Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-24 / 95. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. ÁPRILIS 24., SZOMBAT 7 Nyolcvan éve született Jékely Zoltán Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban Üres a fejedelem oskolája, ő maga ott ül az egyik falon, mohásodó fehér márványba vágva, hogy szakállát ne bántsa fuvalom. Csak néz maga elé a kúriára, mintha a földön látna valamit: talán azoknak lábnyomát vizsgálja, kik egykor vígan futkorásztak itt. Hol vannak most a nagy-fiúk, a hősök, futballista lábuk most merre fut? füzetükkel szél játszik kergetőzőt. s cigány fején elhagyott kalapuk. Rekedtes nóta szól a háztetőről, Káló, a vén kéményseprő dalol; lehet, nem is seper, csak kormot őröl s a váll-lapáttal néha zakatol. A kéménynél lebegve áll Tyukász, öreg kupás-cserepet idomít; üti a kővévált, tört kulimász, a nagy tető cserép-billentyűit. A folyosón csákóban festeget egy létralábú mázolósegéd, döngő dalától a fal is remeg s úgy visszhangozza, mint kísértetét. így énekeltek itt azok a hősök! Vajon hol cseng most zsoltáros daluk? Füzetükön, amely bevizeződött, a verestinta kékkel összefut. Jer, kiskomám, puffantsuk jó magasra sáros labdánkat: mint sötét pecsét, üljön nyoma a tetőtől araszra, s ne marja le se jég, se víz, se év! Legyen ott akkor is, mikor a labdánk már régesrég elvitte a patak, legyen ott akkor is, mikor hanyattág fekszünk ki tudja hol a föld alatt... 1935 Öregjeink a messzeségben Évtizedek során órijásra nőtt maguk-ültette fák alatt topognak, törpülve s egyre szűkülő körökben; számlálgatják a gyötrő éveket s várnak a megváltó halálra. Remegnek a dérverte fők, csigolyák és meszes porcok ropognak; emlékeik zord lidérc-hada röppen, és ont eléjük új s új rémeket létük determinált nyomorúsága. Érzem, eres kezük olykor kinyúl, hív, int felém: tán búcsúznak zihálva. De szomorú, hogy nem segélhetek, s hagynom kell őket feltarthatatlanu! beomlani a Házsongárd porába. 1965 Nagy téli nap Márai Sándornak Mintha alulról nyomnák, úgy dagad most a sírok koporsó-forma dombja; állj krközéjük a friss hó-porondra s nagy téli számadásra hívd magad. Itt dideregnek a volt-emberek — sírnak, körmükbe fújnak, zsugorodnak s hogy meg ne fagyjanak, folyton forognak; jaj, odalent milyen hideg lehet! Gondolsz-e most régi sikátoroknak mélyére, mely otthonuk volt, meleg kemence-padkán áldoztak toroknak, zümmögték a szentesti éneket, s a tűzbe bámultak ezek a rothadt ruhafoszlányos, régi emberek — * , Nézz hátra most: nyomaid a havat, a friss havat eljegyezték magadnak; még sóhajtásaid is megmaradnak. Az árva ember télen gazdagabb! S a roppant nagy kihaltságban, konok, fagyott csendben lassacskán úgy telik meg, mint — melyeket virágok ezre lep meg — A Ceylonról álmodó ablakok. Lelkedből hosszú gyökerek erednek minden kor, minden ember-állapot felé s mélyére messzi tengereknek, s hála a csontig hasító szeleknek, volt ismerősöd minden rég-halott, s kiálthatod magad a világgal-egynek! Emlékezz elmerült karácsonyokra! Hová is tűnt a reggeli varázs, mikor, mint egy kinyilatkoztatás, ott állt égi díszben Jézuska csokra. Mint kicsi tolvaj, egy ingben osontál törvényszegőn meglopni a csodát, mely bizonyíték volt: van Odaát s van jobb erő a földi hatalomnál! Angyalhajak, sok tarka gömbüveg, sok sárga és vörös rudacska, kocka: ó, templomszagú építőkövek! — játékoroszlán, farkas, medve, macska! Habár a por, sár rég eltemetett, örökre tietek ez a fiúcska. Kolozsvár—Budapest, 1937 karácsonyán A Szentgyörgypusztai Elégia vázlata (Töredék) Fekete fürtjei Katalinnak arcomba ringnak, elborítnak, hajának fülledt éjszakája nappalom — életem kívánja. Emberevő vagy? Jöjj, egyél meg, hogy ezután már benned éljek... Szentgyörgypuszta, 1959. június 1. Április ötödikén lehetett volna száz éves: Szabó Pál. Huszonhárom esztendeje halt meg a reformáció ünnepnapján: 1970. október 31-én. Az embereket megkísértő időkben egyszer Veres Péter magához mért komolysággal megkérdezte tőle: Te Pali! Aztán te marxista vagy? Pali bácsi ránézett, arcán megjelent a hamiskás mosoly, majd nevetni kezdett s így szólt: az Isten lova majd megmondom mije. Világéletemben kálvinista voltam. Aztán nevetni kezdett, félig arcát takarva, ahogy csak ő tudott jóízűen nevetni. Tudod, megkérdezték azt is egyszer — ezt pedig nekem mesélte —, milyen ideológiai műveket olvasok? Ezt csak neked mondom: nem volt nekem se kedvem, se időm azt a sok marhaságot olvasni. Minek? Mind benne volt az a levegőben és ragadt az emberekre, mint a rüh. Ezt nem mondtam a kérdezgetőnek, minek? Úgysem hinné el. Meg aztán, tudod nem is neki való lett volna az én beszédem. De hát neked! Te érted. Értettem. Azóta, hogy 1949-ben egyetemi hallgatóként bekopogtattam hozzá az Andrássy úton a Paraszt Újság szerkesztőségébe, sok-sok mindent megértettem. „Későn jöttél, fiam! Nincs már többet újság. Elvették. Csinálnak kommunista paraszt lapot. Még a nevemet is adni kellett. De mondtam, csak addig, míg látom, mi lesz. Többet nem kérek olyan főszerkesztőségből, ahol tegnap még rajta a nevem, másnap lefogatnak, aztán becsempészik — érted, hogy a börtönbe — a lapot hozzám, de rajta már más főszerkesztő neve virít. Én meg ennek az embernek juttatok ki üzenetet, hogy segítsen, mert senki nem mondta meg, miért vagyok itt, így hát elég lenne telefonon szólni valakinek és már itt sem lennék. Aztán gondolhatod, hogy ez az ember kinek telefonál én értem. Vesszek ott, ahol vagyok!” — Megkérdezhetem, Pali bátyám, a jóakaró barát nevét? „— Úgysem mondom, mert fiam, én az ellenségemet sem szerettem kibeszélni.” — De ez már történelem, Pali bácsi, és a tényeket a hiteles tanútól kell meghallani. „Haggyad ganéba, oda való! Inkább arról beszéljek: először a Szabad Szót vette át — no nem tőlem — valakiktől, akik sohasem mondták meg, hogyan, Darvas Jóska, most meg már a Paraszt Újság is kell! Vagy csak annyi, hogy ne legyen nálam? Itt még beszélgethettem az emberekkel. Ők írtak, én válaszoltam. Valakiknek ez is sok. Mit akar még itt ez az ember? A nyilasokat juttatja eszembe, akik minden népi írónak golyót akartak ereszteni a hasába.” — Nyári zápor!? „Mit akarsz azzal?” — F.lhallatszik egy mondás abban a darabban. Szabó Pálos fogalmazás. A termelőszövetkezetről, jobbadán a kolhozról beszélgetnek az emberek. Elnök? Agronómus? — találgatják. Akkor megszólal valaki, hazai hangsúllyal: ispán, ispán! Felnevet. Atrázza a nevetés. „Észrevetted? Biharból, hazulról hoztam. Akkor hiszik Virrasztók ezek, hogy a népet be lehet bolondítani? Csak az alját. A kocsmást, aki nem ura a házának — határának. Bihari ember vagy magad is. Hát hisznek ezek a népek valaminek is, ami arról felől jön? Elég volt egy életre, hogy keresztülmentek az országon, félországnyi asszonyon-leányon. Micsoda nép ez fiam? Aki parancsolhatna, alábbvaló annál, akinek diktál. De sokat vétkeztem, káromkodtam, fiam. Már vagy két tábla rovást le is kellett törölni a bűneimből odafent, merthogy úgy megsokasodott. Hogy az Isten fenéjébe is! Mindent tőlem, tőlünk vesznek el, akiket úgy kéne hordozzanak a tenyerükön, mert itt szenvedő mindig csak a nép volt, meg aki élére állt a seregnek. Se kézfogás, se jó szó! Csukjuk befele a boltot, a szerkesztőséget. Itt már mi nem kellünk. Veres Péter, Jócsik, Biró János a geszti földid, megkaptuk a nyargalót: Róth Mórtól meg a bandájától. De csend! Meg kell tanulni hallgatni.” Igaz, sohasem hallgatott. Perelt, káromkodott, vitázott a Teremtővel is: miért kell annak úgy lenni, hogy mindig a rongy embernek lába érje a meleg vizet? A szegényé maradjon ki pucéron a rossz bakancsból!? „Az én életem nyitott könyv, akár a házam. Ugrán sohasem volt becsukva az utca ajtó. A hegyen sem. Harapós kutyát sem tartottunk. Zörgetett valaki, kiszóltam: nincsen bezárva. Jöttek, beszéltek, panaszkodtak. Sokszor csak úgy áradt a fojtó igazságtalanság az emberekből, mint a hóié, mikor ömlik le tavaszkor a meredek árkokban. Itt volt az Alföld, itt Szatmár, jött Dunántúl, meg a homokvilág. Mondjam meg, mi, meg hogy lesz? Ahogy kiizzadjuk. Együtt. Most elveszni, meghalni nem szabad. Megmaradtunk! Nem igaz? De ennyi, meg annyi semmiházi ember, odalent. Hát még idefent! — szóltam közbe. Kínunkban röhögtünk. Hogy fájt! Tegyél valamit értünk, Pali! Hiszen világéletemben egyebet se csináltam. És a föld, ez az ország egy véget nem érő lövészárok volt. Akit belevezényelt sors és élet, az onnan nem tud kikapaszkodni. Én se tudtam. írtam, szerkesztettem, hallgattam, ha mocskoltak vitáztam, veszekedtem és irtózatosakat káromkodtam. De bent maradtam a futóárokban. Végigéltem ismét és ismét a paraszti életet: Lakodalomtól a Bölcsőig, az Emberektől a Nagy temetőig. Vigasztaltam mindenkit, hogy élni kell: Ahogy lehet, míg egyszer minden kör bezárul. Lehetett ennél többet?” A kérdőjeles mondatokra már hiába próbál válaszolni az ember. Legfeljebb magának vagy a holnap olvasóinak írhatja le, hogy a paraszti élet hétköznapjainak prózába mondott, de szinte versbe kínálkozó szépségeit Szabó Pál írta meg. Nem törvényszerűségeket keresett, nem tanulságokat vont le tudományos értékelés követelményei szerint, nem, egyetlen művében sem. Benne élt hőseivel, esett szegényeivel, szánalmat kiváltó, félresikerült alakjaival éltükben; örömben-szorongásban, felemelkedésben-lehullásban, aminek neve: emberi sors, de magyar sors. Vele együtt, szavaiban, mozdulataiban áramlott sodrás és változás, úgy mondjuk: történelem. Nem uraké, nem papoké, a népé. Biharugrán, Békéscsabán a századik születésnap fordulóján, április ötödikén emlegették, idézték. Akiknek dolga, kötelessége lett volna, hogy munkásságát méltassák az ország előtt, hallgattak. Ő soha nem hirdette magáról: én vagyok a legnagyobb magyar író, akit a világ ismer. Szerényebb, tisztább, tisztességesebb volt, mert életében nem az volt a fontos, hogy én, hanem azok, akikért szólt, írt, ha épp úgy faragta az idő, zokogott, s mikor eljött az a visszatekintő öregség, sorsukon álmatlanul virrasztód, s egymásba kulcsolt kezekkel ezért fohászkodott: hozzon rájuk az Istennek áldása gazdagabb nyarú esztendőket, s hajtsa el fejük felől a jeges fellegeket. Fábián Gyula
