Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-02 / 51. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁRCIUS 2., KEDD J3 Mindennapi szellemi táplálék Tisztelt Főszerkesztő Úr! Az újjászületett Pest Megyei Hírlap olvasójaként magam és jóbarátaim nevében hónapok óta készülök köszönetét mondani a kiváló szerkesztésért, a jól megírt, tartalmas cikkekért, valamint az igényes válogatásért Önnek és valameny- nyi munkatársának. A hírlap mindennapi szellemi táplálékunk, hírthozó jóbarátunkká vált. __ Amiért nein korábban, hanem éppen most ragadtam tollat, arra az alábbi esemény ad magyarázatot. 1993. január 23-án délután fél háromkor Budapesten V. kerület, Ferenciek tere metróaluljáróban működő üvegfal mögött áruló hírlapüzlet elárusítójától kértem Pest Megyei Hírlapot: „Én: Pest Megyei Hírlapot kérek. Árus: Nincs. Én: Miért nincs? Nem rendel többet, vagy nem kap többet? Árus: Nincs rá igény. Én: Kérem ne mondjon ilyet, hiszen egyre többen olvassák ezt a jó napilapot. Árus: Ezt a fasiszta lapot nem terjeszteni, hanem betiltani kellene! Én: Felháborító, hogy ilyen ember lapot árulhat!” Eddig a történet. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy igen kevés helyen lehet kapni, és csak egy-két helyen van ott is kitéve, a többit alulról, hátulról hozza elő, mintha titkos sza- mizdat volna. Kérem Önöket, ha lehet, tegyék közzé levelem, és amit tudnak, tegyenek meg mindent e remek napilap jobb terjesztéséért. Nekünk március 1-jétől remélhetőleg előfizetésünk alapján hozza a posta. Eddigi fáradozásukért so- kadmagammal együtt hálás köszönetünket küldjük, egyúttal jó kedvet, egészséget, kitartást adó erőt kívánunk Önnek és a Pest Megyei Hírlap valamennyi mu- katársának. Sass Attiláné Budapest Békétlen „Átmenet”? Eddig jobbára csak az úgynevezett békés átmenet fontosságáról papoltak a liberál- kommunista „hittérítők”... Február 22-én este azonban merőben furcsa átváltozásnak lehettek tanúi a tévénézők az „Átmenet” című műsor „élvezete” közben. Nomen est omen — alapon akár egyfajta televíziós „vitézkedésnek” is nevezhetnénk Vitézy László szerkesztő-rendező, ízlésficamtól szenvedő munkáját. Az „ak- tuálpolitikai” látletetben a pásztói városi kórház igazgató főorvosának méltánytalan vesszőfutását kísérhettük figyelemmel. A derék sebészfőorvos ugyanis csupán any- nyi ártatlan tréfát engedett meg magának, hogy a liberális irodalmi műhelynek csúfolt „ÉS” című hetilapnak egy obszcén hangú és tartalmú levelet írt igazgató-főorvosi körpecséttel ellátva. No, nem ám, mint magánember, hanem, mint Novák László kórházvezető. Saját bevallása szerint, maga sem tudja tettét megindokolni. (Ennél világosabb szituáció után Király B. Izabella esetét „pillanatnyi elmezavarként” aposztrofálta egy másik, jól fésült tv-s személyiség!) Ez esetben ilyen sarkos véleményről szó sem volt, legföljebb a nézőkben merült fel alapos gyanú ilyen diagnózisra. Sőt, bő teret adtak dr. N. L. parttalan véleményének, mely kereszténykurzusos üldöztetésről szólt. (Ugye, mire is számíthat az ember ebben a kereszténydemokrata „népjóléti” világban?...) A „független” riporterstáb buzgó bólogatásokkal erősítette a kultúr-jampec főorvos vélekedését, aki a pásztói polgármestert irodalmilag műveletlen embernek tüntette fel, aki nem ismeri Radnóti költészetét. Emellett még elmereng a szabadszellemű csapat: mi a fontosabb egy orvosnál, a finom beszéd, vagy az orvosi szakértelem? És egy polgármesternél? A közigazgatási érzék vagy Radnóti Miklós?... Brezovich Károly Vác Don Bosco Örömmel olvastam a Pest Megyei Hírlap levelezési rovatában a „Színdarab a templomban” címmel megjelent, Varró Mária kókai lakos Don Boscóról és a kókai fiatalság helyes irányú életéről szóló beszámolóját. (Bár hatna e példa az egész ország fiataljaira és papjaira!) A levélben azonban egy apró tévedést helyre kell igazítanom: Don Bosco 1815. augusztus 16-án született, az olasz Becchiben, és Torinóban halt meg 1888. január 31-én. Tehát 72 évet 5 hónapot és 15 napot élt, vagyis nemcsak „az 1850-es években”. Tehát nem „igen fiatalon halt meg!” A többi már helyes: Don Bosco egész életét a szegény sorsú gyermekekért, a fiatalokért, a fiatalok jobbátételéért végzett folytonos, állandó munka, odaadó, áldozatos szeretet őrölte fel. Lehet, hogy ebben .János atya” (kár, hogy a ye- zeték nevét nem írták meg, mert lehet, hogy szalézi volt, Don Bosco hű követője, papja!) azonos volt Don Boscó- val, „pályafutása” a fiatalság szeretetében, nevelésével telt. Egyébként nem árt, ha tudjuk azt is, hogy Don Bosco volt a múlt század legnagyobb, s legeredményesebb nevelője, legnagyobb csodatevője és szentje, (1934-ben avatták szentté), s a szalézi társaság megalapítója. A sza- léziek papjai nagyon eredményesen működtek az ifjúság nevelésében, becsületes, jó honpolgárokká való alakításában az egész világon. Nem is tudom, hogy annak idején Rákosiék hogy tudtak feloszlatni egy ilyen áldásos tevékenységű szerzetes társaságot! Az ostobák, szerencsétlenek maguk alatt vágták a fát, mert nemcsak „nyelvében”, hanem jól nevelt fiatalságában „él a nemzet”! „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága... avagy virág vagy Te, hazám Ifjúsága?” — mondja Petőfi is. Köles Mihály Gödöllő * Olvasónk felvetésére közüljük, hogy a fiatalon elhunyt plébános Nyári János volt, aki nem tartozott a szalézi rendhez. Sajnos, több pontatlanságot fedezett föl Varró Mária cikkében Sz. I. olvasónk is, aki nevének elhallgatását kérte levelében. Sz. I. egyebek között azt írja, hogy Kókán — Varró Mária állításával ellentétben — a templomi színdarabjátszásnak hagyományai vannak. Már 1987 előtt is kezdeményezték ezt, de az említett évtől rendszeresen adnak elő műsort a kókai templomban húsvétkor, karácsonykor, s augusztus 20-án is. Az ifjúság két- három havonta mindig máshol, újabb és újabb községekben találkozik, nem feltétlenül a plébánián — ahogy Varró Mária állítja. Az ifjúsági találkozó egyébként éppen a színházi előadás apropójából rendeződött meg, s nem fordítva. A darabot egyébként nem Nyéki István írta, s nem az ő rendezésével jött létre az előadás, hanem mindezt Szabó István „követte el”. Varró Mária tévedéseiért az érintettek és Olvasóink elnézését kérjük. A szerkesztő' HISTÓRIA Gróf Széchenyi István levele William Tierney Clarknak Pest, 1838. március 27. (részlet) Kedves Clark! Néhány napja Buda nagy része és Pest kétharmada szó szerint elpusztult. Sok élet odaveszett. Magam és családom, mi valamennyien biztonságosan megmenekültünk, mivel a ház, melyben lakunk, szilárdan áll. A vizet a Csepel szigetén kialakult jégtorlasz tartóztatta föl, 4 láb, 7 hüvelyk, 11 vonással magasabbra emelkedett, mint 1775-ben. A hídra nézve úgy vélem, sosem volt rá nagyobb szükségünk, mint éppen most. Úgy gondolom azonban, hogy még mindig sokan helytelen előítélettel viseltetnek ellene, ennélfogva valóban a gyaloghíddal kellene kezdenünk. A báró elküldte nekem az Ön március 14-én kelt hivatalos levelét. Ő újólag a két város nagy jótevőjének bizonyult. A rettenetes katasztrófa utáni első napokban 4000 sterling fontot ajánlott föl a szegényeknek, továbbá más jótékony célú gyűjtések élén áll, és feje lesz egy kölcsönügyletnek. amely útján a kormányzat a két várost újjáépítteti; most, ha ő lesz az is, ki a két partot állandó híddal köti össze, egész életében Magyarország újjáteremíőjeként fogják csodálni, és ha majd földi pályafutását befejezi, halhatatlanul, mint legnagyobb hazafi fog ragyogni. Minden a bizottság által a tárgyról adandó véleménytől függ, s ez okból mindent meg kell cselekednünk, hogy mindezeken magunk átvere- kedjük. Nos, tegyük föl, hogy a báró írná Önnek ezt a levelet, és Öntől a következőket kérdezné: Sina báró T. W. Clarknak. — Uram! Ön rendkívüli hálára kötelez, hogy birtokába juthattam március 14-én kelt levelének, amelyben Ön arra a következtetésre jutott, hogy egy gyaloghíd építtethetnék a Duna legkeskenyebb szelvényén, azaz a C.D. vagy a h.g. szelvénynél, csupán egy íveléssel és mégis tökéletes biztonsággal, továbbá, hogy Ön hajlandó annak irányítását elvállalni. Minthogy a lehető legvalószínűbb, hogy magamat egy ily híd emelésének elvállalására elhatározom, először néhány kérdést kell Önhöz intéznem. Ön említett levelében az állítja, hogy a hidat, noha az csupán gyaloghíd lesz — ugyanarra a súlyra úgy méretezi, mintha kétpillérű híddal számolna. Ha erről van szó, bár tudom, hogy mily merész vállalkozás ily hatalmas ívelésű hidat építeni, mégis úgy vélem, ily híd egyéb célokat is szolgálhat, semmint csupán a gyalogos átkelőkét, ezért kérem, legyen szíves válaszolni: Vajon ilyen híd nem szolgálhatna-e árucikkek, marha, lovak, járművek, ágyúk stb. átszállítására kellő ellenőrzés mellett — azaz egyszerre csak egy bizonyos számban, a lehető legkisebb sebességgel, a szerkezeteket és ágyúkat stb. emberek vonnák, a lovakat átvezetnék etc. Nos, ha ez így volna, a két város jelenlegi helyzetében talán az volna a legtanácsosabb, ha a C.D. szelvényen effajta hidat emelnénk, s e hídon kívül tavasztól őszig hajóhidat létesítenénk a (...?) előtti szelvényen, mindaddig, míg le nem győzhetjük azt az előítéletet, hogy kétpillérű híd azon a szelvényen az árvizet fokozná. Úgy vélem, a függőhidak- kal szemben a legkisebb az előítélet. És ha a tervezett híd a C.D. szelvényen ily célt szolgál, miért ne szolgálhatna megfelelő ellenőrzés mellett az említettek érdekében is? Nos, tegyük föl, hogy Ön a bárónak a következő választ írná, természetesen csak ha ez az Ön véleményével egybevágna: Válaszolván az Ön 1838. március 27-én kelt levelére esedezem kijelenteni, hogy a tervbe vett egyívelésű gyalog- hidra nézve soha nem szavatolhatnám vakon annak alkal- massságát valamennyi célra és ellenőrzés nélkül, ámbár épp talán ez az eset lesz az, amelyet előre meg nem mondhatni, mielőtt az meg nem épült, de utóbb még egészen keresztülvihetőnek bizonyulhat, ha egyszer a híd majd állni fog; de ami az Ön által említett minden dolgoknak a szállítását illeti, árucikkek, szarvasmarha, lovak, ágyúk megfelelő ellenőrzés és irányítás mellett, melyet magam határoznék meg, ne legyen Önnek kétsége afelől, hogy elővigyázatossággal a két város közötti teljes közlekedést át lehet bocsátani a mondott hídon, sőt veszély esetén Pest egész lakosságát kevesebb, mint egy nap alatt a budai hegyekbe lehetne átszállítani... Egész családom Bécshez közeli kastélyomba távozott. Megint nagyon sokat dolgozom. de igen rossz egészségi állapotban, mert néhány nappal ezelőtt újólag erős májrohamom vala, de reményiem, ismét egyre javul majd az egészségem. És most Isten áldja gróf Széchenyi I. Az úrbéri pátens Az 1848-as forradalom törvénybe iktatta a jobbágyfelszabadítást, a feudális kötelezettségek megszüntetését, A törvény gyakorlati végrehajtása is megkezdődött, de a volt jobbágyok és földesuraik közötti roppant bonyolult jogi és gazdasági kapcsolatok miatt ez hosszú időt vett igénybe, a forradalom és szabadságharc vérbefojtása miatt nem is fejeződött be. Az abszolutista kormány a jobbágyfelszabadítást tiszteletben tartotta, ezért Ferenc Józsefre és minisztereire várt a végrehajtás. Az uralkodó 1853. március 2-án kibocsátott nyílt parancsával rendezte az úrbéres földek ügyét és a volt földbirtokosok kárpótlását. A pátens meghatározta az úrbéri földek fogalmát és megszorításokkal lehetővé tette a parasztoknak, hogy a használatukban levő irtvány-, maradvány-, szőlő-, majorsági jobbágy- és zsellérföldeket maguk megváltsák. A rendelet előírta a legelők és részben az erdők kötelező elkülönítését. A pátens a vitás kérdések eldöntésére külön bírósági szervezetet, úrbéri törvényszéket állított fel. A végrehajtás évtizedekig elhúzódott, általában a parasztok számára előnytelenebb módon zajlott le, mint a 48-as törvények szelleméből adódott volna. Hogy egyezséggel vagy perrel zárultak-e az ügyek, eléggé változó volt az országban. Für Lajos egyik tanulmányából ismert, hogy 1864 végéig a végrehajtás csak a községek 43,8%-ában zárult le, 2/3 részben egyezséggel, 1/3 részben perrel. Pest megyében — 18 másik megyével együtt — az országos átlagnál jobb volt a helyzet, egyezséggel zárult az ügyek mintegy 80%-a. A 177 rendezés alá vont Pest megyei község közül 139-ben fejeződött be az úrbéri földek elkülönítése, 38 faluban volt még függőben az ügy. A megyében Dány községben pl. 1867-ben fejeződött be, amikor a falu Ferenc Józsefhez fordult panasszal, a kamat miatt, miután a bíróságok elutasították a község keresetét. Az uralkodó ebben az esetben Dánynak adott igazat. Pogány György
