Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. (84.) szám

3

Húsvét és történelem

Azt mondjuk: húsvét, s feltolulnak az ünnephez kapcsolódóból s kevésbé ismert jelképek, fogalmak, szavak. Ahítatosak, fenségesek s profánabbak egyaránt. Feltámadás, megszentelés, tisztaság, böjt, barka, húsvéti bárány, locsolkodás, hímes tojás.

Húsvét. A karácsony mellett a kereszténység másik nagy ünnepköre, Krisztus feltámadásának ünneplése. Ha régi húsvétok történetét kutatjuk, sok mindent találhatunk; szokásokat, jelképeket, olyanokat, amelyek a mai napig elkísértek bennünket, s olyanokat is, amelyeket már csak halványan vagy egyáltalán nem őrzött meg az emlékezet, s melyeket már csak a forrásokban kutathatunk. Valószínűleg kevesen tudják, hogy Magyarországon a XI—XVI. században 4 napig tartott a húsvét; s ezt a nagyszombati zsinat 1611-ben 3 napra csökkentette. 1771 -ben azután ez a 3 nap még tovább olvadt: XIV. Kelemen pápa rendeletével kialakult a 2 napos ünnep.

Tudjuk-e vajon, hogy a húsvéthoz kapcsolódó jelképek közül a díszített, „hímes tojás történelmi korszakokon átívelő — a kereszténység előtti régmúlt időkre is visszanyúló — termékenységszimbólum, mely jelen volt már az ókori magas kultúrákban, s díszített tojás előkerült — egy kis ugrás az időben

— avar sírokból is. A keresztény szimbolikában a tojás a feltámadó Krisztust jelképezi, de a termékenységszimbólum is megmaradt: gondoljunk csak arra, amikor a húsvéthétfőn meglocsolt leány hímes tojást ad a locsolkodó legénynek.

Maga a locsolás is ősi rítus

— a tisztasággal és a termékenységgel kapcsolatos —, mely beleolvadt a keresztény hitvilágba. S itt egyrészt magára a keresztelésre utal, s másrészt a legendát is sugall: arra emlékeztet, hogy Krisztus feltámadását hírül vivő asszonyokat a római katonák vízzel locsolták le.

A hagyomány a sokvödömyi kútvizzel való locsolásban élt tovább, mára igencsak megszelídülve: a vízzel telt vödröt felváltotta a kölnis, parfümös üveg. Régen szokás volt, hogy a leányok — feltéve, ha megúszták tüdőgyulladás nélkül a „vízbevető hétfőt”-t — húsvét utáni kedden elégtételt vehettek: ilyenkor ők locsolták meg a legényeket.

így ír a locsolkodásról Apor Péter, 1736-ban:

„...úrfiak, alávaló (nem nemes) fő és nemes emberek húsvét másnapján, az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben...”

S hallgassuk meg Orbán Balázst is (több mint 100 évet ugrottunk most az időben; 1869-ben járunk): „Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti öntözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás... ha pedig valamely leány a megváltásra szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni (!!), azt a kúthoz viszik és jól megfürösztik.”

Mára a feledés homályába merült sok olyan hiedelem és szokás, amely egykor szervesen kapcsolódott a húsvéti ünnephez. Ilyen volt például a húsvéti határkerülés, amikor békéért, bő termésért imádkoztak az emberek, a pap vezetésével. A szokás eredete ugyancsak a kereszténység előtti időkre vezethető vissza: így akarták a fagy, a gonosz, az ártó erők ellen megvédeni a körüljárt területeket, friss vetéseket.

Hazánk egyes területein történeti mondák is kapcsolódnak a nagyheti határkerüléshez. Zalaegerszegen pl. a XVI. századba nyúlik vissza a szokás eredete, amikor is a helyi polgárok tudomást szereztek arról, hogy egy portyázó török csapat csellel szeretné Zalaegerszeg várát megszerezni. E célból a törökök nagy ravaszul a várost körülvevő nádasokban, mocsaras berkekben rejtőztek el a nagyhéten, s várták a feltámadási

körmenetet. Úgy képzelték, hogy az áhítatosan éneklő, fegyvertelen, gyanútlan embereket majd könnyen tőrbe csalják. Csakhogy a terv kitudódott: egy pásztor vagy egy éjjeli bakter — akit a törökök megvesztegettek — mégsem akarván árulóvá válni, riasztotta az egerszegieket. Az emberek így a körmenetre fölfegyverkezve

mentek el, a „sánczregement”tel — a vár fegyveres csapatával — együtt. A törökök — az előzetes terv szerint — megtámadták a körmenetet. Vesztükre, mert az egerszegiek jól megverték — tán meg is semmisítették — őket.

Ez nem egyedi hagyomány; az ország más területein is (pl. Szegeden, Tiszaszentmártonban, Zsurkon stb.) történeti hagyományhoz: a tatárok, törökök legyőzéséhez fűzték a nagyszombati határjárás eredetét. Elkezdtük számba venni a húsvéthoz kapcsolódó szokásokat, jelképeket, s tapasztalhattuk, hogy mindenütt a régmúlt történelmi korszakokhoz vezettek vissza a szálak.

S hogy az ételekről is essék néhány szó, nézzük meg a legrégebbi ismert magyar húsvéti

étlapot, amely 1547-ből származik (tehát majdnem 450 éves!). Az étlapot Nádasdy Tamás nádor sáfára. Vitézlő Zoltán Imre állította össze, húsvét három ünnepi napjára. A nevezetes dokumentumban (mai magyar átírásban) a következő ételek szerepelnek:

„Ebédre, húsvét napján (nagyszombaton): borjúhús zúzával, paréj (saláta), orjjal (borjúval), lúdfi, vadhús, tejes étek.

S vacsora: sült paréj (saláta), vadhús, tikfi (csirke) éles lével (sauce picant), tejes étek.

Húsvétvasámapi menü, ebédre: paréj szalonnával, vadhús, tejes étek, tehénhús, kappan spináttal (spenóttal).

Húsvétvasámapi vacsora: sült, tejfeles galamb, paréj tejfellel, nyúlhús, tejes étek, leves kövéren.

Húsvéthétfői ebéd: sült, leves, kövér lúdfi, paréj új szalonnával, hajait borsó, tehénhús.

Vacsora: tikfi töltve, hal, kompost narancs (narancskompót), nyúl, lúdfi, paréj, spékelt borjú, tejes étek.”

Láthatjuk, hogy elődeink sem étkeztek — főleg ünnepnapokon! — túl diétásán, s vegetáriánusnak sem nagyon mondhatnék őket (bár a túltengő vas- és egyéb húsneműek mellett azért — becsületükre legyen mondva! — fel-feltűnik a paréj, a spenót is!).

S ha már az ételeknél tartunk, megemlíthetünk egy, ismét csak igen ősi szokást, amikor is a megszentelt ételek maradékait mágikus, bajelhárító eszközként használták fel. Például a szentelt sonka csontját gyümölcsfára akasztották — a bő termés reményében.

Történeti kalandozásainknak lassan a végére érünk.

A húsvétnak gyermekek számára oly kedves mozzanata a tojással, édességgel való megajándékozás (a „nyuszi” által), s a gyerekek locsolkodása kölnivel, kis versikék kíséretében, pénz és ajándék kérése céljából, valamint a legények előre megtervezett zenés felvonulásai — ezek már újabb keletű szokások. Az ősi eredetű, nagy locsolkodásokról már beszéltünk; álljon itt még ahhoz adalékul egy régi locsolóvers (Háromszék megyéből):

„Vízbevető hetfü nekünk is úgy tetszik:

Látjuk az utcákon, hogy egymást öntözik.

Öntünk gazdát, asszonyt kedves leányával;

Várunk piros tojást, de azt is párjával. •

Ha párjával adják, meg fogjuk köszönni,

Ha párral nem adják, nem fogjuk elvenni.”

Véget ért hát a 40 napos böjt; megszegjük a húsvéti kalácsot (milyen kár, hogy nem volt időnk, hogy elvigyük megszenteltetni!); gondolatban kisgyermekként lépegetünk a húsvéti körmenetben, s mondjuk: Krisztus feltámadott! Barkával, friss, tavaszi ágakkal díszítettük otthonunkat, tojást festettünk, s örülünk a gyerekek örömének, ha a kert rejtett zugaiban „nyuszi hozta” ajándékokra bukkannak. Virágvasámap békéjét, a feltámadás ujjongását őrizzük magunkban. Tavasz van; az újrakezdés, az örök körforgásban az újjászületés évszaka. Hallgassunk meg egy Bach-passiót, s — ameddig tudjuk — őrizzük a húsvét békéjét szívünkben, s tetteinkben.

Mojzsis Dóra

4ÄSä

Oldalpár egy „Szegények Bibliájá”-ból (XV. század közepe)

Az ünnep második napja

Úgy emlékszem, hogy csípős, hideg szél fújt azon a napon. Szemünkbe hordta a szabadszállási homokot, amihez mi, a tiszántúli fekete földön termett gyerekek, egyáltalán nem voltunk hozzászokva. Kékparolinos katonák őrizték a bekerített építkezés kapuit. Kicsit álmosan hunyorogtak a bágyadt áprilisi fényben. Tavasz lett volna, ha nem is az igazi. A szívekben mintha ott maradt volna a tél szürke komorsága. Minden mozdulatban volt egy kis visszafogottság, mintha a kéz is tudta volna, hogy most nem ez lenne a dolga. Amit tesz, az rendellenes. A lelkekben az otthon utáni vágy sajgása, a torkokban a gombóc, amit sehogysem lehet lenyelni.

Csíkos ruhába öltöztetett rab, Ernő hozta a téglát. Az, aki parányi emberfejeket szokott művészi tökéllyel megformázni a fekete kenyér beléből, hogy aztán sűrű fillérekért eladja, s forintokat gyűjtsön valamire. Nagy bajuszú társa becsületes parasztembernek látszott. Az is volt. Komótos mozdulatokkal emelgette a hosszú nyelű cserpákot, amivel maltert mert az álláson elhelyezett ládákba. Ezen a napon nem volt sok dolga. Mi sem csipkedtük magunkat, másfél hónapja idekerült inasgyerekek. Akik azelőtt azt sem tudtuk, hol is tették le Szabadszállást. Eszünk ágában sem volt, hogy részt vegyünk a laktanyaváros építésében. Budapestre jelentkeztünk tanulónak, ahová csoportosan toboroztak bennünket a munkát nem kínáló, jövőt nem garantáló, reménytelen sárréti falvakból.

Amikor Pesten mit sem sejtve aláírtuk a szerződést, sorakozót rendeltek el. Aztán irány a pályaudvar! Este már egy volt gazdaház nagyszobáiban, zsúfolt vaságyakon találtuk magunkat. Ez volt a beígért „kollégium”.

— Hogy került maga ide? — faggattuk az öreg malterost, aki rövid tömörséggel csak annyit válaszolt: — A tyúkok miatt hoztak be.

— Akkora nagy kópé maga?

— Még ha az lettem volna. Nem tojtak. Az volt a baj. A tanácstól meg állandóan a nyakamra jártak: — Mi lesz a beadással?

Hatvan tojás hibádzott a tervből. Értem jöttek, mert szerintük szabotáltam — káromkodott volna végül, de aztán visszafogta magát, mert rádöbbent, hogy ünnep van. Húsvét második napja 1952-ben.

Először utaztunk volna haza mi is. Nagyon vágytunk már az otthoniak után. Volt, aki már kislánytól köszönt el a viszontlátásig. El is képzeltük magunkat, amint az inasok akkor szokásos fekete egyenruhájában, tányérsapkában mutogatjuk magunkat az utcán. Csakhogy megjött a rendelet. Húsvét másnapja nem ünnep. Rendes hétvégi pihenőnap lesz csak. Ráadásul szombat délig is munka, mert a szabadszombat egy héttel utána következik. Egy éjszakát alhattunk volna csak otthon.

— Vasárnap éjjel utazhattok vissza. Hétfőn álmosan bóbiskoltok nekem — magyarázgatta a mester. Igyekezett meggyőzni bennünket: Utazzunk a következő, szabadszombatos héten. Neki bezzeg a színét sem láttuk most, egész nap. A művezető is csak reggel motyogta oda csoportunknak, hogy folytassuk a szombaton félbemaradt munkát.

Papírforma szerint mindenki megjelent a munkahelyen. Mégis, a kerítésen belüli tétlenség felért egy kimondatlan sztrájkkal. Olyan érzéssel fejeztük be ezt a műszakot, mint akitől elloptak valamit.

Ahogy rendszerint, most is egyszerre lépve, rendezett sorokban, menetdalokat énekelve kellett hazatérnünk a szállásunkra. Mint a raboknak. Igaz, azok nem énekeltek.

Kovács T. István