Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
Török Bálint Húsvét üzenete Akeresztyénség három nagy ünnepe: karácsony, húsvét, pünkösd. Karácsony azért nagy ünnep, mert akkor született Jézus, s a születés mindennapi eseménye az emberi életnek. Húsvét a halált legyőző csoda, a feltámadás örömét hozta el számunkra, s ez az ünnep azért olyan vidám, mert egybeesik a természet ébredésével. Pünkösd, a Szentháromság harmadik tagjának ünnepe, a Szentlélek kitöltetésének, az isteni szeretet beteljesedésének jeles napja. A magyar nép képzelete olyan színes, hogy hozzá képest a fölényeskedő városi népség fantáziája olyan szürke, mint az utak aszfaltja. A nép, vagyis a parasztság képzeletében húsvét misztériuma ezer színben és ezer változatban él és hat még ma is, negyvenéves ateista propaganda és kényszer után. Egy gyulai monda szerint éppen a friss tojásokat szedte ki egy asszony a tyúkok alól, amikor meghallotta a hírt: Krisztus feltámadott. Úgy, ahogy volt, kötőjében a tojásokkal, szaladt a szomszédba a hírrel. Ott persze kétkedve fogadták, hiszen még sosem hallottak arról, hogy valaki feltámadott volna. Evődve mondták: „Úgy támadt ő fel, mint ahogy piros a tojás a kötényedben.” Mire a hírhozó a kötőjébe nézett, s ámulva látta, hogy ott minden tojás piros. A körmendiek hite szerint azért festik pirosra a húsvéti tojásokat, mert a kereszten függő Jézus sebeiből egy csepp vér hullott le, éppen az ott imádkozó asszony kosarában lévő tojásra. A tojás rögtön megpirosodott tőle. A tojás az újjászületés jelképe. A csíkménasági szájhagyomány szerint a piros héj Jézus Krisztus vérét, festetten belseje pedig a verejtékét jelképezi. A húsvéti festett tojás Jézus feltámadását példázza: amint a tojás héját áttöri a születő kiscsirke, mikor életre kel, ugyanúgy támadt fel Krisztus a sziklasírból. Hogy miért kapott a húsvéti népszokások között ilyen kitüntetett szerepet a tojás, az nyilván a hús-vét előtti böjttel magyarázható. Bőd Péter ezt írta erről a XVIII. században: „Helyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, felállván a Böjt, Keresztyének között semmi zsírost, vajast s tojást is ennie szabad nem volt,... Amely tojásokat azért a hosszú Böjtön egybegyújtöttek, azokat osztán Húsvétban nagy örömmel ettek. Osztották jó akaróiknak. S hogy kedvesebb ajándék legyen, meg is kezdték festeni.,, íme, így keveredik az emberi lélekben á reális elem és az életet színessé varázsoló képzelet. E kettő egyensúlya, illetve egyikének vagy másikának átmeneti túlsúlya teszi elviselhetővé az ember számára az időnként bizony elviselhetetlenül nehéz életet. Húsvét vajon mit üzen a mának? Természetes, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus a legnagyobb ajándékot, a megváltást, a hívő emberek számára hozta. A megváltás a halál után üdvösséget ad Krisztus követőinek, az életben pedig megnyugvást. Vagyis olyan lelkiállapotot, amely alkalmassá tesz az emberek, a társadalom, a haza szolgálatára. Az individualista számára csak ő maga a fontos. A saját élete, jóléte, sikere, haszna. A keresztyénség örök-új tanításának középpontjában az ember áll: de nemcsak az egyik, hanem a másik ember is. Minél több másik ember, az emberiség kisebb-nagyobb csoportjai. Húsvét misztériumában az a nagyszerű, hogy Jézus úgy töltötte be a maga isteni küldetését, hogy ezzel minden ember javára cselekedett. Azzal, hogy föláldozta életét. Ezért egyszeri és megismételhetetlen a nagypénteki áldozat. Az emberi dimenzióba ennyi már nem fér bele. Mi ennél csak kevesebbet tehetünk. De példája erőt adhat erre a kevesebbre. Mi csak egy emberért, legfeljebb egy kisebb közösségért, maximum népünkért hozhatunk áldozatot. Akár életünket is feláldozhatjuk gyermekünkért, egy eszmei társaságért, hazánkért. Erre azonban — hála Istennek — ritkán van szükség. Többnyire kevesebb is elég: De ami megkívántatik, azt meg kell tenni! Még akkor is, ha sok munkával jár, és nagy áldozatot kíván. Tenni kell, miként Jézus tette életében és halálában. Ha kellett, tanított, ha kellett, gyógyított, enni adott, vigaszt nyújtott, ha arra volt szükség, még csodát is tett, és példát adott a szeretetre, máskor meg ostorral hajtotta ki a szent helyről az oda nem valókat. így teljesítette küldetését. Nekünk is csak az a dolgunk, hogy ellássuk azt, ami a feladatunk a földön. Ehhez ad erőt és mutat példát húsvét királya, Jézus. Nagypénteki áldozata áldozatvállalásra késztet, feltámadása a bizonyíték arra, hogy érdemes másokért élni. Ez húsvét üzenete. Sándor György Hídavatás Az összeugrasztás és beugrás végzetes ténye és eredménye ellenére, a Honi Védegylet ellensége mégsem a Nemzetközi Gittegylet, hanem — helyette sajnos — a magyarnak szánt magyar lett. És fordítva, magyarnak is a magyar, ha igazságosak akarunk lenni, ami az egyik fél megsemmisüléséhez vezethet. Hogy ezen túljussunk, a kis lépések politikáját kell már ma megkezdenünk. Kispolitika az is, ha apolitikusan és chartátlanul csak sétálgatunk. Mondjuk Pestről induljunk át Budára. S aztán félúton találkozhatunk. De mielőtt összezördülnénk, hogy pontosan hol legyen az, inkább nyilvánítsuk gyorsan és ünnepélyesen Buda testvérvárosának Pestet. Bocsánat Pest testvérvárosának Budát... S akkor — ha mi még nem is — a két testvérváros, egy testvérként, a másik három testvérbátyja ellen fordulhatna, s akkor megint szétaprózódhatna..., mert nem oda Buda! De ugyanígy, Pest testvérmegyéje miért ne lehetne például Pest megye?! Bács-Kiskun megyéé meg Szabolcs-Szatmár is. Ha már Bács és Kiskun között kialakultak a jó kapcsolatok, aminek persze előföltétele, hogy Bács Báccsal szót értsen, a nyelvnehézség, akklimatizáció ellenére... Kiskun meg Kiskunnal tisztázza végre, mi van egy kiskunnak egy kiskunnal szemben már jó ideje a bögyében. Bácson belül is lehetnek kibeszéletlen feszültséghordozók, ahogy Bácskában is... már csak a Bácska szó miatt is... nemcsak a bácskai és a rizses hús ellentéte. Még két rizsszem is egymás ellen fordulhat, nemcsak egy odvas farakásban, egy lyukas fogban is. Két fog is ellentmondhat egymásnak, hiába akasztja meg mind a kettő az ugyanabból a szájból kilövellő, továbbgyűrűző gyűlölethullámot. Ha a gyűlölet elszaporodik — mint fogunkban az idegen anyag —, tőlünk a mennyország is pokollá változna. Kezdjük hát el a hídépítést önmagunkban, önmagunk felé. Aztán a barátság felé tegyünk le egy pillért, majd a szerelem, hitvestárs, család felé tovább, s ha bárhol megbicsaklunk, vissza a kiindulópontonhídhoz, hogy átívelhessük végül — pillér nélkül is — a kimondás és megértés között tátongó szakadékot. A lényeg, hogy nem elsietni... megállni, lehajolni, cipőpertlit szorosabbra fűzni, kilazítani, rüsztöt megnyomogatni, visszaegyenesedni, felnézni az égre, napszemüvegre alkudni. S aztán újra elindulni és megbotolni. Elbukni a cipő, a fűző meg sajnos egyéb miatt is. Egyszer, kétszer... S aztán Jeleníts atya könyvét megkeresni, s abból megnyugodni, hogy még ezeknek a tétova és botorkáló lépéseknek is értelmet adtak... Nem azt kérdezik ugyanis, hányszor buktunk el, a hűségünket kérik számon... Hányszor vagyunk képesek felemelkedni... torzsalkodásainkon is... S ha ez sikerült, akkor megint a pertli, földszag, harangzúgás és virág, kutyaugatás, gyerekcsilingelés, és akkor lehet már velük indulni, egy családként. Eleinte — míg nehezen jár a gyerek — nem feltétlenül távoli —, amerikai, izraeli hivatalos testvérvárosainkba, hanem csupán Pestről — ha már megépült a híd — Budára. (Vagy fordítva...)
