Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
A két háború között és a századforduló táján az adatközlők szerint az időjárás egészen más volt. A tél kemény volt, a tavasz is oly korán megjött, hogy húsvét első napján a feltámadási körmenetre könnyedén öltözhettek a fiúk, lányok. A leggyakrabban a körmeneten már aszerint álltak sorba a fiatalok, barátok, barátnők, hogy ki hová, melyik kocsmához megy másnap a tojásfutáson bámészkodni, szórakozni, s azt követően táncolni. Természetesen a fiúk és lányok között egyaránt akadt, aki a kiszemelttel való találkozás, ismerkedés érdekében átpártolt más kocsmákhoz. Az adatközlők szerint sok-sok vecsési házasságot előkészítő ismerkedés a húsvéti szokások, bálok nyomán jött létre. Húsvéti szokások Vecsésen Hímes helyett virágot Húsvét másnapjára Vecsésen éppen úgy festettek a lányok a fiúgyerekeknek, rokonoknak, osztálytársaknak, barátoknak hímes tojást, mint más falvakban. A sváb legények azonban nem kaptak hímest. Ők felpántlikázott lovaskocsin a barátokkal járták az utcákat, s akárhonnan, de szereztek egy zenészt, aki végigmuzsikálta velük a Krakót, a fokozatosan bővülő Liliom-telepet (a felsőteleppel átellenben a 4. sz. műút és a repülőtér közötti utcákat), s leginkább a falut. A fiúk pedig régebben sváb, a két háború között már sváb és magyar dalokat énekeltek a zenész kíséretével. Mikor a baráti kör kedveseihez az udvarra behajtottak, a szekér mellett még egy-két polkát, keringőt is eljártak. Idegen, ismeretlen lányokhoz még véletlenül sem mentek, Halomegyház-puszta, Üllő, Ecser vagy más szomszédos település lányai pedig szóba se jöhettek a sváb fiúk locsolkodásánál. A párválasztásnál ugyanis a sváb legényeknél csak sváb lány jöhetett szóba. Már az is óriási gondot, olykor családi perpatvart jelentett a sváb gazdák feleségeinek, méginkább a nagyszülőknek, ha a fiúk, unokájuk olyan családból nősült, ahol az egyik szülő nem sváb származású volt. Ha pedig olyan családból, ahol egyik szülőnek sem voltak az ősei német nemzetiségűek, az felért egy jókora sorscsapással. Ez a gondolkodásmód az 1940-es évek óta jelentős mértékben oldódott, liberalizálódott, azonban hasonló esetek ma is előfordulhatnak. A legény-locsolók szódavizes üvegekkel öntözködtek vagy a vizesvödröt kapták elő, a lányt a kút melletti itatóvályúba fektették és egy-két vederrel ráborítottak. Volt nagy visítás, aztán gyors átöltözés — ha volt egyáltalán váltóruha —, hogy a locsolókat sonkával, tojásos sonkával, süteménnyel, itallal tudja a megöntözött lány kínálni. Mikor a fiúk a lányos házhoz hajtottak — egykor lovaskocsival, ma már az Opellel, Renault-val — az öntözködés előtt kis versikéket mondtak. A két háború között vagy azelőtt kizárólag svábul, a háborút követő kitelepítések és az 50-es évek besúgórendszere miatt később már csak magyarul. A versike rövid volt, s magyarul így hangzik: Tegnapelőtt erre jártam Az ablakba rózsát láttam Láttam én azt hervadozni Azért jöttem meglocsolni. Kővári Ádám svábul így mondta el: Vorgestern bin ich her gekommen Und im Fenster Rosen sah Ich sah, dass verwelken Damm bin ich anspritzen gekommen Miközben a legények egy része locsolkodott, az élelmesebb haverok az udvar végében álló kazlakhoz, meg az istállóba, kamrába, fészer alá mentek, hogy a kevés tojáskészletet a délutáni eseményhez kiegészítsék. A tyúkok csak úgy riadoztak a kutató legények miatt, akik olykor még a kotló alól is kiszedték a tojásokat. A fiúk aztán mielőtt útrakeltek — ha volt — kaptak, vagy az előbbi úton-módon szereztek nyers tojást a délutáni tojásfutáshoz és a lányok virágot tűztek a kalapjukra, a kabát hajtókára, vagy a csikkzsebbe. A virágot a leányok jó előre elkészítették, s természetesen a legszebbeket a kedvesüknek adták. Általában az ibolya, a nárcisz, késői húsvétkor a gyöngyvirág, orgona jött számításba. A háború előtt azonban az ibolya volt a legáltalánosabb. A vecsési sváb lányok nagypénteken vagy húsvét szombatján csapatostól mentek az Ürgedomb melletti Kerekerdőbe, a későbbi repülőtér egy részén elterülő Haraszti-, Üllő és Tomyoslöb közötti erdőkbe és ott szedték a szép ibolyacsokrokat. Olykor az üllői lányok felbiztatták a helyi legényeket, hogy ijesszék meg a vecsési lányokat, mert nekik nem marad virág. Tudniillik az akkor tiszta magyar lakosságú Üllőn, a kevert lakosságú Halmi-pusztákon is virágot adtak a lányok a legényeknek, de ott hímest is adtak mellé. S ez ma így történik, igaz, egyre ritkábban. Elindulás előtt a zenész ismét eljátszotta a talpalávalót, a ház lányaival táncoltak egyet a legények és dallal, muzsikával folytatták az útjukat. A bor azonban megtette hatását, s olykor a kocsi az árokban kötött ki, vagy éppen heccből belehajtottak, hogy a falu róluk beszéljen. Sőt délután még egy kis dicsekvéssel el is beszélték egymásnak a fiatalok, hogy ők az árkot is „meglocsolták”. Ilyenkor természetesen a tojás is összetört. Ezért volt a vásárolt készlet biztonsági tartalékként a tojásfutásra kijelölt utca valamelyik lányos házánál vagy éppen a kocsmában előkészítve. Bírák és tojásfutók A délelőtti, kora délutáni locsol kodás után jó hangulatban gyülekeztek az érdeklődők a kiszemelt kocsmák környékén, a tojásfutásra előkészített, feldíszített utcákban. Olykor a locsoló legények a pántlikás kocsikkal haza sem mentek a locsolkodás után, hanem a megöntözött lányokat összegyűjtötték és a lovasszekérrel a tojásfutásnál sorakoztak fel velük. Annyi bámészkodó volt ezen a játékos délutáni, négyórai kezdésen, hogy megmoccani is alig lehetett. A kiszemelt utcákban az út közepén keresztbeállítottak egy lovaskocsit, amelyen elhelyezték a vízzel telt kádat. A három játékmester is ezen a szekéren — a bakon — foglalt helyet, s gondoskodtak a játék előzetesen rögzített szabályainak betartásáról. A kocsi elől a lovakat természetesen kifogták és a szomszédos udvarokon egy fához vagy a fészerhez kötötték, nehogy játék közben a visítástól, hangzavartól megijedve a bírákat a vízzel telt káddal együtt a zenészek nyakába borítsák. A kocsi melletti padokon ült a felfogadott zenekar, amely szebbnél szebb sváb és magyar dalokkal, zeneszámokkal szórakoztatta a közönséget. A rendezők közben a kocsitól az utca mindkét irányába, egymástól egy-egy jókora lépésre, a már korábban kialakított vakondtúrásnyi homokkupacok tetejére helyezték a tojásokat, amelyekre őrök vigyáztak. Előfordult ugyanis, hogy a nézők közül valaki viccből vagy elvett a tojásokból, vagy valami tojás alakú kővel cserélte ki. A kocsitól mindkét irányba 150-160 tojást raktak le. A kocsihoz a legközelebbi tojás 10 méternél kisebb távolságra nem kerülhetett. A legtávolabbi két utolsó tojás — amelynél a nemzeti színű zászlót is a földbe szúrták csak piros színű hímes, tehát főtt tojás lehetett. Aztán felálltak a csapatok, melynek tagjai a jó időt kihasználva olykor mezítláb, felgyűrt nadrágszárral szaladtak a tojásokért. A játékmester a két „csapatkapitányt” a szekérre szólította, akik egymással kezet fogtak. Kezüket nem engedték el mindaddig, amíg a bíró a fogadáskor szokásos módon szét nem ütötte a kézfogást. Ekkor a két kapitány leugrott a kocsiról, s ellenkező irányba futottak. Ezzel tehát kezdetét vette az olykor 1,5-2 órás verseny, ami inkább tavaszköszöntő vecsési népünnepélynek számított. A tojásfutók — a maskarák és a többi mókamester által megnevettetett — az út két szélén felsorakozott közönség között rohantak a tojásért és azokat egyenként hozták a kocsihoz, ahol a vízzel telt kádba dobták. A futás közben elejtett, törött tojást a bírók nem számították be, mint ahogy a tréfából fára, kőre cseréiteket sem. Á bakon ülő bírók csak egész tojás vízbedobásakor húzták a strigulát. Amikor a befutott csapattagok a kocsira felugorva a tojást a kádba dobták, a soron következő csapattársuk futott a legközelebbi tojásért, miközben jókora port kevertek a móka kedvéért. Sőt bukfencezett is egyik-másik bohócruhás tojásfutó a régi húsvétokon, hogy a nézők megtapsolják. Volt aki szabálytalanul, egyszerre két tojást hozott be, s ha a bírók észrevették, a vétkes tojásfutók a süketnémák módján mutogatni, mókázni kezdtek. A bírók azonban nem tágítottak, vissza kellett előbb vinnie az egyik tojást a helyére, miközben a népünnepély résztvevői jókat derültek, a zenekar pedig játszotta a fülbemászó dallamokat. Bár az egész játékban a győzelem volt a cél, azért inkább a szórakoztatás, a hagyomány ápolása, továbbadása volt az elsődleges szándék. A tojások a földkupacokon lassan fogyatkoztak, a kádban pedig egyre több került a víz alá. Mikor az utolsó, a legtávolabbi ponton a zászlónál elhelyezett hímes került sorra, a zenekar gyorspolkát játszott, mintegy serkentve ezzel az utolsó versenyzőt a futásban. Az utolsó versenyző a legtöbbször bohóc módjára volt felöltözve, s meglehetősen bő, hoszszúra méretezett nadrágja szárára rálépett és gyakran hasra esett, majd felugrott; nevettette a nézőket és futott tovább. Közben azért fél szemmel az ellenfél csapatát is figyelte, nehogy veszélybe kerüljön a saját csapata győzelme. Tánc a locsolóbálon A játék végén a bíró a győztesen befutó és a legtöbb tojást a kádba helyező csapat tagjának a kezét magasba emelte, aki a hímest a 20-as években még élő hagyományként a közönség közé dobta úgy, hogy azt valaki el is tudja kapni. Ezt a hímest a barátok és a kedvesek közösen fogyasztották el, s ínyencségnek számított. A győztes befutót egyébként dobszó és hangos éljenzés, taps is fogadta. A játék végén a rendezők és a zenekar a kocsma báltermébe vonult. A juhállási Valuchbirtok kastélyától, birtokközpontjától, a Halmi-pusztákról érkezett bámészkodók többsége gyalog, vagy ökrös- és lovasszekerekkel indult hazafelé. A szervezők és kedveseik baráti köre behúzódott a kocsma nagytermébe. A lányok'a terem egyik oldalán szépen sorba álltak, társalogtak, nevetgéltek és várták, hogy táncra kérjék őket. A fiúk a másik oldalon beszélgetve szemelték ki, kit visznek először táncba, ami mindig polkát jelentett. Hátrább 4-5 sorban a székeken a lányos anyák ültek, s figyelték: ki-kivel ismerkedik, táncol, s közben működött a minden faluban ilyenkor megélénkülő helyi „hírszolgálat”. Mikor a zenekar játszani kezdett, a párok a polkával, keringővei körbejárták a termet. Csárdást is játszott a zenekar, de a polkához szokott sváb lányok, legények lába ehhez nehezen alkalmazkodott, s ekkor többnyire a betelepültek ropták a táncot. A bálterembe lépőktől egyébként a rendezők szerény belépődíjat szedtek, amelyből a zenekart fizették és a tojásfutás egyéb kiadásait fedezték. Újabban a zenekart a kocsmáros fizeti. Este 7-8 #ra között a kádból kiszedett tojásokból a kocsmáros a zenekar és a rendező legények részére rántottát készített. A vacsora után aztán reggelig szólt a zene. Hacsak valami verekedés nem adódott, mert az adatközlők szinte minden kocsmai bálból emlékeztek olyan esetekre, ahol az üllőiekkel, ecseriekkel, halompusztaiakkal, vagyis az idegenekkel a lányok miatt összekaptak a sváb legények. Szieber Mátyás és Kővári Ádám szerint a századforduló körül, de az 1920—30-as években is a sváb gazdák fiai nemigen tűrtek meg idegent a falusi sváb lányok mellett. Tehát a magyar falvakban közismert virtus, az Alvég és Felvég legényei közötti verekedések Vecsésen módosult formában, de megvoltak. A kitelepítéstől napjainkig A gyakran reggelig tartó mulatságról olykor a hajnalban mezőre induló szekerek vitték el a fiatalokat. Sokszor egyenesen a munkába indultak a lányok, legények a juhállási, Halmy-uradalom felé, a pesti üzemekbe, gyárakba ingázók pedig a kertekaljai vasútállomás felé vették útjukat. A tojásfutás ma is a legtöbb tősgyökeres vecsésiben, s főként a svábokban kellemes emlékeket ébreszt. Ez a szép szokás a nehéz munkával töltött napok közé egy kis élményt csempészett az emberek életébe. Olyan emlékeket, ami főként a nemzetiségiek és a közéjük települtek önazonosság-tudatát, közösségi és kulturális életét gazdagította évszázadnál is hosszabb ideje. Az adatközlők csak a II. világháborút követő időszakban emlékeznek rá, amikor a svábok megbélyegzettsége, majd kitelepítése idején néhány évig nem volt tojásfutás. Igaz, a 4. sz. főközlekedési út mentén kifejezetten be is tiltották ezt a hagyományt a valóban fennálló közlekedési balesetek veszélye miatt. Mindenki tudta azonban, hogy ez a veszély a háború előtt is megvolt, s az eredeti oka nem csak a balesetveszély volt a beszüntetésnek, mert a régi piacon továbbra is megtarthatták volna. Ugyanis a Leimeter-kocsmárost Németországba telepítették, Darula Lizi (Sziedl) kocsmájából begyűjtési magtárt létesítettek, ahol a falusi gazdák padlásáról lesöpört, vagy olykor már a cséplőgép dobja alól elhurcolt, beszolgáltatott termését tárolták. A tojásfutás szokását azonban nem tudták végleg száműzni a falusi sváb lakosság életéből. A háború utáni néhány éves szünet után fokozatosan újraéledt a népszokás. Igaz, nem olyan hangos nótázással és igen ritkán elhangzó sváb szavakkal, de újraindult. A Krakóban létesített új kocsma: a Kátai néven ismert italbolt gazdája és a Kauremszki-kocsma új tulajdonosa, azaz a Kóbi-család ismét üzletet láttak a szokás felkarolásában. A 70-es évektől pedig a honismereti kör és a Ferihegy Tsz támogatásával a régi tojásfutási hagyományok mellett egyéb sváb néprajzi, közösségi, kulturális értékeket is sikerült pár megmenteni. A Falusi Általános Iskola a nemzetiségi (német) nyelvoktatás eredményeként az egykori, farsangvégi hamvazószerdán tartott helyi rétesevési szokásokat vitte színpadra. A Ferihegy Tsz és a honismereti kör táncosai meszsze földön ismertté tették a vecsési sváb táncokat, s újabban az Andrássy-telepi iskola néptáncosai is fellépnek a községi rendezvényeken. Tamási Áron mondta: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ahhoz, hogy „otthon legyünk” saját nagyközségünkben, jó ha az utóbbi évtizedekben idetelepült szabol, csiak, szatmáriak, zalaiak, békésiek, borsodiak is megismerik az itt élő népek egykori és mai hagyományait, szokásait. E sorok írója alig két évtizede került Vecsésre. Ezzel a gyűjtéssel is a vecsési régi és új településrészek lakóinak közeledését akarja szolgálni. Azért, hogy a településrészek közötti vélt, vagy valós tudati kerítések ne elválasztóvonalak, hanem az összetartozást erősítő kötelékek legyenek. Orosz Károly
