Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Páskándi Géza ÚJ FABULÁK A nagy nyelvelő verseny Ott állt az udvar jól körülkerítve. Mögötte tágas ól. A szamár épp szundított egy cseppet, míg disznó turkált a kerítés tövén. Látta ezt kívülről a farkas, nosza beugrott egy-két röpke szóra. — Miért röfögsz te itt? — Hisz az anyanyelvem — szólt szeppenten a másik. — Honnét tudjam, hogy nem rólam röfögsz? — Isten úgy segéljen! — rémüldözött a sertés. — Na, hogy bizalom és békesség legyen, megtanulod az én nyelvemet... — Mi volna az? — A vonítás. Hanem a mangalica csak vonogatta a vállát. — Jó nékem a röfögés is, kedves toportyánféreg úr! —1 Ejnye, de ostoba vagy! Nem akarsz okos lenni? — De igen, uram. — Akkor tanulj az emberektől. Ők mit mondanak? Ahány nyelvet beszélsz, anynyi ember lesz belőled. Ha ezt lefordítjuk a röfögés nyelvére, azt jelenti: ahány vonítást, meg egyebet tudsz, épp annyi disznó vagy, fiacskám! A végén valóságos konda lesz belőled! — Magányos disznó vagyok én... — Kevés! Kicsi vagy! De ha vonítani megtanulsz, több leszel! Jól megszaporodsz... — Van annak más útjamódja is — sütötte le pilláit a sertés. — A gazdád téged leszúr karácsonyra, de ha több disznó leszel — ott van helyedben a másik, meg a harmadik. Kész az örökélet! Erre aztán gondolkodóba esett mangalicánk. — No jó, megpróbálok! És vonított is, ahogy csak torka bírta. — Pompásan megy! — dicsérte az ordas. — És ha már ily remekül megtanultad. versenyezzél velem! —- S ha te győzöl? — Megeszlek. Viszont ha te viszed el a pálmát, tied ott az az egész kukoricaföld. Néked adom! — Az a te birtokod? — Őre s gazdája a hasamban, hát birtokuk enyém! No kezdjük? A mangalica a sok kukoricára gondolt, arra a temérdek földi jóra, amit cserébe nyerhet. — Hát kezdjük, farkas koma! — és vonított egy nagyot. — Hogy is győzhetnél te az én nyelvemen, én tán a röfögésben le tudnálak bírni? Ostobaság! — Voníts! — kérlelte a disznó. — Úgy döntöttem, hogy győzök! — és máris bekapta a disznót. Az alvó szamár közben mocorogni kezdett. — Iá, iá! Miket hallok? — lázol itt, zavarod az emésztésem csöndjét — zsémbelt az ordas jóllakottam — Méghogy csendháborítás az én édes anyanyelvem! — méltatlankodott a nyújtózkodó csacsi. — Jobb volna, ha lassan vonítani is megtanulnál... — vetette oda az ordas. — Látod, én türelmes vagyok... — s gömbölyű hasát simogatta. — Jó nékem az iázás is, te ordas! — Figyelj, Hosszúfülű: annyi szamár leszel, ahányat vonítsz! — Te pedig annyi farkas, ahányat iázol! Tudod mit? Tanuld meg te a nyelvemet! Aztán iázásban versenyezzünk egyet! No, ez végignézte a disznó esetét — gondolta a farkas, jó lesz véle kesztyűs kézzel bánni. — Hát idesüss! — és fülrepesztőén iázni kezdett ordasunk, miközben arra gondolt: úgyis én eszem meg, hisz erősebb, vérszomjasabb vagyok. De még be sem fejezte az iázást, amikor a szamár felordított: — Győztem, győztem! Senki se tud úgy iázni, mint én! — és egy nagyot rúgott a telthasú ordasba. Repült a farkas, a kerítésen túlra, s ott a fűbe lehuppant. Hanem épp közelgett az Oroszlán. A farkas inaszakadtából az udvarba visszaugrott, ámde utánament az állatok királya. — Mi folyik itt? — mordult egy nagyot. — Nyelvelő verseny, felség — szólott a csacsi némi alázattal. — Jó, hogy mondod, épp ez járt a fejemben. Meg kéne tanulnotok az oroszlánbőgést. Felség, én a vonítással is elboldogulok — így az ordas. — Tudj’ isten miért, de én csak iázni szeretek — toldotta meg a Hosszúfülű is. — Na, aki megtanulja az oroszlánbőgést, tiszteletbeli oroszlánná egyből kinevezem! — Ez azt jelenti, hogy tiszteletbeli királyok leszünk — súgta a szamár fülébe az ordas. — Megosztaná vélünk a hatalmát? — töprengett félhangosan csacsink. — No lássam, van-é bennetek vállalkozó szellem? — mordult újra rájuk az oroszlán. Erre aztán elkezdtek nyakra-főre bőgni. —- Elég, elég! — fogta be fülét a király. — Nem is hittem, hogy ilyen nagy tálentumok vagytok! No, ezennel tiszteletbeli oroszlán vagy, Szamár úr, és te is, Ordas koma! — Hálistennek! — sóhajtott a csacsi. — Épp ideje volt! — mormolta a farkas. Kis csend után az oroszlán megszólalt, — Hanem a nagy nyelvelő versenyben bizony megéheztem. A szamár körül mutatott: — Nézd, milyen gyönyörű zöld a fű! Égyél! Válogass! — Jól tudjátok, nem élek vele. — Nézd, ott a csirkeól! Mily gusztán kapirgálnak! — bökött oda az ordas. —- Fél fogamra se elég három kotlóalja! A csirke különben sem volna méltó hozzám. Méltó pedig méltóval él. Ismeritek a törvényt! — Bizony — bólogattak. — És el is fogadjátok! — emelte fel mancsát figyelmeztetően. — El, el — s ha lehet, még buzgóbban rázták fejüket. — A fű tehát nem méltó. A csirke sem... — morfondírozott a király. — Egyél oroszlánt — javallottá az ordas. — A saját fajtád mégiscsak méltó hozzád. — Nem illendő, hogy megegyem testvéreimet! De ha már az oroszlánt említettétek... itt vagytok például ti... — Én farkas vagyok, dehogy méltó hozzád! — Egy csacsi, hozzád? — de felség! — Épp ti lesztek jók. Ha megeszlek, véletek nem szegem meg törvényeimet. Méltók vagytok, mint oroszlánok, de mégsem eszem oroszlántestvért, mert csak tiszteletbéliek vagytok... — Jaj nekünk! — hördült fel az ordas. És az oroszlán máris elindult feléjük. Ám ekkor nagy morajlón megszólalt a Föld. — Várj, te oroszlán, ne siesd el! Nincs kedved megtanulni a morajlás nyelvét? Az oroszlán, ami hozzá egyáltalán nem méltó, igencsak megszeppent. — De igen! Figyelj csak... — és morajlott egyet. — Ez? Ez csak macskamorgás. Én morajlást mondtam. Sejtette az oroszlán, bármit is tenne, úgyse lesz jó. Ekkor daccal felszegte sörényes fejét. — Ej! És ha nem akarom megtanulni morajló nyelvedet? — Akkor megnyílók és elnyellek! így ni! — S én még segítek is, hogy jól belézuhanj! — ugrott oda az ordas, hogy taszítson a királyon, hanem vesztére, mert véle együtt zuhant. A csacsi csak állt: hoszszú füle égnek meredve. A megnyílott földből most, mint zúgó kő, valami a magasba repült. — Röf, röf, itt vagyok! — Ó, kedves mangalica, hát ez meg hogy történt? — A farkas bendője a sziklán kifakadt, mint egy gömböc, engem pedig a föld maga dobott ki! Köszönöm, édes anyaföld, ígérem immár óvatosabban turkálgatok rajtad... — Én pedig gyöngédebben emelgetem a patámat... És azóta boldogan élnek Európa- és világszerte eme kedves szamarak és disznók. Ha nem a saját szememmel láttam volna... Öregember vagyok, de úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Már csak én élek, mind meghaltak, mind... Élő tanú egyedül maradtam... Emlékszem... Sütött a nap, nagyon meleg volt... János vagyok, ott mentem mellette... Meghaltak érette, én élek érette... Mellette mentem, mert engem... A tanítvány, akit szeretett, ott ment mellette. Látta, ahogy a lába belesüppedt a homokba, hogy a köntöse alját por lepte be. Verte a nap Betánia földjét, nagyon meleg volt. A követői mind verítékeztek, a szomjúságtól szájpadlásukhoz tapadt a nyelvük és fáradtak voltak. De szólni senki sem mert. nem szólították meg: Uram, pihenjünk egy kissé — mert látták, hogy siet. Ő nem verítékezett, és nem pirult ki, az ő arca mindig olyan volt, mint az alabástrom. Hallgattam én is, pedig én gyakrabban beszéltem hozzá, mint bárki. Ma már tudom, hogy nemegyszer badarságokkal, oktalanságokkal, balgaságokkal zaklattam. Többnyire vidám voltam és szerettem fecsegni. Megilletődöttség nem béklyózott. Jómódú voltam, ha el is hagytam kényelmes otthonom, tudtam, bármikor visszatérhetek oda. Az emberek csinosnak találtak és ismertem az írást. Ne lett volna hát okom az elbizakodottságra? Nemegyszer úgy éreztem, hogy mint a madár követem az Urat: szárnyalok, dalolok... Boldog voltam, ittam a szavait, de hogy hiszem-e igazán, azon voltaképpen nem gondolkodtam el. Akkor azonban én is fáradt voltam. Nagyon siettünk és nagyon meleg volt. Szomjaztam, én, János, és már-már egy kis boszszúság kelt bennem: miért szomjazom? Hűvös vizeken hajóztam én, vízben nem szűkölködtem, ha éhes voltam, ettem, heverésztem és ringatott a bárka. A hálóm megtelt hallal, mert bőven volt hal azokban a vizekben... Most meg vonszolom magam a sivatagban... Régen volt, és ha még egyszer visszatérhetnék abba a sivatagba és ott mehetnék... de ez már lehetetlen. Az én dolgom már az emlékezés, hogy összeszedjem a gondolataimat, és mindent leírjak és tanúságot tegyek, mert már mind meghaltak, csak én egyedül élek, talán mert engem... A tanítvány, akit az Úr szeretett, nem tudta mire vélni a nagy sietséget Betánia forró ege alatt, és ő azzal lázadt, hogy hallgatott, mert különben nagyon is szeretett fecsegni. Tudta, neki többet elnéz az Úr, mint másoknak, badarságokat, oktalanságokat és balgaságokat is. De akkor megfogyatkozott a kedve. Egyszer csak az jutott eszébe: mi értelme van? Miért teszi ezt? Mások bárkákban ringatóznak hűs vizek felett, hazamennek, jóllaknak, élvezik házuknak kényelmét. Mi űzte el őt? Hívta az Úr, igaz, de miért hallgatott rá? Jó volt szárnyalni vele, mint a madárnak, és mint a madár dalol, beszélgetni vele. De... Éleselméjűnek hittem magam, s akkor felvetődött bennem: csak mellette használhatom-e az eszem, csak az ő tanítványaként köszörülhetem-e még élesebbre az elmém? Meghaltak, én élek... Nem éppenhogy büntetésem-e ez a kétkedésért? Tudta-e akkor, mi forog a fejében annak, aki ott halad mellette, akit szeret? Lehorgasztottam a fejem és nem figyeltem már semmire. Fáradt voltam és szomjas. Nem határoztam el, de lehetetlennek se tartottam, hogy ez az utolsó utam vele. Mit keresek én Betániában, és még ki tudja, hol, mikor Galilea tengerpartja az én hazám. Most pedig itt vagyok Patmosz szigetén és mosolygok ezen. Bárhol is vagyok, vele vagyok mindenütt. Nincs otthon, és nincs haza kívüle. Mondom, nem figyeltem. Közelgett hozzá egy hírhozó. Eléje jött egy asszony. De hát annyi hírt hoztak már neki és annyi aszszony járult elébe. És annyian körbevették, és annyian követték. Mint én is. Nem figyeltem. Nem határoztam el, de ki sem zártam, hogy hamarosan elmaradok mellőle. Én, János, szabad vagyok, szárnyalhatok, mint a madár. Nem tudtam még, hogy a madár sem oktalanul szeli fent az eget. Amikor a holt megjelent... Hát vajon meghalt-e bárki is, mint a többiek, akikről halálhírt hallottam? Akiket megköveztek és megfeszítettek és ledöftek... A holt megjelent. Én nem tudtam, miért görgetik el az üreg szájáról a sziklát. Nem figyeltem. Ha gondoltam valamit, akkor azt, hogy temetnek. Hogy újabb holtat tesznek abba az üregbe. Azért kell megnyitni. Most tesznek be a többi holt mellé egy újabb megholtat. Az Úr állt mellettem. És én őmellette. Nem szólt hozzám, de én tudtam, hogy engem... A tanítványnak, akit Jézus szeretett, elfújták a fáradtságot a testéből és a csüggedelmet a szívéből. Megjelent a holt, járt és mozgott, aki már négy napja, hogy holt volt, és már szaga volt, és a neve Lázár volt. És a keze meg a lába, mint a holtaknak szokás, kötelékkel volt megkötözve és az arca kendővel borítva. Az a futás akkor reggel, a fényes tavaszban, tavaszi reggelben, mikor Pétert megelőztem, mert én gyorsabban futottam, már a bizonyosság futása volt. Már jól tudtam, mi történt, hiszen álltam hajdan Lázár sírja előtt. Betekintettem és láttam. Ott voltak a sírban a gyolcsok, külön a lepedők és a kendő távolabb azoktól. Az Úr teste nem volt ott, hanem mellettem volt. Élt. Én, János, Patmosz szigetén írom ezeket és sok mást, hogy bizonyságot tegyek. Halál nincsen, csak élet. Aki már élt e világon, nem múlik el ebből a világból. Minek is lenne különben a szenvedés, és miért az öröm, ha örökre elmúlna. Magunkra gondolunk, azonbaa az Úr mindnyájunkra gondolt. Nem magunkban, hanem benne élünk, akit megfeszítettünk, de ő legyőzte a halált. És megfeszítjük újra és újra, és eláruljuk, és elfelejtjük, és ő mégsem hagy el, és az nem lehet, hogy keressük, de nem találjuk, mert itt van. Nádudvari Anna János elküldetlen levele
