Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Fekete Gyula Magunkba gyökereztetve Emlékszem, három-négy éves koromban volt saját pénzem először. A mi családunkban mindig kevés volt a pénz, mindig kevesebb, mint amenynyire éppen szükség lett volna, és azt a keveset is Fekete nagyanyám kuporgatta-rakosgatta össze s vitte a bankba, nem is a tartozást, mert arra sosem futotta, csak a kamatot törleszteni. Mégis valahogy egyszer, talán a másik nagyanyámtól, kaptam két fillért; szép új fényesen ragyogó sárgaréz kétfillérest. Dugdostam egy ideig, tudtam, hogy a pénznek nagy becse van nálunk, aztán gondoltam merészet és nagyot: földet hoztam a kertből egy virágcserépben, s elültettem benne a kétfillérest. Rendesen öntöztem én azt, talán többször is megöntöztem naponta, és sokszor megnézegettem, hajt-e már? A kiskertben, a ház előtt, kikeltek közben szépen a virágok — kuktálkodtam az ültetésüknél tavasszal —, de bizony az én cserepemben nem mutatkozott semmi. Anyám is látta, milyen szorgosan öntözgetem. — Nem kel, kisfiam? Egyszer aztán kikapartuk, akkorra már bezöldült a sárgaréz kétfilléres. Pedig az első találmányom lett volna ez, igazán eredeti elgondolás a pénz szaporítására. Hogy nem járt sikerrel, hát maradt számomra is a hagyományos mód: meg kell dolgozni érte. Tízéves korom táján alakult ki az első kereső foglalkozásom, bizony igenigen gyér, alkalmi és soványka jövedelemmel: mégiscsak saját kereset volt az már. Temetésre jártunk hatan-nyolcan, jó torkú gyerekek: csak a szegényekhez, mert a gazdagabbakhoz a férfikórust hívták. Húsz-harminc fillér jutott egy főre minden alkalommal, de valahogy kevesen haltak meg — épp a szegényebbek — abban az időben; kevés volt az alkalom. Sárospataki diákként azután rendszeres kereső foglalkozásra tettem szert: osztálytársamat tanítottam mindennap, vasár- és ünnepnapokon is; kikérdeztem, együtt csináltuk meg az írásbeli leckét. Havi fizetségem öt pengőre rúgott, azaz naponta — kiszámoltam én ezt akkor — 16 fillért kerestem, novemberben és áprilisban majdnem tizenhetet, februárban pedig tizennyolcat, két fillér híján egy adag fagylalt árát. Ez a kereső foglalkozásom végig — elsőtől nyolcadikig — megmaradt Patakon; olykor két-három tanítvány szaporította a filléreket. Mégsem ezek voltak gyermekkorom, ifjúkorom igazi, nagy, pénzes vállalkozásai, hanem a mendikációk, a legációk. Elgondolom, hogy számomra kisdiák koromban a legkeményebb munkanapok a sátoros ünnepek — karácsony, húsvét, pünkösd — voltak. Egyetlenegyet sem hagytam ki. Amikor az ó betű ünnepek előtt fölkerült a fekete táblára, elömlött a vakációs hangulat az osztályon. Pedig esedékes volt még ilyenkor egy-két dolgozatírás, feleltetés; a hagyomány szerint csak az utolsó napon kegyelmeztek a tanárok, amikorra az ó betű fölszaporodott ió-cióáció-káció-akáció-vakációra. Nos, ezekbe a vakációt váró napokba külön izgalmat hoztak Patakon az „elekciós” választások. Azoknak a diákoknak a körében tudniillik, akik az ünnepeket pénzkeresésre szánták. Hajdanán, évszázadokkal ezelőtt, amikor még szegény volt a pataki iskola, a sátoros ünnepeken kiküldte diákjait a messzi környékre, a szomszéd megyékbe is, a hívekhez, begyűjteni az iskola fenntartására szánt adományokat, így magyarázzák a kései utódok a legáció s a mendikáció eredetét. Később az iskola megtollasodott, alapítványokat, vagyonokat hagytak rá volt diákjai, nem szorult rá többé ilyen alkalmi adományokra. De a szegényebb diákok továbbra is eljártak karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor a környékbeli falvakba, mezővárosokba a híveikhez. A nagydiák — a legátus — prédikálni, a kisdiák — a mendikás -— sorra járta a házakat a verses ünnepi köszöntővel. Amit kaptak — krajcárosök, ugyancsak tanulmányi sorrendben. Negyven-ötven pengős helyek jutottak a jeles rendű negyedikeseknek — Mezőcsát... Szerencs—Legyesbénye... Mezőkeresztes... Putnok—Velezd— Hét—Dubicsány...—, ebből a pénzből szépen ki lehetett öltözködni akkor. De még az elsős pecuroknak is jutott a névsor végefelé nyolc-tíz pengős hely, megkereshették így az üntott a névsor végefelé, s arra számítottam, odamenet a vonaton majd megtanulom a prédikációkat. Még most is beleborzadok az emlékezésbe, úgy kétségbe ejtett, amikor a vonaton kiderült, hogy otthon felejtettem az elekciós füzetet a nyomtatott prédikációkkal (melyekből végső esetben a katedrán is lehetne puskázni!), s nincs más választás: nekem magamnak kell sürgősen három Rembrandt: Hazak az amszterdami Rozengrachton (1650 körül) kát, filléreket — az már az övék volt. A feljegyzések szerint 1638-ban már élt ez a szokás, az ünnepeken kirajzottak Patakról a legátusok. A hatszázas évek második felében vált rendszeressé az ünnepi kirajzás, előbb Patakon, később Debrecenben is. Szigorú tanulmányi sorrendben választottuk a mendikációt. A névsor elején a legnagyobb alsósok, a negyedikesek jelesei, aztán sorban, bizonyítvány szerint, majd az alsóbb osztályok s a végén az elsőCornells Sattleven: Taliga (1651) nepeken egy kancs árát. Folytak az alkudozások, melyik hoz többet: Kázsmárk—Léh—Rásony— Sáp—Berencs vagy Lak— T omor—Kupa—Selyeb— Szakácsi—Felsővadász? Egyiket-másikat hexameterben hagyományozták ránk az elődök: Bűd—Pere—Szentandrás—A1—Felfüged— Enccsel—Inánccsal... A mindenkori diákhumor bő forrása volt az elekció, az egyházkerülettől elcsatolt részeknek is még sokáig visszhanzott a rigmusuk: Iske—Csicser—V a ján— Bés... Ott a diák éhen vész. Ez sem volt éppen hízelgő: Átány—Heves — térdig ér a krumplileves... De múlt az idő, felsős koromra kinőttem a mendikációból, s két teljes évig munka és kereset nélkül teltek az ünnepek. Hetedikben nőttem bele a már prédiációra érett legátus-korba; a teológusok után a tanítóképzősökkel együtt mi is választhattunk, persze csak a névsor legvégén. Három előre megírt, kinyomtatott prédikációt is adtak nekünk, próbálatlanoknak, az úgynevezett elekciós füzetben; szégyent ne hozzunk az iskolára, meg kellett tanulni. A szénior kérdezte ki a gimnazista meg a képzős legátusoktól. Bennem túlságosan megbízott a szénior, mondván: Nem sülsz'te bele, majd kivágod magad... így aztán emlékezetes maradt nekem az a húsvét, rögtön az első legációm. Egerlövő—Tiszavalk jupár jó ba- prédikációt kitalálni. Emlékszem, hogy reszketett a lábam a lövei katedrán, citerázott, remegett, csak akkor kezdtem valamelyest megnyugodni, amikor az első padsorokban az asszonyok előszedegették a zsebkendőt. Ha meggondolom ott, az egerlövői református templomban kezdtem azt a szakmát, melyet 45 után, mint parasztpárti szónok, majd a hatvanas-hetvenesnyolcvanas években — mint havonta egyszer ügyeletes vasárnapi „demokratikus káplán” a rádióban folytattam (míg ki nem tették a szűröm Agárdi, Szalay, Vicsek). Ezeket a demokratikus prédikációkat is mind nekem magamnak kellett kitalálnom... Messze kanyarodtam volna a réz kétfillérestől? Nincs ez olyan messze ha ráérzett az olvasó: azokban a gyerekkori, fiatalkori keresetekben volt valami sokkal-sokkal fontosabb mint maga a kereset, a pénz Gyerekfejjel bejárni a borsodi, abaúji, zempléni falvak tucatjait, több ezer parasztházban megfordulni, a szobákban körülnézegetni, tízezernyi emberrel szóba keveredni, a mindenütt kínálgatott pohár — többnyire nova bor — után talpon maradni, ábrándos szemű papkisasszonyokkal gyakorolni az udvarlás fortélyait, békét kötni a geleji komondorokkal, tapasztalatból megtanulni, hogy a fillér is érték — így valahogy építi be az ember magába kora társadalmát, kora valóságát. így valahogy gyökerezted el magába a hazát is.
