Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-31 / 75. szám

É PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁRCIUS 31., SZERDA 13 Akadozó terjesztés Már lassan tíz éve fizetem elő a lapjukat a postásnak, vagy magán a postán. Eddig is volt olyan eset, hogy nem kaptam újságot, de ezt most már megsokalltám. Ezért el­mentem megkérdezni a pos­tán a főnökasszonyt, hogy mi ennek az oka. Azt vála­szolta. hogy azért nem kap­tam újságot, mert keveset küldtek, és az enyém árus­példány. Előre kifizettem, de nyugtát sem a postán nem kaptam, sem a postás­tól — soha. Ezért nem ad­nak újságot — legtöbbször szerdán, amikor benne van a telemagazin, de előfordult már máskor is. Március 25-én be akar­tam fizetni, de azt a választ kaptam, hogy április hóra csak 23-áig lehet. Azt mond­ták, a postán megkapom ek­kor is, de csak „árusba”. Ha befizetem nyugtára, csak májusra tudják fölvenni. Elég rosszul esett ez a do­log, mert súlyos szívműté­ten estem át és nem hiány­zik nekem az ilyesmi! Zsan József rokkantnyugdíjas Da has I (Sári) * Sajnos nem Zsan József az egyetlen, aki panaszkodik arra, hogy akadozva kap­ja meg újságunkat. Mivel a terjesztést nem a szer­kesztőségünk végzi, újból és újból csak kérni tudjuk az illetékeseket: a Pest Me­gyei Hírlapot is legalább olyan gonddal juttassa el az olvasóinkhoz, mintha az a Népszabadság volna. A szerkesztő Akkor van ünnep, ha... Az ünnepeket — névnap, születésnap vagy húsvét — mindig együtt töltjük a vidé­ken élő szüleimmel. A bú­csúzáskor így köszönnek el: „Akkor van ünnep, ha talál­kozunk!” Furmann Imre is hasonló­an vélekedett (Vasárnap Új­ság, 1993. március 21.), csak másféle megközelítés­ben jutott el oda, ahová most én szeretnék. Nem tu­dok egyetérteni vele az idei március 15-e hangulatának megítélésében. Mi most is, mint minden évben, lázasan készülődtünk. Szívünk fölé tűztük magunk készítette ko­kárdáinkat, és úgy indul­tunk az állami zászló felvo­násához a Kossuth térre. Fel­emelő érzés a történelmi zászlók közelében énekelni a Himnuszt! Lehet az szo­morú, csalódott, aki részese ennek a pár percnek? Érez­heti magát úgy, mint „az amszterdami karácsony­fa”? — Igen, ha nem érintette őt e nap varázsa. Ha nem hallotta nemzeti érzelmek­ből táplálkozó szónokaink ünnepi beszédeit, ha nem hallotta a Nemzeti dalt, a Ti­zenkét pontot. — Igen, ha arra gondol, miért volt szelektív a buda­pesti eseményekről szóló tu­dósítás. — Igen, mert arról szólt (tudniillik Furmann Imre): valamikor egymást követték a tavaszi ünnepek. Nos, már nincs „három ta­vasz ünnepe”, de van más, és ami van. az a miénk, ma­gyaroké. A XIX. században élt dán meseíró, Andersen A teás­kanna című meséjében egy teáskanna három életét mondja el. A valamikor úri asztalon díszelgő tárgy egy­szer csak a földön hevert, „letörött a csőre, letörött a füle”. Egy szegény asszony­nak ajándékozták. „... És mégis — akkor kezdődött az én igazi életem” — mesé­li a teáskanna. „Belém föl­det tömtek... a földbe aztán virághagymát dugtak, s az az enyém lett, a szívemmé vált — ... addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő... a hagyma szárba szök­kent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tud­tam betelni a szépségével — boldog voltam, mert bol­dog, aki másnak tudja áldoz­ni az életét!...” Fény és árnyék egymás­tól válhatatlanok. S hogy több, sugárzóbb legyen a fény, hogy minél pompá- zóbb virágot bontson szí­vünk, az csakis rajtunk mú­lik. így ápolom a már ki­nyílt virágot, és gyönyörkö­döm benne. És úgy ápolom, hogy egyre több virág szök­kenjék szárba. Az a nap öröm lesz számomra. A vad­hajtásokat pedig gondosan, időben letöröm róla. Baleczky Ivánné Budapest A renegát Ortutay Gyula A március 8-i Pest Megyei Hírlap Szol- gáltatás rovata „Pá- tyi hagyományterem­tés” címmel hírt ad arról, hogy az Ortutay Gyula ne­vét viselő pátyi általános is­kolában immár hagyomány- nyá vált, hogy rendezvény- sorozat keretében emlékez­zenek meg névadójukról. Ezen hír olvasása emlé­keztetett arra a tényre, amit pedagógusainknak is illene tudni — ki is volt valójában Ortutay Gyula? Ő ugyanis egyike volt azon gyászhu­szároknak, akik Rákosi „paj­tás”-! és vele a kommuniz­HISTÓRIA HARDI PÉTER Adalékok a tanácsköztársaság egyházpolitikájához X. Segély az alsópapságnak... „A Tanácsköztársaság... az egyházi vagyont a dolgozó nép tulajdonába vette, de gondoskodott az alsópap­ság megélhetéséről." — ál­lítja Bellér Béla a Világos­ság hasábjain.1 A szerző ál­lításával ellentétben valójá­ban mi az igazság? Fáher Oszkár a Vörös Új­ságban közzétett nyilatkoza­tában egyértelműen leszöge­zi, hogy „sem az állam, sem annak egyes szer­ven...) nem utalványoznak ki semmi segélyt a felekeze­tek számára.”' Az 1919. év I. felére járó járandóságok (kongrua, kor- és családi pótlék stb.) legnagyobb ré­szét az egyházak papjai, lel­készei már március 21-e előtt felvették. A még ki nem utalt kismértékű járan­dóságokat a tanácsköztársa­ság uralma alatt tovább fo­lyósították/ Itt végső soron tehát nem méltányosságról, hanem adminisztrációs kér­désről van szó. Nem az alsó­papság megélhetését támo­gatta a tanácsköztársaság, hiszen a hátralékot maga az egyház is megkapta, noha vagyonát hamarosan elvet­ték. Az 1919. év II. felére esedékes támogatást (július­tól) már nem utalták ki! A lelkészkedő papság végkielégítés címen fejen­ként 1000, családonként 250 korona segélyt kapott a tanácsköztársaságtól.1 Az intézkedés értékelésénél nem szabad figyelmen kí­vül hagynunk azt a tényt, hogy a papság szinte egyik napról a másikra elesett a teljes jövedelmétől. A tanácsköztársaság szol­gálatába lépő papok segé­lyezése, illetve a számukra rendezett tanfolyamok nem sorolhatóak az egyház segé­lyezéséhez. (Akkor sem, ha a költségvetésben ilyen cí­men szerepelt,4 hiszen ezen összeggel valójában az egy­ház elhagyására igyekezett ösztönözni a papságot.) Az egyházak magatartása* „Az egyházak nem üdvö­zölték ugyan március 21 -ét, de nem is gondol­tak aktív ellenállásra. A politikában elszigetelő­dött uralkodó osztályok egyik fő támasza, az egy­ház, egyelőre a passzivi­tást választotta." — ol­vasható a marxista értéke­lés a Magyarország törté­nete című könyv 8. köte­tében.5 Ez az összegzés azonban nem ad pontos képet a valós helyzetről. A tanácsköztársaság megalakulása több egyhá­zi személyt ért eszmeileg felkészületlenül/’ Az első napokban nem értet­ték, hogy az új államfor­ma nem csupán az or­szág gazdasági átalakítá­sát tűzte ki célul maga elé, hanem minden erejé­vel terjeszteni kívánja az általa helytállónak ítélt világnézetet is. Az esz­mei tisztázatlanság egyik legjellemzőbb példája Pongrácz József pápai teológiai tanár március 29-én megjelent cikke egy részének a gondolat­menete: Pongrácz a kom­munizmust nem ideológi­ának, hanem csupán gaz­dasági berendezkedésnek tartja. Mivel pedig a ke­reszténység nem gazdasá­gi berendezkedés, a kettő megférhet egymás mel­lett, sőt ha a kommuniz­mus jobbat akar az eddi­gieknél (márpedig azt akar), akkor Krisztus is szerephez jut benne. A tanácsköztársaság egyházpolitikai intézke­déseit követően azonban az új rendről e kevesek véleménye is megválto­zott, ők is „kijózanod­tak”. Sajtóvisszhangja en­nek azonban már nem volt — mert nem lehe­tett. Baltazár Dezső püs­pök például, aki üdvözöl­te az új rendszert,7 ápri­lis 23-án a Debrecenbe érkező román csapatokat már szabadítóként kö­szöntötte!8 (Folytatjuk.) Jegyzetek: * E részre különösen érvényes a dol­gozat címében szerepló' „adalékok" ki­fejezés. Az egyházak története önma­gában is külön kötetet, s persze, ami evvel együtt jár, sok-sok kutatómun­kát érdemelne. 1. A Tanácsköztársaság egyházpoliti­kájáról Világosság 1962. 7—8. sz. 97—101. o. 2. Vörös Újság 1919. április 25. 2. o. 3. Politikatörténeti Intézet Archívu­ma 605. f. II/5a 4. Bellér Béla: A Tanácsköztársaság egvházpolitikájáról Világosság 1962. 7—8. sz. 97—101. o., 5. 200. o. 6. Persze nemcsak egyháziakat, ha­nem más közéleti személyiséget is. 7. Studia et acta ecclesiastica 5.k. 272. o. 8. Kónya István: Tanulmányok a kál- vinizmusról Bp. 1975. 133. o. must hűen kiszolgálták! Vele hajtatta végre Rákosi az egyházi iskolák államosí­tását! Mily ördögi sugallat vezette Rákosit, hogy egy kisgazda (renegát) miniszter­rel, nem pedig kommunista pártbei ivei végeztette el ezt a „piszkos” munkát... Ortutay sötét jellemére vall, hogy egykoron ő maga is egyházi iskolába járt. Per­sze nem ő volt az egyedüli ilyen. Amikor 1946-ban elkez­dődött a Kisgazdapárt szét­verése, az egyházakról sem feledkeztek meg... Külön­böző összeesküvéseket agyaltak ki, amelyeknek végrehajtása során nagyon sok igaz, civil magyar em­bert is likvidáltak. Az egy­házak üldözése során sok pap és végül maga Mind- szenty hercegprímásunk is áldozattá vált. Jómagam is részese vol­tam a „váci diák-összeeskü- vésnek”, mely láncszerűen egybeesett az ország külön­böző helyein létrehozott (ki­agyalt) egyházi középisko­lai diák-összeesküvésekkel. Mi többek között a gyön­gyösi diákokkal egy időben jártuk meg Rákosi vallató­helyeit és börtöneit. Akkor még magunk se tudtuk, csak később jöttünk rá, hogy mi is egy koncepció része voltunk, ami végül is politikai okot „adott” arra, hogy megfosszák az egyhá­zakat iskoláiktól, intézmé­nyeiktől, amelyet a szerze­tesrendek feloszlása köve­tett. Az embertelenség ma­gasiskolája volt ennek vég­rehajtása. Mindezek kap­csán mélységes tisztelettel emlékezem dr. Pétery Jó­zsef megyéspüspök atyánk­ra, aki szintén áldozatul esett e szörnyű időknek. Az ördögi időkben élve majdhogynem belerokkant az ország is. Itt említem meg Révai Jó­zsefet, aki Rákosi főideoló­gusaként szellemi atyja volt az egész koncepciónak. Amikor nemrégen olvastam Demszky Gábor, Budapest főpolgármesterének újbóli házasságkötéséről, amely­ben hírül adták, hogy új fe­lesége Révai lány, úgy na­gyon kíváncsi volnék arra, nem ennek a főideológus­nak az unokája lehet-e? Na­gyon örülnék, ha nem így volna. (Pedig így van! — A szerkesztő) Végezetül szeretném a pátyiak figyelmét felhívni, hogy megérett az idő arra, hogy új — tiszteletre méltó — névadóról gondoskodja­nak, mert megismétlem: Or­tutay Gyula neve összefonó­dott a kommunizmussal. Egykori népi-nemzeti azo­nosságtudatát gyorsan elfe­lejtette! Egyike lett a Kis­gazdapárt sírásóinak! Ezál­tal a szégyen, nem pedig a dicsőség maradt utána! Forgó László Vác Pest vármegye címere A vármegyék címerhasználatára a 13. századtól vannak szórványos adatok. A jelek szerint Zala megye volt az első, amely az általa kiadott okleve­leket címeres pecséttel erősítette meg. Használata azonban csak a 15. század végétől vált rendszeres­sé, 1490-ben Hunvad, 1498-ban Somogy részesült ebben az adományban. Az 1550. évi 62. törvény­cikk azután elrendelte, hogy minden vármegye kö­telező okleveleit címeres pecséttel ellátni. A török által megszállt megyékben — így Pest vármegyé­ben is — a törvény végrehajtása azonban vonta­tottan haladt. Jókora késéssel, 1659-ben döntött Pest vármegye közgyűlése a pecsét használata mel­lett. Az 1660-tól használt címeres pecsétnyomó egy sziklacsúcson álló oroszlánt ábrázolt, amely jobbjával aranykoronát, baljával pedig aranyal­mát tartott. A címeren az akkori nádor, Wesselé­nyi Ferenc neve futott körbe. 1733-ban a megye el­határozta, hogy a volt nádor nevét leveszi a pecsét­ről. Ehhez azonban királyi jóváhagyás kellett. Lo- tharingiai Ferenc főispán pártolta a kérést, de azt szerette volna, ha az oroszlán helyett kétfejű sast ábrázol a vármegye címere. Erről a megyegyú'lés hallani sem akart, végül az uralkodó, III. Károly 1733. március 31-i leirata jóváhagyta az oroszlá­nos pecsétet új felirattal: „Sigillum Comitatuum Pest, Pilis et Solt articulariter unitorum."II. József 1786-ban elrendelte, hogy a vármegyék saját címe­rük helyett az országcímert használják a pecsé­ten, a megye megnevezésével, halála után azon­ban ismét saját címert használhatott minden köz­gyűlés. Pest vármegye 1836-ban kérte, hogy latin helyett magyarul szerepeljen a megye neve. A ké­rést V. Ferdinand jóváhagyta, így a címeren attól kezdve a következő felirat futott végig: „Pest, Pilis és Solt t.e. vármegyék pecsétje 1836.” Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom