Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. (84.) szám

Élnek a hun király utódai

Atilla szelleme

Szörényi Levente sosem tartozott azok közé, akik azt számolják, hányszor szólaltak meg. Szörényi ritkán beszél, ám hangszerrel a kezében, avagy anélkül mindig olyanokat mond, amelyre mi, a negyvenes éveinket taposok oda szoktunk figyelni. Hosszú ideje nem adott nagyobb terjedelmű interjút, Atilla című operáján dolgozott, dolgozik. E munkája közben szuszszanásnyi időre ültünk le beszélgetni. Első kérdésem szűkszavú visszafogottságára utalt, amelyre így válaszolt:

— Valóban nem tartozom a sokat beszélők közé, aminek az az oka, hogy tán sokaknál korábban jöttem rá: létezik egy nagyon határozott központi akarat. Ez a központi akarat az; amely ellenállást nem tűrve hat az emberre, függetlenül attól, hogy falat rak, szőlőt kapál vagy zenét szerez. Ha ezt az akaratot az ember érti és tudomásul veszi, akkor él vele s így már szinte olajozottan haladhat előre a megszabott úton. Nincs ellenállás! De folytatom: ha a természetben körülnézünk, amely ugyanúgy része ennek az akaratnak, mint én, ott is azt tapasztaljuk, hogy minden tömör, sallangmentes. Ezzel a tömörséggel az ember akkor harmonizál a legjobban, ha átveszi a ritmusát. Ha az ember azt tűzi ki céljául, hogy komolyabb dolgokat mond ki, akkor ezeknek megvan a maguk ideje és helye, tehát ha többször szólal meg hígul a mondanivaló, a gondolat lényege.

— Mindez igaz. Am voltak és vannak kobzosok, akiket olyankor is szívesen hallgatok, amikor nem okos gondolatokra vágyom, hanem csak a szépre, a jóra.

— Hála Istennek sokan vagyunk és sokan mondjuk dalban, versben a magunkét. A maga területén nyilván mindenki a tömörítésre törekszik, ám aki úgymond esszenciális üzeneteket igyekszik közvetíteni, amilyen például egy zenés mű lehet, annak akarva, akaratlan újra kell élnie azokat a fontos életszakaszokat is, amelyekben érzése szerint lényeges tanulságok rejlenek. Ezeknek a műveknek az emberben megvan a maguk önálló élete, és ez az alkotóra is visszahat.

— Sokan tudjuk, Szörényi Levente lényeges dolgokat mondott el nekünk. Vajon a világban ezt a műfajt kik művelték, művelik olyan szinten, amire azt mondja: ez számomra a példa?

— Lehet, hogy az új generáció konzervativizmussal vádol meg, de ez számomra egyértelműen a Beatles. Ők aztán nagyon pontosan tudták, hogy mikor kell megszólalniuk.

— Azt hittem, régebbi időkből, s a nagy klasszikusokból fog megnevezni valakit.

— Természetesen közülük is említhetnék példaképeket, Kodályt, vagy Bartókot. Papp Gábor művészettörténész például könyvében leírja, hogy Bartók — s ezzel visszatérek ahhoz a gondolathoz, amelyről beszélgetésünk elején volt szó — milyen kitűnően ismerte azt a rendszert,

amelynek segítségével vagy igénybevételével a központi akaratnak megfelelően, kiválóan tudott tömöríteni.

—Az István, a király után most egy másik, ugyancsak történelmi tárgyú művön dolgozik, a már említett Atillán. Az ötlet, hogy e személyiséghez nyúljon, netán személyes hiányérzetből fakadt?

— Korántsem akarom megbántani, de ez a kérdés most úgy vetődik fel, ahogy általában szokott. De nem így van, mert az emberek azt hiszik, hogy a nagy művek, mint ön is mondta, iszonyatos hiányérzetekből lesznek. Nem ilyen egyszerű, ezerszer őszaz egész

szetettebb a képlet. Egészen hétköznapian megfogalmazva, mint annyian, magam is szenvedek a hiányérzetektől. Sokszor olyankor is magányos vagyok — s ez a legrettenetesebb — amikor emberek vesznek körül. Valószínűleg ez egy teljesen természetes érzés. Ez az érzés lehet az, amely az embert arra sarkallja, hogy minél több kapcsolatot teremtsen, amelyek közül majd egy kiemeli őt ebből az állapotból. De a mű megszületését nem ezek a fajta érzések segítik elő. Az bizony hétköznapi igényből születik: az ember ki akar valamit mondani. Az Atilla születési ideje nálam olyan rég volt, hogy idestova elmondani sem merem. A tervet a hetvenes évek elejétől dédelgetem. Közben persze születtek művek, a Kőműves Kelemen, a Fehér Anna, s ezek sem pótcselekvések voltak, hanem tán érzelmi lépcsők az igazi mű, az Atilla létrejöttéhez. Ám ez olyannyira bonyolult, hogy bár szeretném kimondani, de nehezen fogalmazható meg, ugyanúgy, mint az, ami lejátszódik az emberben akkor, amikor verset ír. A hiányérzethez még visszatérve: nem, ez nem az, s ez nem csoda. Azt is mondhatnám, pusztán annyi, hogy megérzi egy pillanatban az ember: most kell fölülni a biciklire, s most aztán nyomni kell a pedált.

— Amit mond, nagyon őszinte. De úgy gondolom, az István, a király, vagy az Atilla megkomponálása összefügghet mindennapi igényeivel. Mert úgy gondolom, a mindennapok is közrejátvilágé

szartak abban, hogy az Atilla nem a hetvenes években került a kottafüzetbe, hanem most, a kilencvenes évek elején.

— Ezzel a fölvetésével már csak azért sem vitatkozom, mert való igaz. hogy az utóbbi időben a mindennapok társadalmi mozgásai — amelyeknek részese vagyok — nagy erővel hatnak rám. Nyilván mindannyiunkra. Ezek a mozgások plusz fölhajtó erőként működnek, s valóban, ha nem is meghatározzák, de befolyásolják az ember alkotókedvét. Ez egyébként annál is fontosabb, mert lássuk be, az István, a király témája elsősorban bennünket, magyarokat, s némiképp a bajorokat érinti, ezzel szemben, az Atilla a Nagyfaltól szinte az Óceánig érint kisebb és nagyobb nemzeteket. Atilláról sokan hiszik, hogy sokat tudnak. Ám ez nem így van. Az a kor számunkra egy nagy fehér folt, s éppen ezért az előkészületek idején aprólékos munkával kellett összeszedni az ismereteket, s azt úgy feldolgozni, hogy végül is ne egy tudományos mű álljon öszsze. Németh Gyulát, Szász Bélát, hogy csak az ismertebbeket említsem, tanulmányoztam, s számtalan, a hun királlyal foglalkozó esszét olvastam végig. De három évvel ezelőtt Kaliforniában is megjelent egy Atilláról szóló könyv, melyben a szerző azt vizsgálja, vajon e régen élt király mitől sugárzik még napjainkban is? Az író Atilla birodalomszervezői képességeit és szisztémáit boncolgatja, nem rejtve véka alá, hogy ezzel saját hazája gondjainak kérdéseire próbál választ keresni. Ám ami a mi számunkra ennél még érdekesebb, kimondja: ennek a zseniális birodalomszervező uralkodónak még ma is élnek leszármazottai a Kárpát-medencében, és ezek a magyarok. Ezeket a gondolatokat közvetíteni ma a magyar gondolkodó társadalomhoz, remek feladat.

— Mindnyájan tudjuk, az István, a királyt szerzőtárssal írta. Most egyedül dolgozik. Ez az egyedüllét fokozza-e munkakedvét?

— Feltétlenül, hiszen korábban más-más oldalról közelítettük a dolgokat, ami ahhoz kellett, hogy végül is középütt találkozzunk. Mindketten másfelől közelítettük a kérdéseket, ma viszont az összes fölvetődő kérdésre nekem magamnak kell megtalálnom a választ, s ez — miután nem vagyok lusta ember —, inkább feldob és szórakoztat, mint lehangol.

— Ón valószínűleg egész eddigi életén át sosem nélkülözte a népszerűséget. Most mégis úgy érzem, van egy nem -is kis tömeg, amely az utóbbi években lett Szörényi-rajongó. Én azt hiszem ez abból fakad, hogy kiderült, sokkal nagyobb színpadon is képes mozogni, mint amelyre fölfér majd az Atilla.

— Valami ilyesmit én is tapasztalok szinte nap mint nap... Ez a szeretet nem más, mint ami-Lépő Zoltán: Atilla-fej

kor az emberek észreveszik, hogy működik az, aminek működnie kell. S ez a kissé tán bonyolult gondolat is arra a központi akaratra utal, amelyről beszélgetésünk elején szóltam. Ez a szeretet, ha még visszatérhetek rá, hála Istennek a pillanatra, az aznapi cselekedetekre épül, vagy abból építkezik, és nem holmi silány, a múltból jól ismert dogmákra.

— Szörényi Levente személyisége nagy változáson ment át. A színvonalas szórakoztató művész már más. Lehet ugyan, hogy nem az ember változott, hanem a mi megítélésünk. Ki kell mondanom, nincs az a politikus, az a közéleti személyiség, akivel egy ilyen jellegű beszélgetésben olyan elfogult lennék, mint önnel. Úgy érzem, Isten ments karcolást ejteni a lelkén, hiszen arra most nagyon nagy szükségünk van, amiről az Atilla szólni fog.

— Erre bizonyára nem kell reagálnom.

— Biztos máskor is tapasztalja ezt. Teher?

— Tud róla az ember, de nem nagyon foglalkozik vele... Nehéz erről beszélni.

— Mikorra készül el a Atilla?

— Folynak a stúdiófelvételek, s a bemutató augusztus 20-án lesz. Már a jegyeket is árusítják.

— Végezetül engedjen meg egy olyan kérdést, amely mindennapjaink politikai életére vonatkozik. A sok zűrt, vitát, ön hogy könyveli el, hogy éli át, miként vélekedik ezekről a dolgokról?

— Sokkal tempósabb és sokkal nagyobb mérvű fordulatra számítottam, mint ami végül is bekövetkezett. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy lelkemben vihar dúl, azért mert nem úgy történnek a dolgok, ahogyan én szeretném. Érzéseimmel nem vagyok magányos, így van ezzel a többség. S ha a lelkem néha háborog, azt az okozza, hogy nem a közös akarat értelmében születnek meg a nagy döntések. Mindez persze néha majdhogynem őrületbe kergeti az embert, és elgondolkodik: hát most mi van? De aztán érezve saját feladatomat, megpróbálok, mint például az Atillával is, optimizmust, szellemi, lelki távlatokat nyújtani az embereknek.

Vödrös Attila