Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
A zirci apát szerint a Jóistennek humora van A szétszórtakat összegyűjteni „...Egy jó éve már... Kisírt szemű özvegy iskolai takarítónő keresett fel. Négy gyermeke, közül a legnagyobb, akiről az orvos azt állapította meg, hogy szívgyenge, megszökött hazulról. Hetek múlva kapott csak levelet a jó édesanya... Most vissza akarja hívni, s kér: írjam ezt meg neki. Megírtam. Maga is írjon hozzá valamit, a saját kezével... Leül. Szemüveget tesz. Mélyet sóhajt... Tolla végéről ez csorog ki: gyermekem, csak a szívedre vigyázz!... írjak még? — kérdi. Nem, mondom neki... Biztosan megérzi mindazt, amit maga mondani akar neki... ” (Részlet Kerekes Károly atyának, a zirci apátnak, az egyházi szolgálaton kívül kényszerűen eltöltött hét esztendő utáni visszatérés idején született egykori „Májusi mozaikokból”, melyeket 1991-ben jelentetett meg a Szent Gellert Egyházi Kiadó.) Utólag bevallom: végtelenül türelmetlen és mohó voltam, amikor többszöri elhalasztás és hosszú várakozás után végül is találkozhattam Kerekes Károly zirci apáttal. Annyira vártam már ekkor ezt a négyszemközti beszélgetést — hiszen oly sok érdekeset, tanulságosat hallottam már felőle —, hogy szinte már megérkezésem pillanatában azonnal felsoroltam volna összes kérdésemet. A nagytudású, végtelenül okos, s emellett hihetetlenül kiegyensúlyozott, örökké vidám és elégedett apát azonban egy teljes értékű portré elkészítésére biztatott. — Azt gondolom, hogy mindig érdemes egy-egy embernél azt is megnézni, milyen fészekből jött. Csak így, tájszólásban mondom, hiszen magam is faluról származom. Méghozzá olyan táján születtem e hazának, ahol az Alföld a hegyekkel találkozik. Eger környékén van az én szülőfalum. Úgy is mondhattam volna tehát: onnan származom, ahol a síkság a magaslatokkal összeér. S ennek a kettősségnek a kihangsúlyozása nem véletlen. Azt vallom, hogy ezek — az egyesek szerint ellentétes, mások szerint egymást kiegészítő — találkozási pontok, érintkezések azok, amelyek elkísérik az embert egy életen át. De nemcsak fizikai értelemben használom a találkozás szót: eszmék és életek is érintkeznek egymással, s ezek a pillanatok hihetetlenül sokat jelentenek, adnak az életút során. Tudom, hogy például engem éppen ilyen dolgok segítettek át a nehéz életszakaszokon, s ezeknek is köszönhetem, hogy soha nem estem kétségbe, nem engedtem a kísértéseknek, sőt az elém kerülő, illetve elém gurított akadályokat is az élethez tartozónak tekintettem. — Sőt, ha megengedi, folytatom is az ön hasonlatát: ezek a nehézségek is valamiféle találkozási pontként kapcsolódtak bele az atya életébe... — így történhetett, amikor fiatal budapesti tanárképzős oktatóként egyszeriben szénhordó munkás lettem, vagy arról kellett döntenem: vasúti munkás vagy orosztanár legyek Ez utóbbi dilemma elé a szerzetesrendek 1948-ban történt feloszlatása, s a tagok szétszóratása kapcsán állított az Isteni Gondviselés. Az új hatalomtól e fenti választási lehetőséget kaptam... S bár az előbbi jobban tetszett nekem —- abban bíztam ugyanis, hogy mint vasúti munkás kevésbé fognak irigyelni —, ismerőseim mégis a másik hivatás felé irányítottak. Gyenge dongájú fiatalember voltam, így attól féltettek, hogy nem fogom bírni a nehéz fizikai munkát. Aztán végül magam is beláttam: ahhoz, hogy orosztanár legyek, azokban az években igazán nem sok kellett. Ráadásul olyan komoly, klasszika-filológiai alapképzettségem volt, hogy annak birtokában már egy percig sem tartottam a kudarctól. Ment is minden a maga rendjén, szinte akadály nélkül... A minisztériumból hazafelé például megvásároltam az első tankönyveket is, s két hónapig, a szó szoros értelmében éjt nappallá téve, tanultam. Kisebbik öcsém, aki jó három évig volt orosz hadifogságban, átsegített a kiejtési nehézségeken... Még ma is élénken emlékezem arra, mennyire megtetszett az akkori munkám — 42 évvel ezelőtt történt mindez! — a vizsgáztatóimnak. Hiába, állapítottam meg magamban, jók az alapok! A Pázmány Péter Egyetemen kimagasló nyelvészeti felkészítést kaptunk. Ennek köszönhetően aztán egy esztendő alatt sikeresen letettem minden vizsgát... Orosztanár elvtársként — Tulajdonképpen ez is az ellentétes pontok találkozása... — No meg az Isten humora, melyben én felettébb hiszek. Hogyan is történhetett volna másképp ennyi derűs dolog egy emberrel? De hogy tovább „humorizáljunk”, ott folytatom: egyszeriben tehát orosztanár elvtárs lettem. Első munkahelyem Adonyban volt, majd innen jártam át — később ki is költöztem — Beloianniszba. Különlegesen élménydús szakasza volt életemnek a görögök között eltöltött néhány esztendő. S mivel alapképzettségemnél fogva több nyelven is beszéltem, nemcsak új ismerőseim tartottak számon, de amolyan összekötő kapocs is lettem a tanárok és a helybéliek között. Sőt, ennek a tudásomnak köszönhettem olyan váratlan megbízatásokat is, mint például azt, hogy újak ünnepi szöveget egy, a Rákosi-rendszerben rendezett esemény szónokának. Büszkén mondom, hogy olyan gondolatokat adtam a szájába az elvtársnak akkor, a legkeményebb években — például a demokráciáról —, melyeket ma sem szégyellek, melyeket ma se kell megmásítanom. — És hol maradt ez idő alatt a pap ? — Természetesen hamar megtudták új ismerőseim, honnan származom, de az egyházi szolgálatomat csak az adonyi plébános jóvoltából gyakorolhattam. A görögök azt hitték amikor esténként kerékpárra ültem, s csak éjféltájt értem haza, hogy mint fiatalember táncolni megyek. Pedig misézni jártam a városba. Még ma is nagyon pontosan fel tudom idézni az akkori történéseket, azt hogy ezeket a dolgokat nem éreztem valamiféle különleges nehézségnek.Ugyanakkor nem mondanám el a teljes igazat, ha elhallgatnám, hogy olykor-olykor mégiscsak hatalmába kerített az elkeseredés. Ilyenkor gyakran fohászkodtam a Mindenhatóhoz: Uram, ezt most hogyan? —faggattam az Istent... Egy ízben például késő éjjel karikáztam haza Adonyból. Elromlott a kerékpárom világítása, így nem láttam az orromnál túlra sem. Neki is ütköztem egy sorompónak, de szerencsére nem esett különösebb bajom... Vagy egy másik történés kapcsán — emlékszem — ismét csak nehezebben vettem a levegőt. Elvtársak jelentek meg nálam éjnek évadján egy dzsippel. A váratlan látogatás keltette ijedelem azonban hamar elmúlt, amikor kiderült: csak tolmácsolni hívnak. Aztán előfordult egy ízben, hogy a Fejér megyei személyzetis jött el hozzám káderozásra. Ma sem értem, mi játszódott le bennem. Egy biztos: egyik percről a másikra elmúlt a félelmem. Meg is lepte bátor kiállásom a kihallgatóimat, akik közül az egyik, távozáskor odasúgta a közös ismerősünknek: az iskoláját, de megizzadtam! Ezek az esetek inkább erőt adtak nekem! Felvérteztek mindenféle kísértés ellen. Ugyanakkor — s ez ismét csak az Isten humora — hihetetlenül sok alkalmam volt tréfálkozni is a hét szűk esztendő alatt. S nem utolsósorban: számtalanul sok időm volt arra — hiszen egy orosztanámak nincs kimondottan sűrű dolga —, hogy továbbképezzem magam. A kényszerű évek alatt foglalkoztam például lélektannal, grafológiával, fiziognómiával, vagy asztrológiával... S végül az Úristen megsokallta ezt, s véget vetett a hét szűk esztendőnek. — Visszatekintve, mennyire voltak nehezek ezek az évek? Könynyített-e a szomorú élményen valamit az azóta eltelt idő? — Valóban hosszú, de az isteni kegyelem jóvoltából tartalmas éveket töltöttem az egyházi szolgálaton kívül. Egyet határozottan ki merek jelenteni: sem akkor, sem ma nem tartom valamiféle hőskornak az egyházon kívül eltöltött esztendőket! Talán inkább az a szellemi nyomás fájt, s annak az emléke keserít el ma is, mely alá az új körülmények között erőltettek azzal, hogy például ideológiai kérdésekről faggattak egy továbbképzésen, vagy velem íratták meg a rendszert dicsőítő ünnepi beszédet. Próbálta volna bárki is megérteni, hogyan lehet töretlenül végigcsinálni mindezt, amit velem végigcsináltattak, az Isten humora nélkül! Visszavettek az anyaszentegyházba — Milyen volt a visszatérés? — Jött 1956. Azt az évet még végigtanítottam eredeti álláshelyemen. Majd Pannonhalmára hívták, ahol az öreg szerzetesek otthonának könyvelői munkáját bízták rám. íme megint egy találkozási pont: én és az adminisztráció. Soha nem álltunk egymáshoz közel. Ugyanakkor ez volt az egyetlen lehetőségem, amely az egyházba való visszatérésem felé mutatott. Az Isteni Gondviselés adta, hogy Grősz József kalocsai érsek, aki 1956-ban jól viselkedett, amiért nem bántotta a kommunistákat, lehetőséget kapott, hogy két szerzetest felvegyen a főegyházmegyébe. Az egyik én lehettem... Tréfásan úgy szoktam mondani, hogy visszavettek az anyaszentegyházba. Bajára kerültem Belon Gellért — akkor még csak plébános volt — mellé káplánnak. — Feltételezem, mint valamiféle féktelen fiatalember indult el újra a visszanyert élete útján? — Mohóság volt bennem elsősorban — ezt ma már látom. Akkor azonban úgy véltem, hogy most aztán szabad a vásár... — Érzékelte-e azt akkor, hogy olyan visszavétel ez, melynek irányát a Gondviselés soha többé nem engedheti megfordítani? — Valami effélét feltétlenül éreztem, bár a kényszerű évek elrendelői még sokáig hallattak magukról. Többször is faggattak, meglátogattak. A legutolsó ilyen próbatétel 1961. február 26-ára virradó éjszaka volt, amikor öten tiszteltek meg káplán szobámban. Éjjel 11-kor jöttek... mindent megvizsgáltak... Reggel öt óráig dolgoztak. Minden ‘bűnjelet”, sőt még a könyveimet is magukkal vitték. Később, itt a Gyorskocsi utcában aláírattak velem egy nyilatkozatot arról, hogy tudomásul veszem: a belügyi szervek a nálam lefoglalt könyveket és iratokat elégetni rendelték. Valóban, ez a visszatérés egy szép kinyílás volt. Lehetett fiatalokkal is végre foglalkozni; fiúkat, lányokat nevelhettem. Egyikük, egy ma már asszony Brüsszelből, épp a minap küldött levelet nekem. Ez a kis írásos jelentkezés egy kedves emléket idézett fel bennem. Máig sem felejtem, amikor arról beszélgettünk a ciszter lányokkal, miért is teremtette az Isten a nőket. Ez a kedves kislány pedig az felelte: azért teremtette Isten a nőket, hogy ki ne haljon a szeretet. — Ilyen simán ment minden már a legelejétől kezdve? — Voltak nehéz órák, elvétve még meg-meg látogattak, faggattak, beidéztek, cincáltak még egy darabig. Egy valamit azonban nem tudtak sohasem elérni nálam. Azt, hogy elkeseredjek. Ez isteni kegyelem volt. Az utolsó nagy szembesülés a rendőrséggel akkor volt, amikor 1972-ben egy Rómában megtartott nemzetközi hitoktatói kongresszusra készültünk. Akkor már a kalocsai érsek személyes kérésére a városban dolgoztam, mint káplán. Azon fáraErdó'si Ágnes felvétele doztam, hogy paptársaimmal megújítsuk a hitoktatás ügyét. Nehéz volt akkor még ezt remélni. Még a legaktívabb paptársaim is azt gondolták: korai még erről beszélni. Nos, a hazai helyzetről készített dolgozatomnak köszönhettem, hogy engem is meghívtak Rómába. Igen ám, de a hatóságok áthúzták ezt a tervet: elutasították útlevélkérelmemet. Nem fellebbeztem, de azt azért megírtam, hogy szerintem a hatóságok negatív válaszát semmi sem indokolja. Sőt, fogalmaztam a belügyi szerveknek, úgy látom, Magyarországon annak a papnak, aki törvénytisztelő, nem adatik meg, hogy a legelemibb emberi jogaival is élhessen. Ezért — zártam soraimat — a kongresszusról való távolmaradásom minden felelősségét áthárítom a hatóságokra. Két nap múlva személyesen felkeresett egy intézkedő rendőrkapitány, s kért fellebbezzek hivatalosan a döntés ellen. Addigra már ugyanis kínossá vált a Szentszék felé kacsingató magyar kormány számára egy pap kérésének az elutasítása. Hajthatatlan maradtam. — Gondolom, ezek a megbízások előrelépést jelentettek atyának az egyházi szolgálatban is. — Nem kértem a szegedi teológiai tanári kinevezésemet, de nagy megtiszteltetésnek vettem ezt az előreléptetést. Tény, hogy ez a megbízás indított el azon az úton, amely egy évtized múlva Zircre vezetett. 1973-ban V7. Pál pápa kinevezett administrator apostolicusnak, ami két dogot jelent: egyrészről, amíg él a zirci apát, segítségére vagyok másrészről, ha meghal én vagyok a hazai ciszterciek felelős elöljárója. Ismét csak az Isten humora miatt alakultak másképp a dolgok. A hatóságok úgy döntöttek, hogy az egri érseket nevezik ki a fenti posztra. Ékképpen olyan furfangos helyzet alakult ki, hogy én, az egyszerű szerzetes, a pápától közvetlenül delegált hatalmamat átadtam az egri érseknek, utóbbi pedig ezáltal a magyar fórumokon képviselte a cisztercieket, míg magam, az ő segítségére kifutófiú voltam. Mindennapos misézó' pap — Hogyan sikerült végül is elfoglalnia a Szentatya által adományozott tisztet? — Amikor 1981-ben meghalt a zirci apát, úgy láttam, hogy Szegedről nem tudom befogni a szétszórt testvéreket. Ezért Budapestre költöztem. II. János Pál pápa — nem utolsósorban a szovjet rendszeren belül megindult olvadás hatására — úgy rendelkezett, hogy ezentúl valóságosan is a zirci kongregáció elnökapátja leszek. — Mit jelent a címerében is olvasható dispersa colligere? — Ezt a címert magam rajzoltam, illetve egy nálam nagyobb kézügyességgel rendelkező társam formálta át. A dispersa colligere azt jelenti, hogy összefogni a szétszórtakat. Ezen fő gondolaton kívül címerünk még más jelképeket is tartalmaz: a középen látható M. betű 1987-et, a Mária-évet jelzi. A ciszterciek nagy Mária-tisztelők. A darumadarat Zirc címeréből vettem át. Különleges képességű misztikus állat a daru, olyan, amelyik képes több ezer kilométert repülni egyszerre, s megél akármilyen lehetetlen területen is. A címeren lévő szétszórt kalászt a felette ábrázolt kévébe egybekötni — ez az én feladatom. — A zirci apát Budán él, és mindennapos miséző pap is egyben. Ez egy újabb találkozási pont életében? — Talán így is értelmezhető, de a lényeg nem ebben van. Reggelente amikor misézek mindig adok a híveimnek egy kis — ahogyan régen nevezték tüker — alágyújtóst. Ez egy olyan kis gondolat, jelmondat, amely egész napra szól, az Evangélium néhány szavához kapcsolódik. Segítő is egyben e néhány perc a mindennapi élethez. Jó hírt, azaz evangéliumot, örömet továbbítok ekképpen híveimnek. Mi mindennek az értelme? Tudatosítani szeretném a keresztényekkel, hogy ahonnan a könny jön, ott a mosoly is hozzátartozik az élethez. Szabad sírni, és szabad nevetni is a Jó Hír hallatán. De mindezt a maga helyén, s úgy, hogy érezzük, érezhessük: van remény! Mailár Éva
