Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

f=

Ißn

A

zt mondták: eredj te!.

Én-e? Hát hová? Menj csak. Neked nincs földed. Már az apádnak se volt. Ráérsz.

S azt nem tették hozzá, amit pedig gondoltak: érted nem kár. No hiszen, kár valamennyi lelkes állatért, de kiért inkább, kiért meg kevésbé. Akinek nincs földje, barma, jobban nélkülözhető. Nem sóhajt utána a föld, nem sír utána a barom. Elmúlik e világból és a hiánya nem olyan észrevehe- tős. Nem annyira számos.

Gondolta: hát menjen? Katonának? Honvédnek, mint nevezték akkor. Még nem hallotta korábban így mondani. Csak hogy újonc, katona, besorozott. De honvéd? így még nem hallotta. Csak akkor először.

Ráér? Igaz. A napszám megvárja. Hol van napszám, hol nincs. Ha belegondol: még igencsak biztosabb kenyér is a katonakenyér.

Bement a városba. Behaladt a térre. Ott meg egy úr beszélt középen. Hogy meg kell védeni a hazát, az volt az értelme annak, amit mondott. Akik meg hallgatták, rámondták, hogy igaz. Közbekiabáltak, hogy éljen. Ő nem szólt semmit, de egyszerre csak ráérzett: azért honvéd. Meg kell a hazát védeni. Azért honvéd most a katona. A kurucok... á, azok nem voltak honvédek. Azok csavargó szegénylegények voltak, azok is maradtak. De a honvéd, az más. És az jutott eszébe; az már olyan hivatalféle.

Beállt. Még akkor nap. Haza se ment, csak üzent egy szintén a városban ténfergő falubelivel, ne várják. Ő beállt. Úgyis oda szánták. Oda, de nem tudták, mire.

Nagyon szép napokon, mikor a szívét nagyon nagy béke szállta meg, leült, s megint átgondolt mindent. A szemét lehunyta, s lehunyt szemhéja alól megindult a könnyek árja. Látott megint mindent, elejétől végig. A felszerelkezé- sét, a bekvártélyozását, a kiképzését. Aztán ott volt ismét a menetben, hallotta a dobot, hallotta a vezényszavakat. Úgy szólították őket, fiaim, ők meg egymást úgy, hogy pajtás. Ha megbotlott, felemelték, ha előre ment, követték. Dörögtek az ágyúk, zúgtak a harangok, mikor minek volt ideje. Honvéd. Mentek, mint az ördögök, máskor meg mint az angyalok. Vagy azt érezhette, a kénköves pokol se áll nekik ellent, vagy azt, hogy bemasíroznak egyenest a mennybe. Ült a napon, vagy ült a jó tűz mellett, s átélt újra mindent. Folyt a könnye, a kebele meg majd széthasadt, repedt. Könnyűvé vált az egész teste, lelke, akár fel is emelkedhetett volna a levegőégbe.

Másoknak nem mesélt el mindent. A! Egy-egy részletet. Meg amit kérdeztek,

arra ráfelelt. Igazán így volt-e meg úgy volt-e... Ilyeneket. Különösen a suty- tyó legénykék szerették kikérdezni. Jöttek, felkeresték hárman-négyen, de volt hogy többen, öten-hatan is, egy csapat. Úgy tettek, mintha csak lőgéreznének a határban, mintha csak ráérősükben járnák a határt, pedig őhozzá jöttek. Azt is csinálták, tartottak másfelé, azNádudvari Anna

keverik. Kézen-közön elvész. S hátha akad olyan elvetemült is, aki szándékkal ellopja. Még úgy is, kifigyeli, hogy ő hová rejti, aztán visszalopakodik, mikor a kunyhójától éppen messze kerüli a határt. Vagy nem is ezek lopják el, ezek a gyerekek, hanem nagyon elviszik a hírét, aztán másoknak fájdul meg rá a foguk. Ezért vagy azért. Mindenfajta néAz érdemrend

tán mintha hirtelen meggondolnák magukat, őfelé vették az irányt. Szégyenlős- ködtek.

Hiszen megértette. Nem kis dolog faggatni valakit az életéről. Össze kell szedni ahhoz a bátorságot. Hanem a legénykék nagyon áhítoztak arra, amit tőle

pék vannak. Kellett már az érdemrendet azért is dugnia, mert bűnül rótták fel azt, hogy hozzájutott. Volt olyan idő is. Most már nem. Most már nem azért dugja. Félti.

Nincs őneki semmi mása, csak ez. A hűséges társa, érdemrendje. Kincse. Jó, egy kicsit morog hozzá,

megtudhattak, így nekiszánták maguk.

Kérdezték:

— Hát Kossuth apánkat látta-e?

— Hát Bem apót?

Perczelt, Damjanichot,

Lenkey tábornokot, Petőfit, meg Isten tudja, még kiket kértek számon rajta.

Akit nem látott, megmondta, hogy nem látta. Akit nem ismert, megmondta, hogy nem ismerte. De hogy Vécsey grófot látta, azt csak nem tagadhatta le. Azt se, hogy Damjanichot. Ezek mind a ketten hadvezérek voltak az egyik csatában, ahol ő is harcolt. Hát azt persze csak hallomásból tudta, hogy az aradi várban hogy és mint voltak egymással, de azt is elbeszélte már annyiszor. A legények meg tátják a szájuk. Valósággal kitátják, akár még a madár is belefészkelhetne. Aztán egyik-egyik mégis magához tér annyira, hogy újfent kérdezzen:

— Hát igazán? A Vécsey Károly gróf megcsókolta a Damjanich kezét?

S hallgatnak egy sort.

De amikor arról beszél, hogy győztek, nekitüzesed- nek. Egyik a másik után ugrik fel:

— De elmennék én is!

— Az volt a szép idő! Hogy én miért nem akkor éltem?!

— Ha én ott lettem volna!

S ilyenkor kapnak olyan

bátorságra, hogy meg merik kérni:

— Hát az érdemrendet? Megmutatja-e?

Nem szereti az érdemrendet mutogatni. Még majd elde megmutatja a fiúknak. Előveszi, előkotorja nagy nehezen, mert nem fog jól a keze, fejőgulyás volt ő aztán hogy hazajött, s addig míg bírt dolgozni, fejőgulyásnak fogadták fel, jó volt az, állandó cselédnek urasági tanyán, az jó volt, nem kellett napszámért kuncsorogni, hanem az ujjai úgy el- nyomorodtak a sok fejősben, nem tudja már kiegyenesíteni, csak begörbítve tartja.

Fogja a görbe ujjai közt, eleinte csak távolról mutatja az érdemrendet. De ahogy áhítattal kinyúl érte valamelyik gyerek, mégiscsak általadja. Hadd nézzék, no. S követi szemével

az útját, ahogy megy kézről kézre.

Aztán megint a gond: most hová rejtse? Mert oda már nem teszi vissza, ahonnét elővette. Hogyisne! Az a hely már ismert. Új rejte- ket kell keresni. Valahol a kukoricaszár közt, ami a kunyhó falát meg a fedelét alkotja. A száraz szőlőlevél alatt, amivel a tetőt még befedte, ne járja át az eső.

Gondolt már arra is, hogy el kéne ásni a földbe. De egyrészt: hátha aztán nem emlékezne rá pontosan, hogy hová ásta. Másrészt meg: elváshatna a szalagja. A háromszín kokárda, aminél fogva a mellére tűzték, amin függesztve a szíve felett viselte, rohamosabban pusztulna a földben, mint fent a föld színén. Gondolt arra: mindig magánál hordja. De ha elvesztené, leejtené úgy, hogy észre se venné, már nem lelhetné meg soha többé. Hisz nagy utakat bejár, amikor mint a falu csősze a határt kerüli, vigyázza, ki tudhatná, a hosszú út mely szakaszán is kereskedjen az elveszett kincs után.

Egy reggelen ment a hír a faluba, leégett a kunyhó. Leégett kint a határban a csőszkunyhó. Még nem tudhattak bizonyosat, de szaladtak sokan: tán az öreg is bent égett. Hát bent. Ott feküdt megégve. Szekeret küldtek érte. Lánya, fia is szegény volt, nem szekerei gazda, de mentek a fuvarért. A fuvaros meg azt mondta: nem kell neki fizetség azért, hogy az öreget behozza. így a test szekérre került, s már indultak is vele a lovat biztatva:

gy>!

Beszéltek, találgattak: tüzet rakhatott az öreg melegedni. Vagy elaludt úgy, hogy égett a pipája, álmában a szájából kifordult, annak a parazsától fogot lángot a hajlék. Szedték, kotorták szét az elszenesedett ízí- ket meg a pernyét: szabaduljon meg alóla a föld. S megcsillant valami a sok elpusztult dolog közt, még soha olyan fényes nem volt, mint most, mikor a tűz, s láng érte: az érem, az érdemrend.

Ünnepi meditáció

Romlik a memóriám, méghozzá úgy, ami az öregedés csalhatatlan előrejelzése. A közelmúltban történtek hamar kihullnak az emlékrostámon, napokkal előbbi eseményekről megfeledkezem. Viszont kristálytisztán emlékszem negyven éve megtörtént dolgokra, egy-egy esemény vagy arc olyan plasztikusan vetődik elém, mintha képernyőről látnám viszont fiatalságom megannyi emlékét.

Ilyen esemény az a március 15-ei ünnepség, melyet a háború után Váradon éltem meg, s melynek egyik főszereplője én voltam. Legalábbis abban az iskolában, mely Erdély nagyasszonyának, Lo- rántffy Zsuzsannának nevét viselte, s hosszú évtizedeken keresztül a Királyhágó Mel- léki Református '-Egyházkerület lejkész-, kántor- és tanítóutánpótlását biztosította. Kiváltképp az itt képzett óvó- és tanítónőknek volt jó hírük Erdélyben.

Éz az iskola Trianon után is megőrizte autonómiáját, következetesen magyar szellemben oktatott. Hagyománytiszteletre és nemzeti tudatra. S tették ezt az oktatók olyan kifinomult diplomáciai érzékkel, hogy soh’se gyűlt meg a bajuk a fennálló renddel, a Re- gátból importált román vezetőkkel.

Azon az emlékezetes március 15-én az a nagy megtiszteltetés ért, hogy én szavalhattam el a Nemzeti dalt, majd az ünnepség végefelé az Itt a nyilam! mibe lőjjem? című verset, mely spontán előrejelzése volt a későbbi eseményeknek, a köztársaság kikiáltásának.

A Nemzeti dallal nem volt baj, azzal kivágtam a rezet. Ám a második szereplésem már némi zökkenőkkel zajlott, kétszer is megakadtam. Talán azért, mert nem értettem meg a vers mondanivalóját, nem éreztem kellő ellenszenvet a zsarnokságot jelképező királyok iránt. Hogyan is érezhettem volna? Hisz az alkalmi színpad egyik oldalán Petőfi hatalmas portréja állt piros-fehér-zöld zászlók ölelésében, s másik oldalon Mihály király ugyanolyan nagyságú mellképe, két ágaskodó oroszlántól megtámogatva s a

román trikolorral díszítve. S nemcsak a protokol kedvéért. Mihány népszerű volt az erdélyi magyarság körében, iskolánk nem kötelező penzumként ültette belénk a koronásfő iránti tiszteletet, hanem mert maguk az oktatók is fenntartás nélkül tisztelték, becsülték a kisebbségek iránt lojális királyt. Miért akartam volna hát trónjába lőni a magam kis nyilát?

Abból az időből van még egy emlékem, mely a két nép egymás iránti lojalitását példázza. Szüleim elvittek Kolozsvárra. s elsőként Fadrusz monumentális alkotását, a Mátyás-szobrot néztük meg. Dél volt, mély hangon szóltak a Mihály-templom harangjai, melyek még akkor kerültek fel a toronyba, amikor erdélyi fejedelmek székvárosa volt kincses Kolozsvár. Mátyás szobra felett galambok köröztek, a padokon békés emberek ültek. A szobor két oldalán virágágyások húzódtak. Jobbra piros Szilviákból, örökzöldekből és fehér petúniákból a magyar trikolor színei, balra ugyancsak virágból a román piros-sárga-kék színek pompáztak. Senkit nem sértett, senki nem emelt szót a két nép e jelképes találkozásáért. Hol volt még akkor Ceau- sescu vagy Funar, ki gondolta volna, hogy néhány év múlva tüszős, baltás mócok hórát táncolva éltetik a Nagy Román törekvések szellemi atyját, Balázsfalva ortodox püspökét, Gheorghe Sinchait? S mindezt Kolozsvár szívében, március 15-én. Vagy, hogy jön egy bomlott agyú despo- ta, aki megcsúfolja a Mátyásszobrot s kitiltja a magyar himnuszt az ősrégi magyar templomból. Melynek falai közt Bárthory István, Bethlen Gábor és Bocskay István esküdtek fel a nemzetre, s erdélyi országlásuk idején letelepedési engedélyt adtak a Mol- dovából és Havasalföldről uraik elől menekülő román jobbágynak.

Mostanság jobban szeretek innen, Magyarországról hazagondolni, mint valóságban otthon lenni. Mert itt szabadjára engedhetem a fantáziámat, megidézhetem a régi Véradót, olyannak, amilyen

1946-ban volt. Amikor a vén vár falai közt még Szent László szellemét éreztük, s a püspöki palota Janus Pannonosra emlékeztetett. A színház Szigligetire, a Körös Adyra. A régi iskolám tőszomszédságában merengő Széchenyi- szobor a magyar felemelkedési vágyat, Rulikovszky Káz- mér tábornok kőobeliszkje pedig az 1848-as szabadságharc dicső emlékét idézete.

A vár ma is áll, a szobrok is megvannak. Csakhogy melléjük újak is kerültek. Új tartalommal és új szellemiséggel, mely nem illik bele sem a térbe, sem Várad történelmébe. Ezért lett idegen számomra a Körös-parti város, ezért nem vágyok haza szülővárosomba. Az emlékeim is egyre fakulnak, de az a régi élmény, az egykori március 15-ei szereplésem kitörölhetetlenül él bennem. És éltet a remény, egyszer, egy kései leszármazottam újra elszavalja a Nemzeti dalt. Ott Váradon, Szent László városában.

Matula Gv. Oszkár