Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Akkoriban szerettem egyedül járni a hegyeket. Mint budai lakos, elsősorban a Budai-hegyeket meg a Pilist. Olykor éjszakára is kint maradtam, ennek érdekében házilag készítettem egy sajátságos egyszemélyes sátrat. Egyszerű hálózsákot sátorszövettel vontam be, a nyitott végéhez akkurátus kicsi fej-sátrat szerkesztettem. A cipzárat nemrégiben találták föl, ez megoldotta, hogy eső esetén belülről magamra zárjam az ajtót. Hát az valami csuda volt: ahol rám esteledett, letelepedtem, hátizsákból megvacsoráltam, utána kigöngyölítem a hálózsákot, belétornászom magam, fejem fölött behúzom a cipzárat, aztán csak a madarak költenek föl hajnalban. Hatvan éve ennek. Érettségire készültem éppen. Szorgalmas magoló voltam, rövid kivonatot készítettem minden tételből, azt ismételgettem. Tőlem kiáltozhattak a madarak, jöhetett a kis hernyósátramhoz akár vaddisznó is, megcsodált, orrával megbökdösött, aztán elcsörtetett. Ha sokáig maradt, hangosan kikiabáltam a cosinus-tételt, attól biztos megfutamodott. Húsvétkor a Prédikálószék tetején telepedtem le a sátrammal. A neve meg a kilátása miatt szerettem ezt a hegyet. Jó időben talán Esztergomig is ellátni. És itt a magány olyan, hogy szinte vágni lehet, mint a sajtot. Hanem amint reggel bújtam kifelé a hernyómból — elég bonyolult művelet, minek tagadnám —, nagy meglepetésemre egy szakállas emberkét pillantottam meg, törökülésben ült a szemben lévő fa alatt és érdeklődve figyelt engem. — Jó reggelt! — szólt vidáman, mikor mindenestül kiszabadultam. — Jól aludt, fiatalember? — Köszönöm kérdését, megjárja. És uraságod mit keres itt, ha kérdenem szabad? — Szólítson Fidibusznak — mondta derűsen, és jókedvét mindvégig megtartotta. — Fidibusz vagyok. Nem igazi név persze, én adtam magamnak. De akik ismernek, többnyire így hívnak. Próbáltam eltalálni, hány éves lehet, felnőtt-e egyáltalán, vagy hegyi manó? Megállapíthatatlan a kora, de az arca ráncos, bőre barna, haja gyér, karja sovány, keze öreges, csak a hangja fiatal. Ruhája egybeszabott kezeslábas, kissé elnyűtt, bár tiszta, lábán erősen használt Dorco. Ez volt annak a korszaknak az Adidas-féléje: lábbeli és mégsem cipő. Összegöngyölítettem a sátrat, a spirituszfőzőt begyújtottam. — Sok víz nincs nálam, de egy pohár teával megkínálhatom. Fidibusz úr — fordultam hozzá udvariasan. Elhárított: dehogyis foszt meg a teámtól, tudja ő jól, hogy a legközelebbi forrás két óra járásra van innét. — És nagyon kérem, ne urazzon engem. Dehogyis vagyok én úr. Egyszerűen csak Fidibusz, minden jelző nélkül. — Olyan jóízűen kacagott ezen, mintha valami viccet mondtunk volna. — Még hogy én úr volnék, ha-ha! — Esetleg egy kis szalonnát, Fidibusz? Ej, hát minden kínálásomat viszszautasítja! Ez nem szép magától, Fidibusz. Nem sajnáltam volna tőle, de azért örültem a visszautasításnak, magam sem voltam nagy bőséggel ellátva. — Frühstököltem én már, fiatalúr — nyugtatott meg Fidibusz. -—Koránkelő vagyok. A reggelizést errefelé frühstüknek mondják a népek. Merthogy itt főképpen svábok laknak, mikénthogy én is az vagyok. Nem lepett meg, jól ismerem a környék falvait. — Most egy kicsit megbolydultak a népek — tette még hozzá Fidibusz, és elégedetlenül csóválta a fejét. — Azt hiszik, ez nekik valami jót hoz. — Micsoda? — Hát a piktor. Elkészült a teám, a spiritusszal voltam elfoglalva, nem nagyon figyeltem Fidibuszra. Pedig belelendült a magyarázásba. — ...én meg aszondom, háború is lehet még ebből. Telebeszéli mindennel a fejüket. Csak sokára jöttem rá, hogy Hitlerről beszél, akit pár hónapja a németek kancellárjává nevezett ki Hindenburg. Nekem ugyan nem sokat mondott egyiknek a neve sem. Lefoglalt a tanulás, a politika különben sem érdekelt. Nemcsak engem, mást sem. Hitlerről persze azért én is hallottam, az emberek egy része lelkesedett érte, másik része nem sok jót remélt a hangoskodó piktortól — no de hogy háborút csinálna? Azt hiszem, ez senkinek nem fordult meg a fejében. Fidibusz fölállt, alacsony termete most mutatkozott meg igazán. Furcsa kis figura, annyi szent. Vidámsága pár pillanatra aggodalomba csapott ßt. — Az ilyen kicsinyeknek mindig rossz — mondta kesernyés mosolylyal. — Még jó, ha csak kinevetik az embert meg kigúnyolják. Megszoktam én ezt már. De most bizony szaladnom kellett, hogy el ne döngessenek. Komiszak ezek a nagy legények. Bánata már le is törlődött az arcáról, pedig csak most kezdte mesélni, miért kellett elfutnia. Egyszerű dolog: nem tudják elviselni, ha valaki megmondja nekik az igazat. S még hozzá egy ilyen vakarcs, mint én. Nem is igen nyitom ki a számat köztük, de néha csak nem állja meg az ember. A Birodalom! Mikor elkezdik zengeni, micsoda nagyszerű birodalmat teremt majd nekik ez a nagy hangú, csak mondhatok annyit: baj lesz ebből, meglátjátok! Baj lesz ám, neked — s már kapom is az első oldalbavágást. És kacagott a kis Fidibusz, hogy ugye milyen jó tréfa! — Pedig nekik lesz bajuk, fiatalúr — folytatta. — Mert tessék nézni. Bántotta őket itt valaki? Nem bántotta senki. Beszéltek a maguk nyelvén, ahogy akartak, ahogy tudtak. Hihettek a maguk hite szerint, ahogy nekik tetszett. Aki okos volt, tanulhatott, úr lett belőle. Aki gazda, iparos a dolgát jól végezte, megbecsülték, megfizették, szerették is. Magyarországon élnek időtlen idő óta, magyarrá lettek, még ha svábul beszélnek is. Öszsze is házasodtak, összekeveredtek. Most jön ez a piktor és megbolondítja őket: legyenek németek. A magyar nem bánja, hagyja, mit törődik ő ezzel? No már itt közbeszóltam: — És maga, Fidibusz, mit törődik azzal, hogy a svábok magyarnak vagy németnek mondják magukat? Fő, hogy jól érzik itt magukat, nem? Szánakozva mért végig. — Fiatalúr! Maga csak a hegyet mászkálja, vagy iskolába is jár? — Épp most készülök a legnehezebb vizsgára. Az érettségire. — Akkor pedig tudnia kellene, hogy ha egy nép azt hiszi, egyedül ő a nagyszerű, mindenki más semmirevaló, akkor ott baj van. Ezt nem kell tudni az érettségire? — Nem, Fidibusz, ilyen vizsgatétel nincs. — Elég hiba. Látja, fiatalúr, itt rontják el a dolgot. Mindegyik nép azt hiszi magáról, hogy ő az igazi, az egyetlen, a parancsoló. És ebből aztán meglesz a baj. Ezért ellenségei egymásnak a népek. Meglátja, háború lesz ebből. Nem vitatkoztam Fidibusszal, mert ehhez nem értek. Meg nem is hittem neki, csak udvariasságból rábólintottam. Nem bántam volna, ha már továbbáll. Holmimat összeraktam, hogy indulnék valamerre, de meg kellett várjam, hogy elmenjen, különben hozzám ragadhat, s hallgathatom a jóslatait. Van ott egy nagy kő, arra fölkapaszkodott, széttekintett a tájon. — Húsvétkor mindig feljövök ide, a Prédikálószékre vagy az Urak asztalára. A többiek templomba mennek, mondja ki-ki a magáét. Engem meg szidnak, hogy istentelen vagyok. Pedig azért jövök, mert az én templomom itt van. Itt beszélem meg a dolgokat az Urjézussal. Igen, alább nem adom. amikor a fiatalúr lemegy, idő múltán megjön Ő. Látni nem látom, de hirtelen megérzem á jelenlétét. Kicsi vagyok és jelentéktelen, mégis mindig megtalál. És szóba áll velem. Bármit kérdezhetek, válaszol. — Hogyan? Szóban, írásban? — Dehogy. Magamban gondolkodom, esetleg fennhangon is mondom, de ez mindegy, hiszen nem a fülével hallja... — Hanem mivel? —csaptam le hirtelen Fidibuszra. — Semmivel — hűtött le fölényesen. — A tudásnak nincs szüksége szavakra. Ülök vagy fel-alá sétálgatok és elmélkedem. — Miről? — Arról, amit szeretnék megtudni. És egyszer csak észreveszem, hogy már tudom. — Ez igazán egyszerű. Mondana rá egy példát? De figyelmeztetem, kedves Fidibusz, nem szeretem, ha az orromnál fogva vezetnek. — Elmondom, hogy történt tavaly húsvétkor. Feljövök ide a Prédikálóra, éppen mint ma. El voltam szontyolodva, mert előző este velem szórakozott a fél falu. Tudja, afféle falu bolondját akarnak csinálni belőlem, merthogy ilyen kicsire sikerültem. Mondom magamban az Úrjézusnak: ezekért ugyan föltámadni sem volt érdemes. Begyesen elsétált előttem egy fajdkakas. Ettől még jobban begerjedtem. Látod, mondom — mert az Istennel tegeződni illik —, ilyenek ezek mind. Pöffeszkednek, meg hajlonganak, a kicsit semmibe veszik, de ha egy nagyot kurjantok, futnak eszüket vesztve. S csakugyan kurjantottam, a fájd elfutott. Helyébe telepedett egy cinke, folyvást cippogott a kis csőrivel. Ennek hiába kurjantottam, nem ijedt meg, csak feleselt velem. No jól van, gondoltam, akkor hát mégsem az számít, ki nagy, ki kicsi. Hirtelen elhallgatott a madár, s a levegőben elkapott egy bogarat, már le is nyelte. Az Úr meg mintha a fejembe súgta volna: szamár vagy, Fidibusz, ami az egyiknek óriási, icipici a másiknak. Akkor vitatkozni kezdtek bennem a gondolatok. Nem az egyiknek támadtam fel, sem a másiknak, hanem mindenkinek, akik hisznek bennem — ezt persze Ő gondolta. Mire én: a bizonyságtétel hol marad? Benne van a természetben, sustorogta O. Addig-addig győzködtük egymást, hogy elöntött a forróság, és így egyeztem ki önmagámmal: azért támadt fel az Úr, hogy megváltsa a világot, csakhogy a megváltás nem megy olyan gyorsan, miként az emberek képzelik. Pár ezer esztendőbe is belételhet, amíg magára talál az emberiség. Mert megváltódni csak belülről lehet, az öntudat által, amely megszilárdul, és nemcsak egy kis csúfolódást bír elviselni, hanem képes a legnagyobb teljesítményre is: a jóságra. Ha hiszi a fiatalúr, ha nem, nagyobb dolog nincsen annál, mint jónak lenni. A feltámadás pedig nem egyéb, mint a jóság felkínálása a világnak. Aki elfogadja, olyan ajándékot kap, amely minden jócselekedettől megújhodik. Én ezt azon a húsvéton jól megértettem, megjegyeztem, aszerint élek, és ha megbántanak, a jóságommal válaszolok rá. Elhallgatott a kis Fidibusz. Talán választ várt tőlem, ellenkezést vagy jóváhagyást, kigúnyolást vagy méltányolást, de azonmód nem találtam meg a választ. Lelkesültségén kicsit megilletődtem, biztatóan annyit mondottam, majd gondolkozom a dolgon, Istennek ajánlottam, s ott hagytam. Hatvan éve ennek, s ahogy most visszanézek rá, felfogom: azóta is ezen gondolkodom. El-elfelejtkezem róla, hisz anynyi minden vonja magára az ember figyelmét, utóbb mégis ráeszmélek, hogy a kis Fidibusznak lehetett igaza: nincs nagyobb dolog annál, mint jónak lenni. Ha mindétig nem lehet is, legalább néhanapján, ünnepnapon. Benedek István Húsvéti kirándulás
