Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1993. ÁPRILIS 3., SZOMBAT Vége a Nagy-Szerbiáról szőtt álmoknak Szorul a hurok A Biztonsági Tanács határozatot hozott a Bosznia-Hercegovina feletti légtér katonai ellenőrzéséről. A másik döntés: a Krajinai Szerb Köztársaság területileg Horvátországhoz tartozik. Ukrajnai bányászsztrájk Nem szállt le a tárnákba pénteken a kelet-ukrajnai bányák dolgozóinak'többsége, mivel hajnaltól háromnapos sztrájkot kezdtek. A Független Bányász Szakszervezet által kezdeményezett akcióval ki akarják kényszeríteni, hogy a kormányzat adjon nagyobb beleszólási lehetőséget a fejtések gazdálkodásába, emelje fizetéseiket, és javítson szociális körülményeiken. Leonyid Kucsma miniszterelnök hivatalba lépése óta ez a harmadik jelentősebb munkabeszüntetés, amely immár komoly fennakadásokat okozhat az ukrán iparban. Nem zárható ki, hogy katonai vagy polgári védelmi alakulatokat kell igénybe venni erre a munkára. Ázsiai érdekek Negyvenkilenc ázsiai ország az emberi jogokkal kapcsolatban közös regionális álláspontot fogadott el pénteken Bangkokban. Az állásfoglalás szerint a nem ázsiai emberi jogi csoportok Ázsiára kívánják kényszeríteni az ott nem érvényes nyugati értékeket. Az AP jelentése szerint az ötnapos konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy az emberi jogi normákat a kulturális különbségek figyelembevételével kell kialakítani, azokat nem lehet kívülről rákényszeríteni egy régióra. Térképet rajzolni könnyű, elfogadtatni annál nehezebb. A boszniai dráma azonban minden jel szerint végső fázisába érkezett. Mint ismeretes, az Egyesült Államok Nagy- Britanniával és Franciaországgal együtt mintegy tíz nappal ezelőtt ismét indítványt tett olyan értelemben, hogy a Biztonsági Tanács hagyja jóvá a korábbi repüléstilalmi határozatának betartását. Az oroszországi események és Jelcin pozíciójának megváltozása azonban késleltette a határozat megszületését. Karadzsics, a boszniai szerbek vezetője ezt az intervallumot időhúzásra használta fel, s amikor már úgy tűnt, hogy a New York-i tárgyalások végleg megfeneklenek, Izetbegovics bosnyák elnök fordított a helyzeten, horvát kollégájával egyetemben aláírva minden dokumentumot. David Owen, a társelnökök egyike (Cyrus Vance történetesen beteg volt) éppen erre a lapra játszott, amikor kijelentette: „A szerbek mehetnek haza.” Világossá vált, hogy Karadzsics elszigetelődött, egyedül maradt, a felelősség teljes terhe viszont ezentúl reá hárul. Karadzsics azonban a dokumentumot nem írhatta alá. Ha megteszi, akkor egyértelműen elismeri, hogy a hónapokon át tartó béketárgyalások a szerb politika kudarcához vezettek, s a tárgyalóasztalnál semmit sem sikerült megvalósítani abból, ami miatt kirobbantották a háborút. Az elfoglalt területeken „még mindig 150 000 muzulmán él”, s őket semmilyen területcserével nem lehet gyors iramban átirányítani. A szerbeknek közel a fele kívül rekedne a tervezett szerb kantonokon, s korridor sem kötné őket össze Szerbiával. Karadzsics tehát már kevésbé magabiztosan, de azért mérgelődve és szitkozódva távozott. A szerbeknek csalatkozniuk kellett szövetségeseikben. Még Oroszországban is. Lassan be kell látni, hogy a világ másképpen tekint a szerb kérdésre, mint ezen a tájon. A Nyugat az elmúlt napokban türelmesen várt, időt hagyva, de nem történt semmi. Csoszics jugoszláv államelnök meghívót kapott például az Európa Parlament külpolitikai és biztonsági bizottságának ülésére, de csak homályos ígéretet tett, Boszniával kapcsolatban pedig a konföderatív megoldást vélte elfogadhatónak, amit a Vance—Owen-terv már réges-rég túlhaladott. A Biztonsági Tanács nem váratott magára. Kína tartózkodásával és tizennégy helyeslő szavazattal meghozta döntését a boszniai légtérzárlat fegyveres ellenőrzéséről. Orosz közbenjárásra az enyhébb változat mellett döntöttek, amely szerint nem bombázzák a boszniai szerb repülőtereket, „csak” az engedély nélkül felrepülő gépeket semmisítik meg, továbbá a döntés két hét letelte után lép hatályba. A másik határozat, amely szerint a Krajinai Szerb Köztársaság Horvátország integrális területén van, újabb, talán még keményebb lépés, hiszen egyértelműen szertefoszlatja a Nagy-Szerbiáról alkotott álmokat és elképzeléseket. Feltehetően valamilyen autonómia jöhet így számításba, amely esetleg megoldás lehet másutt (például Koszovóban) is. Vitalij Csurkin orosz külügyminiszter-helyettes közben lázas sietséggel próbál közvetíteni Karadzsicsék és a jugoszláv vezetők között. Pénteken ülésezett a boszniai szerbek parlamentje is, a Nyugat pedig tovább készíti a Kis-Jugoszlávia elleni esedékes szankciószigorítások lajstromát, amennyiben a jugoszláv vezetés nem gyakorol kellő nyomást Karadzsicsékra. Mint köztudott, ez Szerbia és Crna Gora teljes izolációját jelentené. Sinkovits Péter Új vidék VÉLEMÉNY Hallom, olvasom, hogy Püspökhatvanban felbolydult a falu. Teljes az izgalom. íveket köröznek aláírásra, falugyűlést hívtak össze, tiltakoznak az emberek. Miért, mi történt a dombok között? Látszólag semmi rendkívüli. Lejárt az általános iskola igazgatójának a megbízatása és a helyi önkormányzat képviselő-testülete öt esztendőre új igazgatót választott. A testület nyíltan szavazott, hat— három arányban kapta meg a bizalmat az új igazgató. Ennyi történt Püspökhatvanban, semmi több. Egy mandátum érvényét vesztette, a demokratikusan választott képviselő-testület — élve jogával és kötelességével — felelősen és a legjobb meggyőződése szerint döntött. A régi igazgató tudomásul vette — bizonyára —, hogy elszaladt az idő, s beállt tanítani. Az új igazgat (mellesleg mindkettő nő, de ennek jelen esetben nincs jelentősége), a kisboltban vásárolnak az emberek, mint máskor, a kertekben metszik a fákat, a szőlőt — megy az élet tovább. Ezt hihetné a naiv honpolgár. Ezzel szemben a falu, a volt igazgató, a nevelőtestület és a szülők sokasága — mint említettem — a képviselő-testület döntésére felbolydult. Püspökhatvanban röpködnek a kérdések, szikráznak az indulatok. Miért nem a régi igazgató, s miért az új?! Miért így határozott a képviselői grémium, és miért nem úgy?! Megkérdeztek vagy nem kérdeztek, időben történt vagy mulasztással, ki szavazott és ki nem, törvényes vagy etikátlan, mi van a dolgok mögött, és mi nincs... Azután pedig s ismét: miért nem a régi és miért az új igazgató?! Amaz nem volt jó talán? Ha nem, miért nem, s ha igen, akkor is, miért nem?! Mint ugyancsak említettem, aláírásgyűjtő ívek indultak — természetesen csak úgy maguktól Féljünk — útjukra, már kétszázharminc szülő tetette le névjegyét, és természetesen aláír a nevelőtestület is. Igenis, nekik a régi igazgató kell, csak a régi és nem az új! A falugyűlésen indulatosan esnek egymásnak az emberek, hangosabb az egyik oldal és higgadtabb — mert az is van — a másik. Felbolydult Püspökhatvan, ez a kis hegyi falu. Jönnek, jönnek a hírek. Lehetne azt mondani: lám, milyen nemes, hogy a szülők népes tábora, illetve a nevelőtestület kiáll hatévi kemény munkával bizonyított, becsült iskolaigazgatója mellett, s ha kell, még az önkormányzattal is szembeszáll! Ez az egyik igazság. S lehetne azt mondani: ha amúgy is itt a törvényes alkalom, helyes, hogy az önkormányzat új vezetőre szavaz azért, hogy magasabb, még magasabb szintre emelkedjen az iskolában az oktatás! Na és ott van az, amiről rendszerint nem szoktunk beszélni — a nevelés! Ki tudja, melyik állítás, okfejtés a megalapozott, melyik félnek van igaza? Én szívem szerint hajlanék arra, hogy azt mondjam látatlanban, a részletek ismerete és az igazságtétel legcsekélyebb szándéka nélkül: a többség a közösség, az úgynevezett kollektív bölcsesség mellé teszem le a voksomat. Ám ami miatt mégis úgy vélem, elhamarkodottan ítélni nem lenne szabad, annak nagyon egyszerű oka van. Nevezetesen az, hogy az utóbbi egy-másfél évben a püspökhatvanihoz hasonló „lázadással” legalább hússzal-huszonöttel találkoztam magam, többnyire az ellenzéki sajtóban, de személyesen a helyszíneken, a falvakban, városokban is. S ami szöget ütött a fejemben, az az volt, hogy a képlet, a koreográfia egymástól egyik helyen sem különbözött semmiben. Mindenütt a régi, a mandátuma lejárt igazgató volt a pozitív figura, s az új jelölt, a választott új mindenütt eleve Tüntetés Olaszországban a korrupció ellen Újfasiszta fiatalok néhány szélsőjobboldali képviselő közreműködésével hangos tüntetést rendeztek a római képviselőház előtt. „Be vagytok kerítve” — kiáltásokkal elbarikádozták a bejáratot, érkező képviselőket bántalmaztak, sértegettek. „Tolvajok!” „Andreottit börtönbe!” — kiáltozták. Nicola Mancino belügyminiszter néhány óra múlva mentegetőzni kényszerült a képviselőház előtt, mert a rendőrség nem tudta fenntartani a rendet a parlamenti épület előtt. „Ami történt, méltatlan és elfogadhatatlan megsértése a demokratikus szabadságjogokat megtestesítő parlamentnek, a rendszer lejáratására irányuló felforgató cselekmény” — hangoztatta. Scalfaro köztársasági elnök új kormány kialakítását célzó tárgyalásai időközben megrekedni látszanak, miután Minő Martinazzoli, kereszténydemokrata pártvezető közölte vele: a DC nem támogatja azt az elgondolást, hogy az április 18-i népszavazás után alakuljon a képviselőház elnökének vezetésével átmeneti kabinet az új választási törvény kidolgozásáig. Ilyen pártoktól független, szakértői kabinetet támogatnák a baloldali demokraták, a szocialisták, a zöldek és talán az autonomista liga is, a DC nélkül azonban aligha valósítható meg. A kenőpénzek ügyében országszerte eddig 1356 előzetes letartóztatás történt és további 1116 személy került bűnvádi eljárás alá, közöttük 152 parlamenti képviselő és volt miniszter. Magyar privatizációs fórum Bécsben Változatlan érdeklődés A magyar kereskedelmi kirendeltség és az Austria Bank közösen megrendezett bécsi magyar privatizációs fórumán bebizonyosodott, hogy változatlanul nagy az osztrák üzletemberek körében az érdeklődés a magyarországi befektetések iránt. Melega Tibor, a bécsi kereskedelmi kirendeltség vezetője elmondta, hogy további hasonló rendezvényeket terveznek, mégpedig Bécsen kívül, elsősorban nyugat-ausztriai központokban. A fórum tapasztalatai közé tartozik az is, hogy a bécsi és keletausztriai érdeklődők szinte szakértői szinten ismerik ki magukat a magyarországi lehetőségekben és a jogszabályrendszerben, míg ugyanez a vidékről, elsősorban az ország nyugati feléből érkezettekről nem mondható el. Az érdeklődés nemcsak abból vonható le, hogy az előadásra, amit Csépi Lajos, az Állami Vagyonügynökség igazgatója tartott, mintegy 150 osztrák cég képviselője jött el. Legalább a fele bejelentkezett azokra az egyéni beszélgetésekre is, amelyeket a rendezvény általános része után, másfél napon át tartottak. az újtól? alkalmatlannak bizonyult. Az egyik dunántúli kisvárosban például az iskolaigazgatói székben éppen negyedszázadot megélt pedagógus vélte úgy, hogy az iskola hitbizomány, és még ezután is övé a jövő... Mellette nevelőtestülete és a fél város állt ki; minő véletlen ez?! Azután: mindenütt a régi, jól ismert vezetőjük mögé sorakoztak fel — természetesen nyíltan — közvetlen beosztottaik, a nemzet napszámosai, s szintén minő csoda, hogy spontán módon mindenütt elindult az aláírásgyűjtő akció. Az is érdekes, hogy sehol nem akadt, még véletlenül sem, egy szülő, aki az adott szituációban nyíltan azt merte volna mondani, hogy ebből a negyven évig volt iskolából elég! Ugyancsak a véletlen törvényszerűsége között sorolnám fel, hogy mindenütt az ugyanazon nép által választott önkormányzat lett a „rossz”, pláne, ha kötődik is a koalíciós pártok valamelyikéhez, és az akadályozza sötét, hátsó szándékokból, konokul az előrehaladást, a változást. Illetve — a változást nem. A jelek szerint ugyanis az a jó mifelénk, ami eddig volt, mert ugye, járt utat járatlanért el ne hagyj. Csakhogy itt valami hibádzik. Az évtizedekig joggal elmarasztalt iskola, ahol ugye se írni, se olvasni, se számolni nem tanultak meg rendesen a gyerekek, s amely ki tudja, mire nevejt, most egyszerre mindenütt megjavult, védelemre szorul. Önkormányzat, tehát ne változtass semmit, s főleg a régi emberekhez ne nyúlj, mert különben nem lesz béke a dombok között. (Deregán Gábor)
