Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Gyulay Endre A húsvét igazi hitre segít Lapozom az Újszövetséget, olvasom az első evangéliumot. Az első oldal után már érzem, hogy az író valamit tud még, amit itt még nem közöl, nem tudom mi ez a „titok”, de sejtem, hogy valami van, ami több, mint az itt olvasható betű. Lapozok. Bájos a születés körülményeinek leírása. Angyalok, pásztorok, bölcsek, de mit akar vele az írója'?! Valamit sejtet a 12 éves Jézus története: „Hát nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” És megjelenik a vonzó Ember. Keresztelő János valakit lát benne. András és János fut utána, hívják Pétert és Jakabot, vonzódnak a többiek is. A kánai menyegzőn valamit már sejtek, de mi a titka ennek az Embernek? Emberek ezrei hallgatják, páran követik, tíz- és tízezren lelkesednek érte, várják csodáit. Híre terjed, sokan csodálják. A betegeket viszik elé, hiszen tud segíteni, akar segíteni csak mákszemnyi előrevételezett hit kell. Döbbenetes a pusztai kenyér szaporítása. Öt árpakenyér, ötezer étkező, jóllakó, tizenkét kosár hulladék. Csak nem eresztem el őket étien... — mondja. Valami érdekes szeretet sugárzik belőle. De mi a titka? Észállító dolgok sorakoznak: Naimi ifjút hozza özvegy édesanyja a temetési menetben. Életre kelti, visszaadja anyjának. Jairus leánya halott. Leányka kelj fel! S viszszaadja atyjának. Lázár jöjj ki... s a negyednapja halottat visszaszólítja az életbe. Ura a halálnak? Ura az életnek? Nem is rajonganak érte Izrael papjai, írástudói. Elfogási parancsot adnak, de a szolgák félnek a néptől. Oda az eddigi engedelmesség? Oda lesz a hatalmuk? Péter pedig mind jobban lát és így vall is. Kinek tartják az emberek az Emberfiát? ... és ti kinek tartotok engem? Te vagy az élő Isten Fia! —mondja ki Péter. Menynyire nem érti még igazán, hogy mit is mond! De valahogyan Szíve-lelke egészen Jézusé. Az agya még csak sejt. a szíve már „tud” is. Megélte valahol belül Jézus szeretetét. Érzi, hogy ez több. mint emberi, tisztább, mint a csak emberi szeretet... Báré vallomás után Jézus újra a saját szenvedéséről, haláláról beszél, emberi szeretete szólásra nyitja Péter ajkát: Uram ez meg nem történhet veled... De Jézusa szava itt kemény: Takarodj Sátán, mert emberi módon gondolkodói s nem az Isten akarat szerint. Jószándékra, féltésre: szidás? Ki érti? Olyan nem mindennapi ez az Ember. Mi a titka? Bár három évig kellett az apostoloknak várniuk, harminchárom évig a többieknek, lassan napfényre kerül a titok. Nem egyszerre. nem bántóan, nem sértően, csendben: Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik... Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, mely értetek kiontatik... Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre... Feláldozott test, kiontott vér? Hiszen csak kenyér, csak bor! Ha külső szemlélő lenne jelen, annak csak kenyér és bor. Ok látták a kenyérszaporítás csodáját, látták a testével vizen járó, le nem süllyedő Jézust. Tudják, hogy nem jelkép, isteni hatalmával meg is valósítja kimondott szavai jelentését. Itt a Test és itt Vér valóságosan. Hittel emelik ajkukhoz. Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet, nem lesz élet abban, de aki eszi és issza, örökké él. Oly csodás e nagycsütörtök, oly elképzelhetetlen ez az utolsó vacsora. És a szolgálat, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Ez a hatalom, amelynek Jézus engedelmeskedni fog, szavukra, s hivatali utódaik szavára eljön, köztünk lesz, amíg csak lesz, aki e szavakkal lehívja. Most még jobban érzik Jézus igaz, isteni szeretetét irántuk. De a nagy csodálkozásban talán nem is tűnt fel nekik a mondatok vége: amely értetek adatik, értetek kiontatik... Elővételezte azt, amire már lélekben felkészült: áldozatát. A keresztre feszített test, a kereszten kiontott vér van itt. Most még e szavak elszállnak, hallják, de nem értik igazán. Pár óra múlva lesz előttük világossá. A vérverejtékezéssel vállalt áldozat, ...de azért ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te, Atyám, ismét csak a mi érettünk való határtalan, életét is adni kész szeretetét mutatja. Mily szelíd Júdáshoz, mily csendes a főpapok előtt, mily erős az ostorozáskor, mily türelmes a töviskoronás gúnyoláskor, milyen meggondolt a Pilátusnak adott válaszokban, milyen bukdácsolva is erős a kereszthordozás idején, milyen megbocsátó még ellenségei felé is. Milyen üdvösséget adó a lator felé is. Nincs teátrális jelenet, nincs szitkozódó átkozódás, csak csendes szenvedés és nagy bizalommal elrebegett ima. Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért. A történet nagyon szép, valódi hős, szíve tele Isten- és emberszeretettel. Nagynak mondjuk, elsiratjuk, virágot viszünk a sírjára egy évig, tíz'évig... s aztán lassan elfelejtjük — fejezhették volna be evangélisták írásukat. Az emmauszi tanítványok is ezt fejtegetik: mi azt hittük, hogy O váltja meg a világot, azt mondta, hogy harmadnapra feltámad... Tamás is fújja a magáét: hacsak oldalába nem teszem kezemet, hacsak ujjammal nem érintem sebeit, nem hiszem, hogy feltámadt... De találkoztak Vele az emmausziak, megérintették az apostolok, szólt az asszonyokhoz, Mária Magdolnához, megjelent sokaknak: feltámadott! Ez az amit tudtak az evangélisták, amikor írni kezdtek, ez az ami miatt hitük oly szilárd. Ennek letagadásáért akarták lefizetni az őröket az írástudók. De a híveket megfenyegethették, megverhették, szétfűrészelhették, lefejezhették, keresztre feszíthették, de ők inkább a halált választották, hitüket meg nem tagadták. Tudták, hogy előrement, hogy helyet készítsen nekik Atyja országában. E hit tette erőssé a vértanúkat két évezreden át, e hit segítette ki az emberi önzésből a felebaráti szeretet hőseit, e hit ad erőt ma is minden kereszténynek, hogy megtartsa Isten parancsait, hogy erkölcsös legyen akkor is, ha látják, akkor is ha nem látják. Ez késztette a szülőket évezredeken át, olykor minden nehézség ellenére is, hogy gyermekeiknek átadják ezt a feltámadási hitet. Bebizonyította, hogy van örökélet, van mennyország, van Isten, van bűnbocsánat, van aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy senki el ne vesszen. Van élő Jézus, aki halálra adta magát, hogy mi éljünk, aki feltámadva sokaknak megjelent, hogy mi tanúságukat hallva, hinni és bízni tudjunk! NE FÉLJETEK! FELTÁMADOTT! Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat. Levél a hegyről Kenyeres Pajtás! Szokatlan, hogy írásra áll a kezem, de az idő még hagyta, hogy a betűvetéssel is bajlódhatok. Máskor a reggeltől való dologtól zok lesz az.ember ujja, nem enged a tollszárnak. Kifordul az írás barázdájából a szántópenna. Most pihentetőbb időfordulással nyitott ránk a tavasz. Felleg felleg alá bújik, aztán mindjárt-mindjárt-elered a csendes eső. Jó, áztató permeteléssel. Kell, igen szükséges, mert ez a tél is adós maradt gazdag nedvességgel. Márpedig a bőséges telek hó-levéből őriz kora nyárra a föld a maga kamrájában tartalékot. Hogy ilyen kapkodós napok jártak, elmaradt ünnepek utánra, a tavaszi takarítás. Máskor öregszülém úgy intézte: Húsvétot friss meszeléssel fogadtuk. A télen behordott, házba nem valót, kirakatta az udvarra, szépen kimeszelt, friss tiszta, akkor oltott mésszel, s a házba az őszi behurcolkodásig csak annyi került vissza, amennyit a nagy válogatás megkímélt. Aztán elküldött a hegybe barkás-ágakért, azt megszenteltette, s úgy költöztünk vissza a tiszta szobába. Kukoricavetéskor egy félmarék bolyhos barkát, már éppen hullásban lévőt, kivitt a földre, ráhintette: kerülje el ártó jégverés az ember vetését. Tudod, ezek a régi szép szokások visszajárnak, mint az álmok, amik arról szólnak milyen is volt gyereknek lenni? Mondják, hetven-fele — hazafele. Vagy ahogy az Alföldön hallottam: káposztalé, hagymalé, megy az élet lefelé. De most nem erről akartam neked beszámolni. A tavaszi takarítás, öreg-szülém meszelése juttatta eszembe; Paraszt-húsvét! Nagytakarítás. Abban az országos-nagy-házban nem lehetne ilyen paraszt-húsvétot csinálni? Nézegetem ebből a világ-látóból az üres padsorokat. Hová lettek, akiket odaküldtünk? Sokszor csak úgy kong az ürességtől a nagy terem. Ennyire nem fontos, hogy az ügyünk intéződjék? Hol a sok képviselő, mikor dönteni kell? Ezért mozdul oly keservesen minden, mert akinek ott volna a tisztje, jár a maga haszna után —, dohogom magamban a szemrehányást. A másik: katona-koromban valami krumpli-lopás ügyben vádolták meg az én rajomat, ( — közbevetem: sok mindenbe benne volt a ke-Erdősi Ágnes felvétele ziink, ettől tiszták voltunk) — igazságtalanul. Azt mondja a főhagynagy úr: emberek, akiben nincs önérzet, az nem is teljes ember. — Mert van önérzetünk főhadnagy úr, jelentem alázatosan, azért nem vesszük magunkra, ami nem a minek! Mordultam. Megenyhült. Rendben van. Lajos, én hiszek maguknak, de tanulják meg; az önérzet egy az önbecsüléssel. Aki elhallgat valamit, ami az övé, nem baj ha vétek volt is, az meg nem érdemli az ember nevet. Derék, egyenes, példát sugárzó katona volt. Nyomorékon hozták haza a frontról, nem érte meg a negyvenedik évet. Meglátogattam 52-ben. Az volt tán életünk legkomiszabb esztendeje. Nagy betegen azzal bocsátott utamra: Éajos! Ha semmire, de arra büszke vagyok, hogy abban a nagy embertelenségben a mieink, ti valamennyien, emberek tudtatok maradni. Csendesen annyit feleltem: kellettek ahhoz az olyan tisztek, mint a főhadnagy úr is, akik tartották bennünk és velünk az emberséget. Nem találkoztunk többé. Temetésére már nem mehettem el, nem futotta a költségekből. Olyan világ volt az, 1952—53-ban! De miért írom én ezeket, Kenyeres Komám, az Urunk 1993-ik esztendejében neked? Előhozakodtam a paraszt-húsvéttal, a tavaszi nagytakarítással, meg az emberséggel, aminek eleje az önérzet. Idéztem az üres padsorokat az Országházban. Az a megérzésem, és ez egyre mélyebbre ás bennem, azt hiszik rólunk hatalomra választott képviselő uraink, hogy mi nem látunk. Pedig dehogynem. Fülünk, szemünk is jó, még ha üveggel kell segíteni a betűk vetéséhez. Minap került újra a kezembe az az újság, amelyik felbolydította bennem az írnivalót. Mondd meg nekem, mennyit ér az olyan ember, aki letagadja apját-anyját? Képviselő úr, sőt a maga pártjában pártfelső. Pető Ivánnak hívják. Elszólják róla, hogy bizony az alom, ahonnan felkelt, igencsak terhes volt régi Rákosi-beli hatalom bűneitől. Mire az ország vezetésével megtisztelt, megbízott és választott ember azt mondja a világ szemébe: az ő szülői nem voltak a rendőrség alkalmazottai. Mi több, rágalmazásért pert indít az ellen, aki ezt állította. Á bíróság ítél, a papírok bizonyítanak, s akkor a védő úr úgy akarja kiforgatni az igazságot, lehet hogy a tisztelt szülők a határőrségnél teljesítettek szolgálatot. Képviselő úr, meg védő úr, 1947 közepe-táján még nem volt magyar határőrség. A megszállók, vagy ahogy maguk nevezték, a felszabadítók őrizték az országhatárokat. Őrizték? Ebben a korban került prédára a gyárak felszerelése, meg a magyar föld termése. Vitte boldog-boldogtalan, úgy nevezték: győztes. Most mégsem ez az érdekes. Volt egyszer egy képviselő, ugyanebben az Országházban, akit vád ért, hogy több gombot nyomott. Bizonyítani nem tudták, de ebben az emberben első volt az önérzet: összepakolt, felállt s azt mondta: válasszanak helyettem tisztább embert. Tetszik érteni: megszólalt az önérzet. Önérzet meg becsület két-egy-testvér. Már hogy az egyik képviselő úrnál. A másikra nem érvényes? — kérdezem tovább. Vagy az a párt, amelyiknek első embere el tudja viselni ezt a csúnya botrányt? Nincs önérzet a többiekben, hogy szóljanak: te bizony kiállítottad magadról a bizonyítványt, jobb volna, ha visszahúzódnál, mert aki a maga hitelét vesztette, azokra is fekete árnyat borít, akikkel egy asztal mellé ül. Hát kenyeres pajtás! Ugye ráférne a nagy házra is a paraszt-húsvét, azaz jó volna elköszönni azoktól, akik a képviselő nevet meghurcol1 ják. Első persze az önérzet volna, de ha nincs, figyelmeztetni volna szükség az oda nem valókat, mert az országot járatják le. Az én toliamban a tinta lehet, hogy mérgesebb növény levéből facsart, azért ilyen érsekes a mondanivalóm, de egy biztos, az igazságérzet kormányozza a gondolatot. Bízok az időben, a tisztán látó emberekben, hogy legközelebb közelebbről megnézik kit küldjenek maguk helyett a parlamentbe. Olyanokat, akik nem restellnek ott ülni, akár reggeltől-estig, ha a szegény nép dolgáról van szó, meg olyanokat, akik megfelelnek magukért önérzettel, becsülettel, mert a tisztesség így kívánja. Minden velünk-béli társamnak jó tavaszt kívánok, akik már maguk járnak a saját földjük szolgálatában sok erőt, aminek egykor híjával vagyunk, már ilyen hazafelé nézegető öregek. Tisztelem az egész családot: a hegyről Kovács Lajos Közreadja: Fábián Gyula
