Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. (84.) szám

A megtisztulás mámoros ünnepe

Húsvéti beszélgetés dr. Andrásfalvy Bertalannal

Dr. Andrásfalvy Bertalan néprajztudós személyében az egykori gyűjtőt keresem ideiglenes lakásában, a csendes társasvilla első emeletén. Mint Petőfi, egyedül járta be az országot; jelentős munkáinak tanúsága szerint Tolna,

Baranya szőlőhegyeit, a Duna menti kaszálókat, gyümölcsöskerteket, a havasi dülőutakat, mély sárban ázó mezőségi dombokat, gyimesi havasi réteket. A szikár és szűkszavú férfi szívélyesen fogad, illatos gyümölcsteát főz, s míg a japán porceláncsészét félve emelem (olyan vékony, mint a kézzel festett húsvéti tojások az előszobában), az ő szava megered, hiszen témánk a magyarság húsvéti szokásai. A néprajz kitűnő szakembere látszólag messziről kezdi:

— Az ember többszörösen megéli a kezdet és a vég élményét. Naponta, amikor reggel fölkel, és este elalváskor.

A régi mondás szerint: „Az ágyadba, álomba, halálodba merülsz.”' Minden este meghal mindenki egy kicsit. Másodszor pedig megéli ezt, mint az esztendőt; ahol a tavasz a reggel, a tél az este. Megéli saját életében, mint ténylegesen megszülető gyermek, és öreg korában őszbe fordulón befejezi azt. S van még a negyedik sík; amikor egy éven keresztül az üdvtörténetet mutatják be, ami több ezer évet jelent. Különös véletlen, hogy éppen húsvétkor születik a fény. Voltaképpen halálünnepet ülünk és mégis az újjászületést, a feltámadást, a kezdetet... Mert tavasz van, és az ember átérzi az évszak jelentőségét. Éppen ezért a húsvéthoz nagyon sok szokás, emberi válasz kapcsolódik, ami nemcsak liturgiát, az üdvtörténetet érinti, hanem egyáltalán a feltámadást, az életet; a halál tagadását. mert az ember elfogadhatatlannak tartja. Hiszen amiért egész életén át küzdött, amit szépnek tartott, akit szeretett... mind a halállal végleg eltűnik. Ezért is a keresztény hitben a húsvét a feltámadás, a viszontlátás reménye. Az ember ilyenkor derűs, hiszen van feltámadás!

— A népszokások is ezt hangsúlyozzák. Önnek melyik a legszebb?

— Talán a legszebb a moldvai, mert a feltámadás ünnepét nemcsak összekötik a halottakra való emlékezéssel. Húsvét hajnalán ugyanis országszerte megvirrasztották a feltámadás éjszakáját. A csángók is kimennek ilyenkor a temőbe, és annál a keresztnél, ahol a halottjuk fekszik, virrasztanak reggelig, de egy különleges hangszerrel, amit bodzafából kellett kifaragni, a tyilinkóval abajgatnak is. (.Abajgat: valakit valamire késztet, felébreszt, vagyis feltámasztják a halottakat.) Nagyon érdekes, szép dallam. Én is készítettem felvételeket, talán először, amikor Moldvában jártam. Tolnában, Tamásiban és Baranyában, Szebényben még olyan asszonyokkal találkoztam. akik a virrasztásra kijártak. Megvárják a temetőben, amíg főikéi a nap, és onnét indulnak a hajnali (reggeli) misére.

— Bizonyára visszanyúlik messze az időbe az a mai szokás is, hogy húsvétkor összejön az egész család; vendégségbe megy sógor, koma, unokatestvér, az egész rokonság.

— Szép előzménye van ennek is. A húsvét; a család biztosítása mátkákkal, komákkal. Az ősegyházban húsvétkor volt a keresztelés, s ez a szokás úgy él tovább, hogy sok helyen ilyenkor tartják az első áldozást. A húsvét a nagyobb család, a rokonság ünnepe volt mindig is. S a katolikus egyháznak van olyan parancsa, hogy legalább a húsvéti időben gyónni és áldozni kell. Az ősegyházban nem a csecsemőt keresztelik, serdülőkorig hittanra jártak a gyerekek, s csak azután keresztelték meg őket. Ezért nevezik fehér vasárnapnak a húsvét utáni első vasárnapot, mert a keresztelésre fehér ruhát öltöttek. Nyugat-Magyarországtól a csángókig mindenhol márkázó vasárnapnak is nevezik ezt a napot, vagy sok helyütt komázásnak.

— Mert ilyenkor jegyzik el egymást?

— Nem, nem! A mátka szó mást jelentett. Ekkor választja meg a serdülő kislány azt az asszonyt, aki a bizalmasa, segítő társa lesz egész életében. (A szó jelentésváltozáson később ment át.) A mátkaválasztást meg kellett pecsételni. Ez úgy történt, hogy a mátkázó (komázó) fehér vasárnap elküldte a mátkatálat a kijelölt mátkának, aki azt vers keretében adja át fehér vasárnapon; „Mátka küldi mátkának, hogy fogadja mátkának,

Ha nem ^ell a mátkának, küldje vissza mátkának.”

Ettől kezdve magázódtak, s ez a tisztelet kifejezése. A mátka viszi, tartja keresztvíz alá mátkatársa gyermekét, aztán ő a lányt az első búcsújárásra, segíti férjhez menetelében. Nemcsak keresztanyja lesz a gyermeknek, hanem a gyerekszülésnél nyolc napig főz a családra. Tojást is kell „hímeznie” a keresztgyerekének minden évben, és azt ünnepélyesen kell átadni, húsvét hétfőn. (Régi latin oklevelek a mátkaválasztást „a tojás összeütésének vasámapja”-ként említik. Szekszárdi oklevél, XII. század.) A keresztanya felügyel a keresztlányára, az első pendelyt vagy gatyát is tőle kapja, ez a korozsma. Kelet-Közép-Európában mindenhol a keresztanya felelős a keresztlánya erkölcséért. A családi helyzettől és érdekektől függetlenül felel a gyerekért.

— Határjárásról nekem nagyanyám beszélt valamikor, aki Erdélyből származott, de aztán soha többé nem találkoztam ezzel a fogalommal. Valamikor ez a szokás jogi aktus volt, vagy csupán szimbolikus a jelentősége?

— Húsvétkor szokás volt

szintén megkerülni a falu határát, ez egyben valamikor jogi aktus is volt; kijelölték, megújították a határjeleket. Szokás szerint olykor a határjelnél megvertek egy-egy gyereket, hogy emlékezzék rá. hol a határ.

— Jó szolgálatot tenne ma is, ha fölélesztenénk ezt a szokást, úgy tűnik egyre apad azoknak a száma, akik emlékeznek még arra, hol a határ.

— Mintegy mágikusan körbejárták a határokat. Ez közösségi határ és szimbolikusan is nagyon érdekes; pl. ha egy falu nagy ésMiatára néhány ezer hektár, annak részletét mindenki nem ismerheti, csak azt, ahol a saját szántója, rétje, legelője van. A menetet tehát mindig az vezeti, akinek a saját határa éppen akkor a közösség határával is egybeesik. A középkorban ennek fontos funkciója volt, mint említettem, később lett ünnepélyes szokás. A Székelyföldön még a két világháború között is megtartották a határjárásokat. Némely helyeken még szerepeket is osztottak; királybírát választottak és hóhért, aki elítélte, illetve megbüntette a rendetlenkedőt, azt, aki csúnyán beszélt. Miközben megtisztították a forrásokat, megjavították a hidakat. Didergésnek pedig azért nevezik, mert hajnalban érkeztek meg, átfázva, dideregve. Erdélyben, ahonnét a legszebb leírásaink vannak, húsvétkor még jóval hidegebb van, mint pl. nálunk. Az asszonyok várják őket, és a nagy esemény bállal végződik... Számos olyan szokásról lehetne beszélni még, ami a húsvét nagy öröméhez kapcsolódik. Újra birtokba venni a világot! Megtisztultan újrakezdeni az életet; hisz újra hajtanak

a fák, a virágok. Ez a megújulás, a kezdés nagy-nagy, mámoros ünnepe. Míg előtte böjtölnek, sötét ruhában járnak, vigalom, muzsika, zene nélkül várják a megváltást. A húsvét szó is a böjt utáni hús vételéből ered. A tánctilalom a hangszeres muzsikára értendő, hamvazó szerdától húsvét vasárnapig. A lányok azért egyes vidékeken saját énekükre „ugrottak", „seregiek”. Táncnak nem nevezték, mert hangszerek nem voltak. Ezek a leánykörtáncok visszamennek nagyon ősi időkre. Bár szórakozás is volt ez, dallamra mozogtak a körben, de rítus is, mint ahogyan a keleti kereszténységben a húsvétvasámapi körtáncot minden ember járta. Még a görög király is a testőreivel. Ismerek erről egy eredeti felvételt, az egyik újság közölte annak idején. A körtáncról egyébként Martin György nagy könyvet írt. A reneszánszig a körtánc szinte kizárólagos tánc. Ekkor azonban szétszakad a lánc, és a reneszánsz szabadabb szellemében párokra bomlik. Először utótáncnak nevezik, amiből kinő a páros tánc.

— S ahol a reneszánsz nem érvényesül, a görögkeleti világban?

— Ott mind a mai napig flórákat, kólókat, szirbéket, vagyis körtáncokat járnak, s ezeket a népi körtáncokat csak a modern páros tánc szorítja ki. A csángóknál sem igen volt páros tánc, mert ők is kívül kerültek a Kárpátokon. A Kárpátok koszorúja a keleti és nyugati kereszténység határát jelenti. A magyar királyság határai egyben Kelet- és Közép-Európa határai is voltak. Eddig terjedt például a katolikus vallás és vele együtt a közép- és nyugateurópai mozgalmak. Az ortodox világba nem hatolhatnak be a katolikus vallást megkérdőjelező refonnok, tehát a reformáció sem! A magyar királyság kulturális határáig mehetett el a reformáció, s ott minden megállt. Azon túl nagyon gyéren és tragikusan jelent meg valamiféle hitújítás.

— Trianon után a néprajzi gyűjtőmunka leszűkül, a kutatók munkája lehetetlenül nehéz lesz.

— Már jóval korábban megkezdődik ezeknek a határoknak az ún. népi áttörése: Az Erdélyi-medence a háborúk során annyira elnéptelenedett, hogy azt megszállják a román telepelesek. Az erdélyi románság tehát hasonul a magyarsághoz. Táncaik közelebb állnak a magyar tánchoz, mint a regáti románokéhoz. S ez fordítva is érvényes; a csángók táncai közelebb állnak a románokéhoz, mint az Erdélyben élő magyarokéhoz. (Akik már páros népi táncokat táncolnak.) A Kárpátok vonulata Európában a leg-Erdó'si Ágnes felvétele

erősebb kulturális határ volt.

— Ma reménykedőn sokat hivatkozunk a szellemi hazára, ami nem ismer határokat.

— Persze jobb lenne, és szeretnénk is, hogy a szellemi határok is lebontódjanak egyszer. Az a szellemiség például, ami minket elválaszt a románoktól... Azt jó lenne kicsit megbontani. Közös értékeket kölcsönösen érvényesíteni...

— A néphagyományban a kulturális határok nagyon élesen kirajzolódnak, de mennyire halványulnak a nemzeti különbségek azok eltűnésével?

— Az általános fejlődés, a polgárosodás mindenhol egymáshoz hasonlóvá teszi az embereket, és elsősorban az értéktelenségben! Mert a hagyományok elmaradásával sokszor az értékek is elmaradnak. Például külsőségeiben és értékítéletében sokkal kisebb a különbség az erdélyi és a szlovákiai magyar között is.

— Az átkos civiluzáció, ahogy sokan nevezik, olyan hasonlatossá tesz bennünket -—hogy stílszerű legyek —, mint amennyire egyik tojás a másikhoz hasonlít?-—-Látszólag, de még nagyok a különbségek magatartásban, gondolkodásban, amiket részben az előtörténet, a történelem határoznak meg. Ezt nem lehet sem elvetni, sem eltörölni!

— Professzor úr, önnek mi a legkedvesebb a húsvét ünneplésébéíl?

— A húsvét most különösen fontos számomra. Viszszamegyek Pécsre, ahol a fiaim élnek, és természetesen együtt ünnepelünk. Én mindig részt vettem a körmenet szertartásain, de már előtte délután is jelen voltam, amióta liturgikusán is megújult a húsvét ünneplése. A választó pillanat: nagycsütörtöktől kezdve elhallgatnak a harangok. „A harangok Rómába mentek” — mondták a szüléink, és nagyszombat délután a templomi szertartás alatt szólalnak meg ismét. A legnagyobb élményem az, amikor a hosszas szenvedést idéző zsolozsmázás után így szól a pap: „Feltámadt Krisztus e napon”, amikor kivilágítják a templomot és újra felzúgnak a harangok.

Onody Éva