Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-06 / 55. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP

MAGYARORSZAG

1993. MÁRCIUS 6., SZOMBAT

A kisújszállási találkozót értékelték

Együtt a népi politizálásért

A találkozó lényegét elsőként a vitaindítóra felkért Szokolay Sándor zeneszerző fogalmazta meg. Véleményével valamennyi hozzászóló egyetértett. — Az együttlét számomra leglényegesebb kicsengése az volt, hogy a legkülönbözőbb múltú és nézetű, a legkülönbözőbb pártokhoz tartozó résztvevőkben a nézet- azonosság kerekedett felül.

— Az elmúlt években hasonló közeledés neiíi volt. A népben-nemzetben gondolkodók sikeresen megosztoti táborának ösz- szetalálkozása Kisújszálláson megvalósult. Ez egy olyan kiindulópont, ahonnan mindent újra lehet kezdeni — hangsúlyozta.

Megelégedéssel szólt a találkozó légköréről. — Az éles fogalmazások ellenére nem volt veszekedés, senki semmit nem kért ki magának — mondta. És örömét fejezte ki, hogy a tudós emberek is úgy szólaltak meg, ahogy a művészek és az „egyszerű emberek” éreznek. Ennek köszönhető, hogy a látogatóként jelen lévő „egyszerű emberek” végig kitartottak a rendezvényen. Hiszen ebből arra lehet következtetni, hogy talán jó úton járnak, talán megvalósíthatják Kodállyal vallott céljukat: „Amit a néptől kaptunk, ideje a népnek visszaadni."

—- A választásokon megígért népi politizálás hiánya hozott össze Kisújszálláson bennünket — mondta Csurka István. Rádöbbentünk a mulasztásra, és ez volt összejövetelünk legnagyobb jelentősége. Ráébredtünk, hogy bizonyos előítételeken felül kell emelkednünk, hogy a lényeges dolgokban együtt tudjunk működni. Tovább nem hagyjuk elhitetni, hogy ellentéteink fontosabbak. Nem engedjük a magyarokból kioperálni a magyarokat — hangoztatta. Csete György építész harmadik ittassága mellett tett hitet. Hangsúlyozta, hogy világnézetüket csak akkor lehet sikerre vinni, ha nemcsak az értelmiséget, de mindenkit megnyernek céljaiknak. A mező- gazdaság újjászerveződésének időszakában újra iránytmutató Németh Lászlónak a harmadik út szellemében fogant kertmagyar- ország gondolata. S ha az a gazdasági rendező elv érvényes, érvényes az elképzelés alapjául szolgáló har- madik-utasság is — hangsúlyozta. Pálfy G. István televíziós szerkesztő a találkozó próbakő jellegét emelte ki. Megbizonyosodtak arról, hogy a népben- nemzetben gondolkodók megosztott táborában megmaradt az egyetértésnek az a minimuma, aminek alapján újra egy szekértáborban harcolhatnak. A történtek ellenére is emberi hangon tudtak egymással beszélni, már önmagában ez is reményre ad okot. Pálfy G. István visszautasította a rosszemlékű népfrontosság vádját. A találkozó résztvevői nem a parlamenti demokrácia ellenében tevékenykednek, hanem éppen a pártpolitizálás szellemi-erkölcsi alapjainak megteremtésén fáradoztak. Nézeteiket a koalíciónak illene elfogadni — mondta. Babitzky Klára, a NTK vezetőségi tagja hozzászólásában újra megerősítette: az együttműködési szándéktól erőt nyerve vidáman és egymást támogatva kell a jövőben dolgozni. Többen reményüket fejezték ki, hogy a Magyar Út szervezésében megrendezendő március 15-i ünnepséget is az együttműködés jegyében és végre megint az igazi tartalma szerint ünnepelhetjük.

A vendégként részt vevő Gedai István, a Nemzeti Múzeum főigazgatóhelyettese az intézményüket fenyegető veszélyről szólt. A sikeres pályázatok ellenére sem nevezték ki új főigazgatójukat.

Az ország első múzeuma szakmailag és erkölcsileg szétzilálódik éppen akkor,

Erdó'si Ágnes felvétele

amikor erejét megfeszítve kellene az EXPO-ra és a honfoglalás évfordulójára készülnie. Hogy hazánkat történelmi súlyának és értékének megfelelően mutathassuk be a világ előtt — mondta. Az est zárórendezvénye ebből az értékes múltból adott ízelítőt: XVII—XIX. századi eleink ruhaviseletéből láthattunk szép bemutatót. A modelleket Orosz Agnes és Lublóvári Mónika könnyűipari mérnökök készítették.

(veszelszky)

VÉLEMÉNY

Gyülekezik a népi felsoház

(Kisújszállás után, II. Szárszó eló'tt)

A kisújszállási Városháza nagyterme 1993 februárjának két utolsó napján egyfajta országgyűlés színhelye volt, a szónak történelmi, tehát nem a hazug politikai kurzusok alatt üres frázissá silányított értelmében.

Jószerivel a XX. század harmadik magyar felelős országgyűlése volt ez; az elsőt 1943-ban Szárszón, a másodikat 1988-ban Lakitelken tartották. Most pedig határozatba ment a negyedik összehívása, a „II. Szárszó”, még ennek az évnek augusztusára — pontosan ötven évvel az első után.

Ennek az elkínzott magyar nemzet-létnek tragikusan groteszk tünete ez a fogalom: felelős országgyűlés. Mert hiszen az alkotmányos demokráciák csak felelős kormányt ismertek, mely a parlamentnek felelős. A parlament felelőssége olyan önmagától értedődő volt, mint az életösztön maga. Csakhogy Magyarországon az 1930-as évek végétől

1944- ig náci kémek és ügynökök kerültek be nagy számban a dunaparti padsorokba, majd néhány éves félig-bénult vergődés után a galambnak álcázott keselyű karmai között, négy évtizedig egy odaparancsolt és megfélemlített szolgahad bitorolta az országgyűlés' nevet. A nép számára az

1945- ös „felszabadulással” egyenértékű \9S9-ts felszabadulás óta pedig, „liberális ellenzék” álnéven, ezúttal ellenpóluson nyilas, magánszorgalmi ügynökök rasszistán magyarellenes aknamunkája kárhoztatta a totális bizalmatlanság légüres terére az országgyűlésként megválasztott testületet.

Nem kétséges az egykamarás országgyűlés már maga is alkalmatlan parlamenti rendszer abban a környezetben, amelyet Magyarországnak hívnak. Az országgyűlés felsőházának konstitúciójában már eleve ott bújkált a parlament felelősségének megalapozása, felelősségének ti. a nemzet iránt. A nemzet iránt, amely az évszázadok alatt felnőtt, felépült és Európa alkotórészévé szervesült. Amikor Főrendi Háznak nevezték, úgy gondolták, hogy a legnagyobb földbirtokok tulajdonosai biztosítják eleve ezt a felelősséget; ez azonban tévedésnek bizonyult, az 1930-as évekre már a nagytőke is betársult (Chorin Ferenc is felsőházi tag volt a nagy magyar rasszimusban), és immár ott voltak azok, kik életükkel tettek bizonyságot a felelősségről.

Nyilvánvaló, hogy amikor a nemzet iránt érzett felelősség bűn lett, eltűnt a felsőház is, öntelt tábornok-csizmák parancsára, kik voltak olyan intelligensek, hogy Királyi Palotánkat „Horthy palotájának” titulálták. S miután az 1989 utáni Magyarország számára ezeknek a tábornok-csizmáknak a puccerjei állapították meg a szuverén állami létet megalapozó alkotmány „sarkalatos törvényeit”, természetesen a felsőházat is elfelejtették.

Ezzel szemben van Alkotmánybíróság, mint közömbös-ka- zuisztikus árvaszék, fekete-palástos őrség, hogy el ne olvadjon a jégburok az örökségéből kiforgatni szánt árva körül.

Mindazonáltal „a természetet űzd ki bár vasvillával, mégis mindig visszatér”, s így a magyar felsőház is újracsírázik, a nem-önérdekű felelősökből, akik megörökölték a jelképpé

vált gróftól, Széchenyitől, hogy nemzetet hordozzanak szívükben. Mi több: hogy nemzetet és Európát hordozzanak szívükben, melynek bal pitvara Veres Péter, jobb pitvara Németh László. Szívükben, mely vérével két életfát táplál: a népművészet televény talajában gyökerezik az egyik s ágai a tudomány s a legmagasabb kultúra égboltjára nyúlnak, a magyar múlt évezredes mélységeiből szökken föl a másik, a magyar jövőt csápokként tapogató ágaival. Hogyne lépték volna át a párthatárokat, ezeket a túlságosan is olcsó anyagból készült kerítéseket, mikor a kisújszállási Városházán egyetlen áramkörben egyesültek! („Két igazi párt van ebben az országban — mondta Fekete Gyula. — A megmaradás pártja és a megmaradást ellenzők pártja, a pusztulásé. Itt, mi, a megmaradás pártja vagyunk.”)

Kirajzolódott hát az új felsőház Kisújszálláson (nem minden potenciális tagja volt jelen), csakhogy ez az egykori főrendiházzal szemben — Népi Ház. Mondhatni: a Népi-Nemzeti Lelkiismeret Háza.

Semmit sem ért az, aki a nép-megvetette napi politika Disneylandjének műanyagvilágából kiindulva (újságíró-kérdés: „Ha itt van az MSZP, miért nincs itt az SZDSZ és a FIDESZ is?”), politológuskodik és „Népfront”-ot emleget. A „népfronténak éppen úgy nincs hagyománya a magyar „életvilágban” (ez Habermas kifejezése), mint az alkotmány- bíróságnak és a köztársasági megbízottnak, s miképpen nem volt hagyománya az „agitprop”-nak és a „központi bizottságénak. Hiába erőszakolnak politikai licenc-gyártmányo- kat (ez Pozsgay kifejezése) a magyarságra, legföljebb kényszeredetten elviseli őket és belefárad. Akik Kisújszálláson összegyűltek (s micsoda szellemi erőt képviseltek, s milyen hatalmas klasszikus-modem-gazdasági-humán tudásanyag halmozódott fel velük!), csak egy videofelvétel jóvoltából gondoltak egy pillanatra „népfrontéra, s tüstént el is felejtették. Ami nekik járt az eszükben, azt Somodi István szavai fejezték ki: „Ha az ország veszélyben van és a hivatalos Magyarország nem tud cselekedni, akkor az egymással szót értők fogjanak össze.” S ha van norma, amihez igazodtak, akkor az a következő: „A haza sorsa egyetlen szemüveget ismer: a kíméletlen tisztánlátást.”

Kezdetben vala az Alföld-program, s abból kinőtt a Hortobágy Akadémia terve, s íme, Kisújszálláson már földereng a „népi nemzeti lelkiismeret háza”, és augusztusra készülődik a II. Szárszói Konferencia. Balatonszárszó a XX. századi Magyarország mitikus helyneve: véres áldozatok emlékét idézi és nemzeti életakaratot jelent.

Magyarország története 1100 évvel, pontosabban 1000 évvel ezelőtt kezdődött: István király megkoronázásával. S most elénk mered a kérdés: vajon ez a történelem befejezettnek tekintendő-e vagy folytatódik.

A XX. században ugyanis a szervesen továbbélő mindig- ugyanaz-az-ország" fokozatosan megszűnt. 1920-ban területileg feldarabolódott, országnyi részei kreált és rosszindulatú államrezonok ellenőrizetlen fennhatósága alá kerültek. A

megmaradt csonka-ország, seblázának hidegrázásában, még őrizte az 1001-ből örökölt kulturális és politikai géneket (melyek tíz évszázad alatt, természetesen, az alkalmazkodás törvénye értelmében újabb és újabb kombinációkban, de mindvégig jelen voltak). 1945-ben ez is egy balul „modernizált”, keleti-újbarbár birodalom része lett, majd 1949-től fogva történelmét „betiltották”, elvágták, a kromoszómákat szétzúzták, molekuláikat összekeverték és idegen molekulákkal (nem kompatibilisekkel) egyesítették, „a múltat végképp eltörölték”, a nemzeti emlékezetet kiradírozták. Az 1956-os utolsó talpraugrás után a nemzeti emlékezetet kiradírozták. Az 1956-os utolsó talpraugrás után a nemzet maradék erejét letaposták, s a történelemtől-megfosztottság állapotát a durva agyműtéten átesett nemzetroncs számára kívánatossá tették azzal, hogy mint állatkertbe zárt élőlényt, zabáltatták, jóllakatták, kiherélték, és rávették volna, hogy a falatokért felejtse el a szabadságvágyat.

1989-ben az 1945-ös eladó visszavette az 1945-ös vevőtől. S akkor derült ki, hogy az állatkert irgalmatlan idomárjai nem távoznak, sőt, már régen ők voltak a titkos tulajdonosok, s most kihívó nyersességgel a nyílt színre léptek.

Ahhoz, hogy a nemzeti történelem folytatódjék (és a nemzet saját helyzet-önértékelése után és saját akaratából döntsön új alkalmazkodásról, ilyen vagy olyan integrációról, jövőről, életformákról), ki kell lépni a ketrecekből és kifutókból, ott kell hagyni az állatkertet. Meg kell szabadulni az idomártulajdonosoktól és élni kell — szerényen — nem többel: az önrendelkezési joggal. Magyaroknak, saját hazájukban. S mindenkit élni kell hagyni az önrendelkezési joggal saját hazájában.

Ez a cél, ez a törekvés minősül az idomártulajdonosok sajtójában, hangszórójában és képernyőin — a „láncos kutya” nívóján — szélsőjobboldalnak, neonácizmusnak, rasszizmusnak, populizmusnak, nacionalizmusnak, keresztény kurzusnak, hortyzmusnak, csurkizmusnak és akármizmusnak.

Szárszón is erre keressük majd a választ: folytatódhatik-e az autochthon magyar történelem, vagy esetleg, miközben etetési órában marcangolhatjuk a ketrec rácsai között bepréselt csökkentett adag cubákot, a magyar történelmet pénznemzetiségű világhatalmak végleg befejezettnek nyilvánították?

Hát ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk.

többsége, és különösen a rádió és a tele vízió manipulativen számolt be az ot történtekről. Egyes jelek alapján mé azt is feltételezték, hogy a médiák vala kik által előzetesen kiadott tájékoztató hoztak nvilvánosságra.

Az elmúlt hétvégi kisújszállási találkozóról számoltak be a Nemzeti Társas Körnek a megbeszélésen részt vevő tagjai csütörtöki összejövetelükön. A visz- szapillantásra annál is inkább szükség volt, mert — mint elhangzott — a sajtó