Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
Méltónak lenni Cegléd C zeglédváros tekintetes képviselő-testülete a tanácstalanság kalodájában feszengett. Bár számos ügy derekasan el intéztetett, képviselő uramék mégsem lelhettek nyugalmat. Egyetlen kérdés tolakodott a többi gondolat elé: Építtessék-e új városháza vagy sem? Nem bírták sokáig az undok bizonytalanságot. Ezért 1889. április 11 -i közgyűlésen azzal bíztak meg egy bizottságot — élén Gubody Ferencz polgármesterrel —, állapítsa meg, mi történjék a lebontandó régi városháza helyével, állandó vagy ideiglenes épület emeltessék ott. Augusztus 23-án az összehívott rendkívüli közgyűlésen a képviselő-testület aztán határozatot hozott az új városháza emeltetéséről, valamint az építéshez és konverzióhoz szükséges kétszázhatvanezer forint kölcsön leendő felvételéről. Na és persze arról, hogy a tervek elkészítésére pályázatot hirdet. A következő elképzelések szerint: a régi telken egy egyemeletes épület magasodjék; fent helyezendők el a hivatalos helyiségek; tanács-, bizottsági, valamint közgyűlési terem: kétszázharminc embernek, karzattal a hallgatóságnak. A földszinten boltok tervezendők. A korabeli dokumentumok szerint a tekintetes képviselő- testület — mivel drágának találta a győztes terv megvalósítását — úgy döntött, hogy Balázs Ernő építész kapja meg a nyolcszáz forint pályadíjat. Ugyanakkor a város megveszi háromszáz forintért — a helyezetteknél a kiírás ekként szólt — Márkus Ágoston és Illés Gyula budapesti építészek „Alföldnek” jeligével beküldött munkáját. Ez haladta legkevésbé túl a megjelölt száz- húszezer forintos költséget. S a nagyközönségnél — a kéthetes kiállításon — általános tetszést aratott. Az építkezés műszaki vezetésével Illés Gyulát, míg az építéssel'az „árlejtésre” leginkább hajlandó Jiraszek uramat bízták meg. A vármegye bizottság közgyűlése úgy határozott, hogy a régi városháza kövéből út építtessék, a többi anyag árverésen adassák el. Az új városházát — 1891. november I -je helyett — véglegesen 1892 júliusában fejezték be. Ám a felülvizsgálatkor — amit az alispán kérésére végeztek el — ennél sokkal inkább rosszallották azt, hogy a létesítmény harmincháromezer forintos túllépéssel, százötvenhétezerbe került. Ehhez képest szinte bagatellnek számított az udvari rész és az utcai homlokzat színezési hibája; hogy foltos itt-ott a meny- nyezet, s az emeleten néhol egyenetlen a padozat. Mindezek ellenére végül is 1893. április 14-én Jiraszek mester leszámolásához hozzájárultak. Ez a százéves városháza vázlatos históriája. Néhány ceglédi polgárt az idővel dacoló, tetszetős — napjainkban megújuló — létesítményhez kötődő élményéről, gondolatairól faggattunk. — Kevés polgármesternek adatik meg ekkora kegy, hogy egy ilyen ünnepre készülődhet. Meghatja-e ez önt? — kérdeztük Mácz Istvánt. — Engem a hétköznapok szürkeségében és keserveiben is mindig ünnepi érzés tölt el, amikor átlépem e százéves épület küszöbét. A hívő emberek, mohamedánok, zsidók, keresztények a templom falaiba építik bele a hitüket. Az egyszerű polgár pedig úgy érzi, hogy az ő városházája reprezentálja őt. Fantasztikus él- niakarásról tett tanúbizonyságot az egy évszázaddal ezelőtti ceglédi polgárság. Ez hat meg engem igazán, s tisztelettel gondolok rájuk. Hadd kívánjam mindenkinek — akár ügyes-bajos dolgát elintézni, akár dolgozni jön ide —, hogy őseinknek ez a hite, akarata legyen meg a mindennapi életünkben. Az nemcsak egy ballada, hogy Déva vára azért nem omlott össze, mert beleépítették Kőműves Kelemen feleségét, s vére lett az összeragasztó anyag. A városháza nemcsak azért áll, mert száz éve jól megépítették. Az akkori emberek hite, verejtéke, munkája tartja fenn. Életem egyik szerencséjének tartom, s elérzékenyülök, hogy ezt megérhettem. Azzal a gesztussal, hogy rendbe hozatjuk a szobákat, s megszépítjük a dísztermet, egy kicsit méltóak akarunk lenni Cegléd őseihez. S ez a díszterem mindenkié. Bálint Jánosné, az adócsoport főelőadója harmincnégy évvel ezelőtt lépett be először a patinás épület ajtaján. Gépíróként kezdte. Most kissé zavarban van. Lassan szivárognak a szavai: — Alighanem elkoptatott szólammal kezdem, de ezt nem kényelemből teszem. Talán furcsa, de akaratlanul is úgy érzem, hogy ez a második otthonom. Hiszen — bár nem számoltam meg — több tízezer órát töltöttem el az ódon falak között. Szinte ismerek minden zegzugot. Képletesen szólva: nekem a városháza olyan, mint egy szeretetre méltó idős hölgy. Természetesen nem biztos, hogy mindenki szívesen látogat ide. Annál is inkább, mert nem tudunk valamennyi ügyfélnek érdemben segíteni. Am a megértő, kedves szó akkor is jólesik az embereknek. S arra is akad példa — a közelmúltban fordult elő —, hogy másnap valaki egy szál virágot hoz. Nem titkolom, némiképp elszomorít, hogy legtöbben a szociálpolitikával foglalkozó kolléganőimnél várakozzanak. Abban reménykedem, hogy idővel egyre több rászorulónak megoldódik a sorsa. A százéves városháza Erdó'si Ágnes felvétele Csurgai Ferenc képzőművészt alkotás közben zavartuk meg. Nem kéreti magát. Máris a lényegre tér: — Szépen hangzik ez a kerek szám. Én mégis annak örülök nagyon, hogy ez a létesítmény végre ismét azt a szerepet töltheti be, amire eredetileg megépítették az egykori polgárok. Valóban itt dönthetnek a város sorsáról — a polgármesteri hivatal munkatársai, az ön- kormányzati képviselők. Nem pedig egy másik objektumból sugallják — magasabb politikai szempontok szerint —, hogy mi is történjen Cegléden. — A képzőművész a szeme elé táruló látványból, miféle gondolatokat, emlékeket őriz? — Először is azt, hogy a tervezők, s akik megalkották csodálatos munkát végeztek. Építészetileg is ez a város egyik legszebb épülete. Any- nyira nekünk készült. Nincsenek benne túlzások. Számos funkciója van. Nagyon tiszták a belső terei. A korábbi években elég ritkán fordultam meg a városházán. Ám amikor végigsétáltam a folyosóőseihez kön borzasztóan durva dolognak éreztem, hogy a falakra azt a hideg szürke márványt rakták fel. Ami persze önmagában csodálatos anyag. De ehhez az épülethez az égadta világon semmi köze nincs. Ennek rendkívül összetett pszichikai hatása is volt (van). A „magas hivatalba” belépő polgárból — kimondatlanul is — egyfajta ellenszenvet, taszítást válthat(ott) ki. Egykor talán a legjobb szándékkal tették ezt az átalakítást, csak valószínű, hogy nem a leghozzáértőbb szakemberek véleménye alapján. — A mostani felújítás rokonszenvesebb-e ? — Örömmel látom, hogy jó néhány dolgot — a korunknak megfelelő belsőépítészeti szempontok szerint — helyretettek. Nagyon szép lesz a díszterem. Kicserélik a csúnya, rögzített széksorokat. A Dózsa-kép — amely tragikus hangulatú, s nem illik például egy esküvőhöz, s egy-két más rendezvényhez — nem kerül vissza a falra. A múzeumtól kapott Kossuth Lajos és Kossuth Ferenc-portré igazán tetszetős dekoráció lesz majd. Alighanem a jelenlegi átalakítás után a belsőterek barátságosabb hangulatot árasztanak. S az ide betérő polgárok zsige- reiben kellemesebb érzések bizseregnek mint a korábbiakban. Kívánom, hogy a későbbi korok emberei is féltéssel, és hozzáértéssel foglalkozzanak az épülettel. S akkor bárki örömmel lépi át a küszöböt. Hídvégi Lajos — aki nyugalmazott pedagógus, történész és újságíró — révedezve ereszkedik le a múltba, a családi emlékek elszakíthatatlan kötélhágcsóján. Korabeli idős emberektől és nagyapjától tudja — aki a városi javadalmi hivatal vezetője volt anno —, hogy a régi városháza, amit lebontottak, egy XVIII. századbeli egyszárnyú épület volt, egy boltíves — nem zárt — kapuval. (A fölötte lévő kőoroszlán hosszú kálvária után került a Kossuth Múzeumba.) Aztán a múlt század fordulója táján melléemeltek egy oszlopos, tornácos klasszicista építményt. Ennek árkádjáról három üzlet nyílott, amit mindig bérbeadtak. — Milyen eseményeket tart számon a történész, amelyek a százéves falak közt játszódtak le? — A társadalmi változások alkalmával mindig megélénkült a városháza. Olyan emberek is megfordultak ott, akiknek nem lett volna semmi keresnivalójuk. A kommün idején, 1919-ben mozgalmas élet zajlott. A szocialista rendszer kezdetén is benépesült az épület. Aztán jött 1956. Ott vol tam, amikor kimondatott, hogy a városi tanács és a pártbizottság sem vállalja a vezetést. Ezért forradalmi bizottmányt választottak. Ennek elnöke a tanácselnök szobájában irányította a város ügyeit: az élelmezéstől, a munkabeszüntetésen át a közbiztonságig. Mivel a tanítás szünetelt, rendszeresen bejártam oda, bár én nem voltam tagja a bizottmánynak. November 3-án feljött egy orosz alezredes a segédtisztjével. Elismerését fejezte ki azért, hogy az orosz polgári lakosságnak nem lett semmi baja. Majd közölte, hogy a forradalmi bizottmány jelenlévő tagjai menjenek vele, egy magasabb rangú parancsnokhoz. Tudtam, hogy valami roppant érdekes dolog fog történni, amit nekem, a vérbeli újságírónak nem szabad elszalasztanom. Egy orosz szuronyos szakasz felvonult a városházára, s lekísértek bennünket egy páncélautóba. Csaknem egy hétig börtönben voltam. Aztán tisztázódott az ügyem, és elengedtek. Fehér Ferenc Szilágyi Ferenc Magyar Szabadság Magyar Szabadság — rom, sivatag ország csak bolhái és oroszlánjai az elhulltaknak meszes csontjai s a prédálók ügyes sakálai — nincs egy korty víz nyelvünk ínyünkre száradt égő agyunk, szemünk rémektől fáradt fogunk alatt csikorog a konok homok inunk remegve tántorog s nem jő vihar megváltó boldog zápor csak a vad számum, mely lassan befed s megtölti irgalmas porával szívünk táján a szörnyű üreget 15. Mart. 1962. Mint holtakat a mész a gyolcs lepel: fényes hóesés fedi be a földet nem zavarja hazug zsivaj e csöndet a néma világ velünk ünnepel — 1962. március
