Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Vödrös Attila Almen! Te győztél! Kedves jó Barátom, Almen! Amikor december 22-én délután átmentem Romániába, hogy is gondoltam volna, hogy találkozunk. Nem hittem, hogy órákon belül olyan barátra lelek, akit amíg élek, nem tudok és nem is akarok elfelejteni. Együttlétünk percei a legmélyebben vésődtek belém. Először is bevallom Neked, hogy félve mentem Romániába. Igaz, szorongásomat enyhítette picit, amikor láttam a fiatal határőrök ujjúkkal mutatott V betűjét, amely mint tudjuk a győzelmet jelenti, s oldódtam a felfedezéstől is: nicsak, ezek a gyerekek tudnak mosolyogni. A határállomáson néhány autóból álló konvojhoz csatlakoztunk. Gyógyszert, élelmiszert és ruhát vittek a váradi református templomba, ahonnan a harangozó érkezésünk hírére rohant a tiszteletes úrért, ki percek múlva ezen szavakkal érkezett: „Isten hozta magukat! Én vagyok ennek a szép, drága kis magyar templomnak a lelkésze, Bottyán Gyula.” A tiszteletes kérte az önkéntes adakozókat, hogy ne Váradon, hanem Temesváron rakjuk le terhűnket, mert ott van rá igazán szükség. Hogy megfogadták-e az öregúr tanácsát, nem tudom. Útjaink elváltak, mi a városháza előtti térre mentünk. Kedves Almen! Az ott töltött félórányi idő valami csodálatos volt. Civilek ölelgették a katonákat, máglyába rakott régi újságok váltak pernyévé, meg címerek, éltették a szabad Romániát, a hős temesváriakat, skandálták Tőkés László nevét. Te, kedves Almen, akkor pénteken már túl voltál ezeken az első csodákon, de minket meghatott. Ámulatba ejtettek a csókok, a kézfogások, az a szeretet, amellyel immár nyilvánosan fogadtak bennünket Várad polgárai. Nem tompítottuk le hangunkat, nem suttogtuk a választ: igen, egyenesen Pestről jöttünk, riporterek vagyunk. Mikor ezt megtudták, kérdék: hol van a drága ember, Chrudinák Alajos? Hatalmas üdvrivalgás fogadta a bejelentést, az este már otthon lesznek a politikai foglyok. Egy perc múlva pedig érezhettem, mekkora érték, ha valaki temesvári diáknak mondhatja magát. Orosz Claudiu hadarva mesélte élményeit, hogy ott volt az első sortűznél, amikor rálőttek a békés tüntetőkre, rá az egyetemistára, aki ott harmadéves építészhallgató. Nem beszélhettünk hosszasan, mert futótűzként terjedt a hír, lövöldözés van az egyetemnél. Később ez vaklármának bizonyult. Várad hát békésen ünnepelt. Mi meg tanakodtunk, vajon Kolozsvár felé induljunk-e Bukarestbe, avagy rohanjunk Temesvárra? Az utóbbi mellett döntöttünk. Csöndes, nyugodt falvakon haladtunk át, s Nagyszalontán, ahol csak néhány fiatalember lengette felénk a lyukas román trikolort. Aradon nagy tömeget láttunk a városháza előtt, de nem álltunk meg, mentünk Temesvárra. Ott aztán tervünk meghiúsult, csak álltunk a barikád előtt, meszsziről hallva a fegyverek zaját, s látva, másodpercenként röppennek föl a rakéták. Még nevettem is, amikor az egyik autós, talán Szegedről, imigyen adott hangot csodálkozásának: „Mi ez? Hogyhogy lőnek még itt!” Két fiatalember pedig, mint mondták, a leányvári orvosi rendelőt pakolta ki, s vitték volna be a kötszert és gyógyszert a városba, de nekik is Aradra kellett menniük. Te, Almen, nem gondoltam volna még péntek délelőtt, hogy éjféltájban ott bóklászom Temesvár és Arad között... Ám, most veszem észre, hogy csak írom itt egymás alá a sorokat. írogatom Neked, holott Te mennyivel többet tudsz. No, de azért teszem, mert vigasztal, hogy Neked írok, s tudod a vigaszra most nagyon nagy a szükség. De Te nálam ezt is jobban tudod! Engedd folytatnom hát kedves Almen, engedj vigasztalódnom. Szóval nem tudtunk bejutni Temesvárra, mentünk vissza Aradra. Az úton egyszerű vadászpuskákkal felfegyverzett pásztoremberek állítottak meg, s kérdék: „Mi van a városban?” Egyikük értett magyarul, s mondta: nem baj, ha lőnek, nekik is van fegyverük. S a tán öt fős csoport menetelt tovább, lelkűkben a hittel: megmentik a várost. Mire Aradra értünk, már ott is lőttek. Tizenéves gyerekek vettek oltalmukba, irányítottak az Astoria Szállodáig, ahol egy mindenféle nációhoz tartozó tudósítócsoport verődött össze. Hallgattuk a Kossuthon a legfrissebb híreket, Orosz Józsefet, aki a tőlünk száz méterre lévő városházából közvetítette az eseményeket. Le a kalappal előtte — mint láttuk — hűen számolt be a frontállapotról. Hajnalig tartott a lövöldözés, s hidd el Almen, sokszor megszidtam magam, miért nem maradtam otthon. Biz, ez is az igazsághoz tartozik! Reggel a szálloda előtt hallottuk a hírt: az aradi várhídnál, halálos sebet kapott Tóth Sándor kamionvezető. Fájdalom, a hírt a kórház főorvosa percek múlva már megerősítette. Kérdezte is, kívánjuk-e megnézni szegényt. Nem, mondtuk, nem! Aztán kísértek a sebesültek szobáihoz, ahol Veled is találkoztam. S mert erről már nem tudhatsz, szó szerint írom le a kazettáról azt a beszélgetést, amelyet a főorvos asszonnyal folytattam: — Ő meg fog halni. Nincsen remény. — Ki ő? — Kis doktor, ahogy maguknál mondják, orvostanhallgató. A katonákkal volt. — Hogy hívják? És akkor mondta a nevedet: — Almen Werner. — Hová való? — Szeberii német gyerek. — Istenem! Tudják-e értesíteni a hozzátartozóit? — A zsebében találtunk egy megcímzett és fölbélyegzett levelet, csak még nem adta postára. Azt elküldjük, s még hozzátesszük a szomorú hírt. Sajnos perceken, vagy legfeljebb órákon belül meg fog halni. Levelem hát nem kerül kezedbe Almen Werner. Vigyázzon rád a Jóisten, s adjon vigaszt neki vagy nekik, akikhez írtad azt a levelet. Sosem foglak elfelejteni. Szebenben egyszer fölkeresem a családodat, barátaidat, s elmondom, mily csöndesen, nyugodtan lélegezve, fejkötésed alól is látszó nyugalommal, nagy-nagy békességben vártad a halált. Kedves Barátom, míg élek, nem feledlek, velem leszel. Tiszta szívemből írtam Budapesten 1989. karácsonyán. Amikor már elültek a harcok, elmentem megint Romániába. Csak ide a határra, Váradra, tovább nem. Nem, mert még nem.voltak nagyon jó idők, s azt vártam, majd ha jó meleg tavaszi napok lesznek, vagy majd a nyáron. Szóval, hogy majd a nyáron fölkeresem Szebenben vagy Aradon Almen Werner szabadságharcos sírját. Terveztem, hogy megkeresem hozzátartozóit. Szerettem volna elbeszélgetni róla barátaival, hiszen csak-csak én voltam az, aki az aradi kórházban ott álltam halálos ágya mellett, aki tán életében utoljára megfogta az orvostanhallgató fiú kezét. Szerettem volna elhinni, hogy kezének melegét, melyet a sebláz csak növelt, s amelyet szinte ma is érzek, továbbadhatom akkor, amikor megszoríthatom testvérei, barátai kezét. Nem került rá sor, mert úgy hozta a történelem, hogy az azokban a napokban kibontakozó ölelések magyarok, románok, szászok, cigányok, s ki tudja még hány náció között, sokkal hamarabb lohadtak le, mint szerettük volna. S mert lelohadtak, mert kézfogásra nyújtott, ölelésre tárt kezünk, Tarunk a levegőiben maradt, vagy mert üveglapokat csúsztattak közénk, amelyen látni láthatjuk egymást, de érinteni a másikat lehetetlen, s mert e lapokat közénk csúsztathatták, nyugodtan, bár szomorúan kijelenthetem: Almen! Nem győztetek! Sajnos amiért életedet adtad, az mintha egyre kevesebbünk számára lenne szent, mintha egyre nagyobb lenne a kórus, melyek tagjai azt zengik, jó ez így, ahogy van. Pedig hogy lenne jó? Miért jó fanyalogva egymásra tekinteni, miért jó az, ha tapasztalom magamban a magamnak is félve bevallott érzést, idegen világba lépek, amikor Romániába teszem át a lábam. És ez a világ egyre fagyosabb, egyre szürkébb, vagyis egyre kevésbé vonzó. Pedig tudom, Almen Wernernek tett ígéretemet egyszer nyugodt körülmények között úgyis valóra válthatom, nem félve sanda pillantásoktól, emelt fővel, határozott léptekkel kereshetem meg nyugvóhelyét, ahol aztán a szász fiú sírjára a vörös és fehér szegfűkből álló koszorúmat letehetem. Le, már csak a magam megnyugtatására is, szokásainkhoz hűen. El fogok oda menni, mert ezt így szokás, annak ellenére is, hogy tudom, olyannyira tudom, hogy néha szinte érzem, Almen Werner igenis nap, mint nap mellettem van, érzem kezének lázas forróságát a kézfejemen, vagy a homlokomon. Tudom, hogy Almen Werner példája, hogy a szabadságért odaadott gyönyörű élete számomra az a példa, mely határozottan mutatja, van örök élet, s hogy ez mindaddig teljes, amíg van, ki emlékezik arra, aki a szabadságért halt meg. Éppen ezért a szabadságért meghaltakat soha-soha nem szabad elfelednünk. Almen Werner velem van akkor is, amikor — s ez napjainkban korántsem ritka — megingok, vajon merre menjek, mely utat válasszam? Azt-e amelynek végén siker és esetleg elismerés vár, avagy azt, amelynek végén nem tűnik biztosnak szinte semmi, ám tudom, neveltetésem és hitt becsületem arra késztet, hogy mégis erre az útra lépjek. A kétkedés pillanataiban Almen Werner kezének forróságát mindig érzem a homlokomon. Ilyenkor minden biztossá válik, minden kitisztul előttem, s nem kétséges tovább: más utat, mint az övé, nem járhatok be. Almen Wernerhez való tartozásom erős. Ahogy az évek múlnak az ember azt hinné, hogy az emlék homályosul. De nem. Épp ellenkezőleg, egyre kontúrosabb a kép, csak a színek hullanak le, s mintha minden fekete-fehér volna, akár egy régi metszeten. Ott állok egy ifjú halálos ágyánál, és mormolom magamban: „... fölmén a mennyekbe, s ott ül a Mindenható Atyaistennek jobbján... fölmén a mennyekbe — fölmén a mennyekbe”... Húsvét 1993.
