akit a törökök meg­vesztegettek — mégsem akar­ván árulóvá válni, riasztotta az egerszegieket. Az emberek így a körmenetre fölfegyverkezve mentek el, a „sánczregement”- tel — a vár fegyveres csapatá­val — együtt. A törökök — az előzetes terv szerint — megtá­madták a körmenetet. Vesztük­re, mert az egerszegiek jól meg­verték — tán meg is semmisí­tették — őket. Ez nem egyedi hagyomány; az ország más területein is (pl. Szegeden, Tiszaszentmárton- ban, Zsurkon stb.) történeti ha­gyományhoz: a tatárok, törö­kök legyőzéséhez fűzték a nagyszombati határjárás erede­tét. Elkezdtük számba venni a húsvéthoz kapcsolódó szokáso­kat, jelképeket, s tapasztalhat­tuk, hogy mindenütt a régmúlt történelmi korszakokhoz vezet­tek vissza a szálak. S hogy az ételekről is essék néhány szó, nézzük meg a leg­régebbi ismert magyar húsvéti étlapot, amely 1547-ből szárma­zik (tehát majdnem 450 éves!). Az étlapot Nádasdy Tamás ná­dor sáfára. Vitézlő Zoltán Imre állította össze, húsvét három ünnepi napjára. A nevezetes do­kumentumban (mai magyar át­írásban) a következő ételek sze­repelnek: „Ebédre, húsvét napján (nagyszombaton): borjúhús zú­zával, paréj (saláta), orjjal (bor­júval), lúdfi, vadhús, tejes étek. S vacsora: sült paréj (saláta), vadhús, tikfi (csirke) éles lével (sauce picant), tejes étek. Húsvétvasámapi menü, ebéd­re: paréj szalonnával, vadhús, tejes étek, tehénhús, kappan spi- náttal (spenóttal). Húsvétvasámapi vacsora: sült, tejfeles galamb, paréj tej­fellel, nyúlhús, tejes étek, leves kövéren. Húsvéthétfői ebéd: sült, le­ves, kövér lúdfi, paréj új szalon­nával, hajait borsó, tehénhús. Vacsora: tikfi töltve, hal, kompost narancs (narancskom- pót), nyúl, lúdfi, paréj, spékelt borjú, tejes étek.” Láthatjuk, hogy elődeink sem étkeztek — főleg ünnepna­pokon! — túl diétásán, s vege­táriánusnak sem nagyon mond­hatnék őket (bár a túltengő vas- és egyéb húsneműek mel­lett azért — becsületükre le­gyen mondva! — fel-feltűnik a paréj, a spenót is!). S ha már az ételeknél tar­tunk, megemlíthetünk egy, is­mét csak igen ősi szokást, ami­kor is a megszentelt ételek ma­radékait mágikus, bajelhárító eszközként használták fel. Pél­dául a szentelt sonka csontját gyümölcsfára akasztották — a bő termés reményében. Történeti kalandozásainknak lassan a végére érünk. A húsvétnak gyermekek szá­mára oly kedves mozzanata a tojással, édességgel való meg­ajándékozás (a „nyuszi” által), s a gyerekek locsolkodása köl­nivel, kis versikék kíséretében, pénz és ajándék kérése céljá­ból, valamint a legények előre megtervezett zenés felvonulá­sai — ezek már újabb keletű szokások. Az ősi eredetű, nagy locsolkodásokról már beszél­tünk; álljon itt még ahhoz ada­lékul egy régi locsolóvers (Há­romszék megyéből): „Vízbevető hetfü nekünk is úgy tetszik: Látjuk az utcákon, hogy egy­mást öntözik. Öntünk gazdát, asszonyt ked­ves leányával; Várunk piros tojást, de azt is párjával. • Ha párjával adják, meg fogjuk köszönni, Ha párral nem adják, nem fog­juk elvenni.” Véget ért hát a 40 napos böjt; megszegjük a húsvéti kalá­csot (milyen kár, hogy nem volt időnk, hogy elvigyük meg­szenteltetni!); gondolatban kis­gyermekként lépegetünk a hús­véti körmenetben, s mondjuk: Krisztus feltámadott! Barkával, friss, tavaszi ágakkal díszítet­tük otthonunkat, tojást festet­tünk, s örülünk a gyerekek örö­mének, ha a kert rejtett zugai­ban „nyuszi hozta” ajándékok­ra bukkannak. Virágvasámap békéjét, a feltámadás ujjongá- sát őrizzük magunkban. Tavasz van; az újrakezdés, az örök kör­forgásban az újjászületés évsza­ka. Hallgassunk meg egy Bach-passiót, s — ameddig tud­juk — őrizzük a húsvét békéjét szívünkben, s tetteinkben. Mojzsis Dóra 4ÄSä Oldalpár egy „Szegények Bibliájá”-ból (XV. század közepe) Az ünnep második napja Úgy emlékszem, hogy csípős, hideg szél fújt azon a napon. Szemünkbe hordta a szabadszállási homokot, amihez mi, a ti­szántúli fekete földön termett gyerekek, egyáltalán nem vol­tunk hozzászokva. Kékparolinos katonák őrizték a bekerített építkezés kapuit. Kicsit álmosan hunyorogtak a bágyadt ápri­lisi fényben. Tavasz lett volna, ha nem is az igazi. A szívek­ben mintha ott maradt volna a tél szürke komorsága. Minden mozdulatban volt egy kis visszafogottság, mintha a kéz is tudta volna, hogy most nem ez lenne a dolga. Amit tesz, az rendellenes. A lelkekben az otthon utáni vágy sajgása, a tor­kokban a gombóc, amit sehogysem lehet lenyelni. Csíkos ruhába öltöztetett rab, Ernő hozta a téglát. Az, aki parányi emberfejeket szokott művészi tökéllyel megformázni a fekete kenyér beléből, hogy aztán sűrű fillérekért eladja, s fo­rintokat gyűjtsön valamire. Nagy bajuszú társa becsületes pa­rasztembernek látszott. Az is volt. Komótos mozdulatokkal emelgette a hosszú nyelű cserpákot, amivel maltert mert az ál­láson elhelyezett ládákba. Ezen a napon nem volt sok dolga. Mi sem csipkedtük magunkat, másfél hónapja idekerült inas- gyerekek. Akik azelőtt azt sem tudtuk, hol is tették le Szabad- szállást. Eszünk ágában sem volt, hogy részt vegyünk a lakta­nyaváros építésében. Budapestre jelentkeztünk tanulónak, aho­vá csoportosan toboroztak bennünket a munkát nem kínáló, jö­vőt nem garantáló, reménytelen sárréti falvakból. Amikor Pesten mit sem sejtve aláírtuk a szerződést, sora- kozót rendeltek el. Aztán irány a pályaudvar! Este már egy volt gazdaház nagyszobáiban, zsúfolt vaságyakon találtuk magunkat. Ez volt a beígért „kollégium”. — Hogy került maga ide? — faggattuk az öreg malterost, aki rövid tömörséggel csak annyit válaszolt: — A tyúkok mi­att hoztak be. — Akkora nagy kópé maga? — Még ha az lettem volna. Nem tojtak. Az volt a baj. A tanácstól meg állandóan a nyakamra jártak: — Mi lesz a be­adással? Hatvan tojás hibádzott a tervből. Értem jöttek, mert szerin­tük szabotáltam — káromkodott volna végül, de aztán vissza­fogta magát, mert rádöbbent, hogy ünnep van. Húsvét máso­dik napja 1952-ben. Először utaztunk volna haza mi is. Nagyon vágytunk már az otthoniak után. Volt, aki már kislánytól köszönt el a vi­szontlátásig. El is képzeltük magunkat, amint az inasok ak­kor szokásos fekete egyenruhájában, tányérsapkában muto­gatjuk magunkat az utcán. Csakhogy megjött a rendelet. Hús­vét másnapja nem ünnep. Rendes hétvégi pihenőnap lesz csak. Ráadásul szombat délig is munka, mert a szabadszom­bat egy héttel utána következik. Egy éjszakát alhattunk vol­na csak otthon. — Vasárnap éjjel utazhattok vissza. Hétfőn álmosan bó­biskoltok nekem — magyarázgatta a mester. Igyekezett meg­győzni bennünket: Utazzunk a következő, szabadszombatos héten. Neki bezzeg a színét sem láttuk most, egész nap. A művezető is csak reggel motyogta oda csoportunknak, hogy folytassuk a szombaton félbemaradt munkát. Papírforma szerint mindenki megjelent a munkahelyen. Mégis, a kerítésen belüli tétlenség felért egy kimondatlan sztrájkkal. Olyan érzéssel fejeztük be ezt a műszakot, mint akitől elloptak valamit. Ahogy rendszerint, most is egyszerre lépve, rendezett so­rokban, menetdalokat énekelve kellett hazatérnünk a szállá­sunkra. Mint a raboknak. Igaz, azok nem énekeltek. Kovács T. István

Next

/
Oldalképek
Tartalom