Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. (84.) szám

Csurka István

REJTEK

Csoóri Sándor

Húsvét másnapján

Húsvét másnapján is kiált a kakas, pedig te azt hitted már: túlvagyunk minden áruláson, túl péteri s júdási éveinken.

Állunk csak itt az áprilisi kertben a mennybe menendó' harackfák között és összeszűkült szemekkel nézzük a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül, hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó évszázadunkban éltünk

ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is, be a vérbe, a simogatás, az ölés csuszamlós gyönyörébe —

És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiattan férfi se undorított bennünket máig!

Mintha az ezüsttel bebolyhozott olajfák, leánderek másnak illatoztak volna a hegyen

s nem mi álltunk volna alattuk köfehéren, az álmukból fölvert madarak közt s nem mi dadogtuk volna mentegetőzve a ránktörő szélnek: senkik vagyunk, senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

Vasárnap délelőtt van. A ligetben minden csupa ragyogás, kacagás. Most kezd nyárba hajolni a tavasz, a liget ilyenkor vonzza az embereket, a sétányok, a padok tele vannak, csak éppen a friss zöldre nen tudnak odatelepedni a párocskák, mert „a fibre lépni tilos”.

Az egyik nagy tölgy árnyékában két csítri lány öl a pádon. Azt mondja a szőke a barnának:

— Tedd le, hátha visszajön a gazdája.

A kis kövéres barna nem válaszol, hanem még jobban belemerül annak a nagy füzetnek a tanulmányozásába. Itt találták a pádon. A szőke körülnéz még egyszer, közelebb húzódik a barátnőjéhez.

— Mutasd, hadd lássam én is.

Ketten olvassák. Az első lapon ez áll: „Az én naplóm, igazi magam tára." Alatta pedig ez: „Ide tíz évvel ezelőtt ezt írtam volna; Isten nevében kezdem el. Ma nem írok semmit...”

Lapoznak. Három címzetten borítékot találnak a lapok közt. Élvezettel, izgalommal veszik ki az elsőbe^ a levelet.

— Majd én olvasom — mondja most már a szőke.

— Ne vedd ki a kezemből — s a barna hátat fordít, hangosan olvassa: — Tiszteli Komám. Vércse! 1955. máj. 2. Az emberiség két táborra oszlik a jelenkorban: olyanokra, akiknek van takarékbetétjük, meg olyanokra, akiknek nincs. Mi, pesti bölcsészek, ez utóbbiba tartozunk. Nem tudom. Ti szegediek melyikbe, de erős a gyanúm, hogy... Különösen, ahogy Téged ismerlek...

A szőke megint közelebb húzódik, átfogja a vállát a barnának. s állá ratámasztva figyeli ő is a levelet.

— Persze varnak kivételek. Itt van például „Krozus" a mi évfolyamunkon. Ez a fickó, kérlek szépen, kivonja a pénzt a forgalomból, senkinek sem ad kölcsön. Hát érdemes azt a kis zsoldnt kuporgatni? Mikor lesz abból családi ház? Mink, ugyebár, egész más túróból vagyunk kiképezve. Ezt nem kell bizonyítani, mégis bizonyítom mostan, leírván Neked alábbi híres esetünket. Teszem ezt azért is, hogy megóvjalak az clfajzástól. Okulj, Vércse Komám! Mindenekelőtt azt tudatom Vi dékiségeddel. hogyan is néz ki Pesten egy első osztályú nőszemély. Vagy tudod? Persze, jártál itt az állatvásárkor. (No. ne szídd mejjre.) Hát egy ilyen csodálatos, belvárosi nőszemélyt kercstimk fel b. családja körében az én kedves Bolha barátommal és az én drága Cinege haverommal. Joliira (olv. z.sdr) hívtak meg bennünket Cinege révén, az anyjuk istállóját. Nem tudom, megvan-e még araiak a bornak az íze a szádban, tudod, annak a Benke-féie bornak az íze, mii is Badacsonyban ittunk légyen tavalyelőtt. Meg? Akkor ne csámcsogj, kérlek szépen, mert mi most nem olyan brat ittunk. Nem tudom. érzed-e még a Jóanyád által sütött pecsenyék ízét a szájadban, ha igen, jó Neked, mert mi örökre elveszítettük ízemlékezetünket, elfogyasztván ama rengeteg kotyvalékot

eme család nyálas körében. Nem tudom, emlékszel-e még, mennyit fizettünk egyszer otthon a „Sikító’ ban. Ne emlékezz, sírjál, kérlek szépen. Akkor pénzben kellett fizessünk, most természetben... Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a kedves mama a karjaimban, és csókolózok a negyvenéves lotyójával... Nem tudom, emlékszel-e még, mekkorát káromkodtál. mikor a téglagyárban a tyúkszemedre lépett a bányaló. No hát. kérlek szépen, én is pontosan úgy kapcsoltam össze ez esetben Istent, lovat... nagyszülőket Azt suttogta a néni, hogy a férje impotens, és este, ha hazajön, mindig a Nők Lapját olvassa... Neki már az is elég, de a kedves neje hiába bújja a Népsportot, nem lesz okosabb tőle... nem tud aludni stb.... Arra célzott a néni, hogy böngészhetnénk együtt a többi hetilapot is, de én olyatén nyilatkozatot tettem, hogy nem érdekel a zsurnalisztika... Ő tovább könyörgött, legalább egyszer olvassuk végig a Népsportot... Hát tudod Te, Vércse, milyen vajszívem van nekem, tudod nagyon jól... Kérlek szépen, betűről betűre ment az olvasás... A legnehezebb feladat Bolhának jutott: sakkozott a kedves papával, igaz. csak addig, míg az ősz bácsi el nem aludt, a figurákra borulva. Azt hiszem, b. neje keverhetett valamit az italába... Cinege a lánnyal foglalkozott... Persze történtek ottan még egyéb érdekes dolgok is. mert nagy és ifjú társaságot verbuvált össze a drága kislánya Cinegének. ez azonban most

nem lényeges, mert az eb a fentebbiekben volt elhantolva. Ettől eltekintve pocsékul éreztük magunkat, Vércse Komám, bennem, csak a rum tartotta a lelket, s ivás közben gyakorta gondoltam Rád, hogy mennyire hiányzol azzal a hét megyében körözött énekhangoddal, meg azzal a*jó szaftos humoroddal, ami van Neked. No, de ami késik, nem múlik. Majd mulatunk mi még otthon nyáron a „Sikítóhoz” címzett szövetkezeti itatóban. Ott talán nem szól ránk majd a pincér, hogy „ne óbégassanak az elvtársak, mert nem hallik a zene”. Ott ilyen nincs, de ne is legyen.

— Most már nem érdekes — mondja a szőke, aki közben előreszaladt az olvasásban. A barna azért elhadarja a következőket is.

— Hanem ennek a nyári mutatásnak komoly feltételei vannak: Le kék vizsgázni hat tárgyból, beszámolni négyből. Bagatell. Nemdebár?

Bár... bár... bár...........Nem

mondom (le kéne kopogni), most jól mennek a dolgok. Zárthelyiim rendre befutnak. Jeles vagy jó; A nyelvészeti tanszék berkeiben is jelentős sikert aratott a dolgozatom — tudod, amit húsvétkor mutattam Neked otthon. — Jó lenne bent maradni a tanszéken. Lehet, hogy sikerül, nem rajtam múlik, mert én mindent megteszek, s úgy érzem, a tehetségem is megvan. Gyönyörű dolog a nyelvészet, Vércse komám. Temetkezz bele Te is. Nemcsak tudománynak nagyszerű, de búfelejtő barlangnak is alkalmas... Én legalábbis felhasználom e célra is. Dolgozni, azt kell rengeteget, de én nagyon szívesen csinálom. Persze vagyok így más ügyekkel is. Például nagyon szívesen békültem ki Marikával...

— Ugye, mondtam — kacarászik most a barna kislány. Újra összebújnak. Pedig a szőke már a következőt bontogatta.

— Most megint stabilnak látszik az ügy, nem tudom, meddig fog tartani ez az állapot. Természetesen nem törekszem valami sírig tartó stabilizációra, mert arra ő nem alkalmas, bár a fene tudja. Mikor szemtől szembe vagyok vele, mindig úgy érzem, hogy igen. Fizikai adottságai kétségkívül alkalmassá teszik a boldogításra. Ebből elég. Gyalázatos, hogy milyen hangon tudok írni róla. Vércse Komám! Várom szellemes válaszodat. Tudván azt, hogy a jókedvű adakozót szereti és megáldja az olvasó - minél előbb adakozzál szellemed morzsáival. Ennek reményében riglizem soraimat, s maradok kedves, ölelő komád: Péter.

— Péternek hívják — mondja a szőke.

— Péternek. Jópofa tag lehet. Nagy hantája van.

— Nem mind igaz ez. Csak henceg a barátjának.

— Add ide, olvasom a másikat — kunyerál a barna, de a szőke nem adja.

— Most én — és már kezdi is, most ő fordít hátat, a barna bújik a nyakába.

— Kedves Édesanyám, Édesapám! 1955. máj. 2. Ne haragudjanak, hogy ilyen sokáig nem írtam haza. Ez csupán azért van, mert rengeteg a dolgom mostanában, még meghalni sem érek rá. Gondolom, Maguknak is van dolguk elég, ilyenkor tavasszal. Már kapálni.

— Vége, nincs tovább — veszi észre a barna.

— Ezt hamar elintézte — így a szőke.

— A másik oldalon sincs?

— Nincs. Nem szeret az anyjáéknak írni.

— Biztosan parasztok a szülei — véli a barna.

— Attól még írhatna.

A harmadik levelet aztán a legnagyobb izgalommal olvassák. Szerelmes levél. Majdnem összetépik a nagy civakodásban. Végül a barna bizonyul erősebbnek.

— Marikám! 1955. máj. 2. Itt ülök egy ligeti pádon, tudom, hogy délután találkozni fogunk, s butaság írnom, mégsem tudok ellenállni az írás kényszerének. Vasárnap délelőtt van, itt a ligetben minden csupa illat, zöldellő tavaszi ígéret. Lehetetlen nekem ilyenkor feléd nem szállnom gondolatban, ábrándos képzeletben. Téged látlak az ég kékjéből rám nevetni, a Te arcod gömbölyű szépségét idézik a fák koronái, a bokrok, bőrödnek hamvát a virágok. Elmerülök a nagy tavaszi, Veledteljes boldogságban, s úgy érzem, a szellő csókja a Te Csókod, puha simogatása a selymes ujjaid bársonya lehunyó» szememen. Ugye, milyen jó, hogy kibékültünk. Mennyi ilyen boldog tavaszi vasárnap áll előttünk. Csak értsük meg egymást. Találjuk meg igazán magunkban a másikat. Azt mondják, a szerelem önző. Nekünk meg kell cáfolnunk ezt, ha ilyen tiszta tavaszban akarunk élni egymásban, le

kell vetni minden nem szerelmünkhöz illő nem is tudom, mit. Talán megérted. Nem tudom kifejezni. Csak azt érzem, most találtam Rád igazán, most látom, mennyit vétettem ennek a szerelemnek, mennyi otromba gondolatom született, mely pusztán létével bemocskolta a tavaszt. Én most meggyónom Neked ezt, mert megtisztultan akarlak megcsókolni délután, mint virág a virágot. Olyan jó most nekem. Kedvesem. Ugye, Neked is? Te is így akarod! Természetes, hiszen Te mindig ezt a tavaszi illatú szerelmet kérted tőlem, mert Te vagy a Harmónia, Te vagy a Béke s a Csodálkozás. Igen, a Csodálkozás, a Csodálkozás, mely csak ilyen tavaszban lehetséges, bájjal, örömmel. Legyen a mi szerelmünk egy ilyen örök csodálkozású azon a szépen, melegen és tavaszon, amit pillanatról pillanatra nyújtunk egymásnak, teli szívvel. Ne véld, hogy most ellágyultam, s 'megint a régi leszek. Nem. Nekem is ez a tavaszi érzelem ült a ielkemen mindig, de valami érzéki, durva burok nem engedte felfakadni. valami vaskos modor követelte tőlem, hogy kemény legyek, hogy nevessek, mikor hallgatni kellett volna, hogy hallgassak, mikor szólni kért fel a pillanat. Most már más lesz, most már nemcsak a testi szerelem nyílt ki a szívemben, hidd el, most már a nyár hevét is a tavasz illata borítja majd el. Mert Te ilyet érdemelsz, lágyat, feloldottak Ezt követeld azután, s akkor is így legyen, mikor nem lehet így, mikor a vér...

— Miért álltái meg? — kérdezi a szőke, aki még a szemét is lehunyta a gyönyörűségtől.

— Mert nincs tovább.

— Hogy lehet az?

— Megunta a hazudozást — mondta a barna, s eltette a levelet.

— Á. Ezt szerelemből írta.

— Dehogyis, a Vércsének megírta, hogy nem veszi el.

— Meglátjuk a naplóban. Itt biztosan megírja az igazat.

— A napló nem érdekes — mondja a barna —, meglátod, tele lesz filozofálgatással. A fiúk mindig filozofálnak. Én egyszer elcsentem a bátyám naplóját, régen ő is írta mindennap. Tele volt ostobasággal, hogy az emberek roszszak, hogy csak a vágyaiban él az ember, hogy mindenki hazudik, még ő is. Meg hogy ő nem is szereti igazán Évát, és aztán végül is elvette feleségül. Pedig azt is megírta, nem hiszi, hogy Éva tiszta lány. És mindennap azt írta alá: Az ember ne higgyen, csak magának, mert csak lelkében él az ember.

A szőke lány közben lapozgatja a naplót.

— 1955. máj. 2. Már a mait is megírta. Ide nézz:

— Tegnap érdekes cikket olvastam az Etnographiában. Azt írja a cikkíró, hogy a rejt, rejtek, rejtezik igénk azonos tőből származik a régi magyar nyelv rüt, rőt, réüt, riüt (mente corripio, entzücken) igével. Vagyis révülni vagy rejtezni, elrejtezni ugyanaz volt. Mikor a sámán sámáni munkáját végezte, elrévült, kék füst vette körül, a körülállók azt mondták: elrejtezett. A sámánnak ezt a szertartáshelyét nevezik rejteknek. Arany János már régen tudta, mikor leírta a Toldiban: „De azért nem hal meg, csak olyaténképpen, Mint mikor az ember elrejtezik mélyen.”

— Egy szót sem értek belőle. Ez napló? — csodálkozott a barna kislány. A szőke pedig elkuncogja magát, felugrik, mert észrevette, hogy egy magas fiatalember köze ledik a pádhoz, és merően nézi őket. A barna is észbe kap, ő is elszalad, jó messzire szaladnak, és ott kikacagják magukat.

A magas fiatalember pedig magához veszi a füzetet, megnézi, hogy nem hiányzik-e a három levél, s aztán mosolyogva néz a csitrik után...

Csengey Dénes

Levelek itthonról

A zubbony, uraim, a zubbony!

Néhány barátommal éveken keresztül azt játszottuk, hogy mi valójában a halálos ítélet ebül szökött negyvennyolcas tériek vagyunk, és álnéven bujdosunk a levert szabadságharc országában. Ha egymás között beszélgettünk. a megszólításhoz hozzáfűztük a titkos rangokat, és megköveteltük egymástól a honvédtiszti becsület szigorú előírásainak megtartását

Első pillantásra ez csak mosolyogni vak) anekdota, legföljebb szerény adalék a történetem iránt érdeklődő pszichiáter számára, aki egyszer talán majd összeállítja a Kádár-korszakban használatos telki egérutak jegyzékét. Azokét a rejtekutakét amelyeken még a legsötétebb években is közlekedhetett az országszerte bebörtönzött étetösztön.

De azért többről volt itt szó. Mert ha egy éjszaka vörösbor mellett azt mondta valamelyik barátom: „A zubbony. kapitány, a zubbony! Úgy veszem észre, nyitva felejtetted a felső gombot!” — ha ezt hallottam, biztos tehettem benne, hogy erkölcsi vétséget követtem el, vagy készülök elkövetne Több szó nem esett a dologról, de számomra beköszöntött az önvizsgálat ideje. Szigorú tettem magainhoz minden cselekedetemben, a barátaim pedig nyugodtan várakoztak, leheletfinom jelekből ismerhettem rá végül a pillanatra, amikortól úgy tekinthettem, hogy ismét hibátlan az öltözékem.

Ahogy most szétnézek itt a levert szabadságharc lassan újraéledő országában, ahogy szemügyre veszem a felsorakozó friss tisztikart, legszívesebben újrakezdeném ezt »régi játékot, és azt mondanám: „A zubbony, uraim, a zubbony! Néhol már övig nyitva! Ha ez így megy tovább, maholnap az alsóneműt is kilógatjuk majd, uraim?”

Nem tehetséges, hogy beköszöntött az önvizsgálat ideje?