Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

Vágó Pál festőművészről a sajátos szempontok szerint szerkesztett, 1973-as Művészeti Kislexikon a kevésbé jelentős művészeknek kijáró terjedelemben, mindössze öt rövid sorban emlékezik meg. Ebből az öt sorból megtudhatjuk, hogy az 1928-ban elhunyt művész „pályája kezdetén a müncheni anekdotikus irányt képviselte, majd nagy történelmi kompozíciókat festett”, illetve, hogy „több freskó is fűződik nevéhez”. Dr Vágó Pálnéval, a festő unokájának özvegyével arról beszélgetünk, ki is volt tulajdonképpen Vágó Pál, akivel talán azért bántak mostohán korunk művészettörténészei — tisztelet a kivételnek —, mert nem tartozott a modern művészeti irányzatok képviselői közé.

— Ón létrehozott egy alapítványt. Miért?

— A Magyar Huszárság Négyszáz Eve Alapítvány létrehozásával egy kultur- missziót hívtam életre, amelynek az a célja, hogy Vágó Pál egyik jelentős festményét restauráljuk.

— Egyetlen festményt?

— Nem akármilyen műről van szó. Nagyapa fél év alatt festette ezt a monumentális képet, amely az 1900-as párizsi világkiállításra készült. A Huszárság története című, tizennyolc méter hosszú, három és fél méter magas festmény elkészítéséhez a Ludovika Akadémiától egy ezredet kapott modellnek.

— Hol festetté a képet?

— Az akkor felépült Parlament épületében, jórészt gyertyafénynél, hiszen villanyvilágítás még nem volt. Ő maga is huszár-egyenruhába öltözött, hogy parancsolni tudjon annak a rengeteg katonának. Elkészült a mű, és mielőtt kivitték volna a világkiállítás magyar pavilonjába, amely a Szajna bal partján az úgynevezett Nemzetek utcájában épült, megkapta a második Lotz- díjat.

— Milyen volt a párizsi fogadtatás?

— Óriási sikert aratott. Ne feledjük, hogy a négyszáz év huszártörténetét, csatajeleneteket, vágtató huszárokat bemutató képen nemcsak magyarokat látni, hanem más nemzetek lovaskatonáit is. Hollandokat, svédeket, dánokat, franciákat, olaszokat, spanyolokat, de nem hiányoznak az oroszok a lengyelek, a poroszok és az angolok sem. A művészt aranyéremmel tüntették ki, és megkapta a francia becsületrendet. Rengeteg újságcikk számolt be a szenzáció- számba menő festményről, amit ezután Londonban, és más európai nagyvárosokban is bemutattak.

Méltatlan

körülmények

között

— Most hol van a kép?

— A Hadtörténeti Múzeumban negyvenhat éve tárolják a pincében, méltatlan körülmények között. A múzeum igazgatójától megkérdeztem, van-e francia becsület- rend a gyűjteményükben. Kiderült, hogy nincs, viszont azt a művet, amiért egykor ilyen magas kitüntetésben részesítették az alkotót, a pince mélyén tartják.

— Ennek mi lehet az oka?

— Az egyik oka nyilván az, hogy nem volt divatban sem a huszárság, sem a magyarság, sem a Ludovika Akadémia, ahonnan a képet elhozták.

— Mikor került a Ludovi- káha?

— Még ezerkilencszáz- ban, amikor az európai bemutató kőrútról hazahozták. Negyvennégyig a díszteremben volt látható.

— Kapott-e lehetőséget a kép megtekintésére?

— Először akkor láttam, amikor a Corvina Kiadó egy idegennyelvű könyv megjelentetése céljából megkereste a Hadtörténeti Múzeumot. A kép megtekintése nem könnyű. Legutóbb is hatvan kiskatona hozta elő. Kiterítették a múzeum udvarán, tankra, ágyúra, repülőre, meg amire lehetett, mert másként nem fért el. Korábban a raktárban is jártam. A helyiség feleakkora, mint maga a vászon, és a kopásnyomokból látszik, hogy rendszeresen járkáltak a képen. Szerencsére csak a felső részén sérült meg, így az alakoknak nem esett baja, de mint mondottam, nagyon méltatlan körülmények között tárolták.

— Van-e tudomása arról, hogy a múzeumnak tervei lennének a képpel?

— Nem tudok róla.

— Mégis, milyenek a helyreállítás esélyei?

— A Hadtörténeti Múzeum eddig nem sokat tett az ügy érdekében. Hozzájárultak ahhoz, hogy az alapítványi feladatokat ellássam. Für Lajostól és a múzeumtól is kaptam olyan leveleket, amelyekben az áll, hogy egyedül nem tudják vállalni a restaurálás költségeinek fedezését. Tulajdonképpen nem túlságosan nagy, bár egyre növekvő ösz- szegről van szó, hiszen a tárolási körülményekhez képest a festmény nagy része jó állapotban van, és mindössze tizenöt százalékban rongálódott. Három éve a Képzőművészeti Főiskola restaurátor tanszékéről Bóna István adjunktus vizsgálta meg, és akkor hatmillióra becsülte a helyreállítás költségét. Egy évvel később már nyolcmillióról beszéltek a szakértők. A napokban jártam a múzeumban, és egy művészettörténésztől már tizenhárom milliós költségről értesültem.

— Johh lett volna hatmillióból megúszni.

— Nyolcvankilencben, a férjem halála után kimentem Ausztráliába, ahol csakVágó Pál francia becsületrendet kapott értük

Elfeledett huszárok

Föltámadott a tenger (Vágó Pál illusztrációja)

1900-as párizsi világkiállínem egy évet töltöttem. Előadásokat tartottam, és az ottani magyarok mindenféle támogatást felajánlottak a restaurálás érdekében. Kérték, hogy nyissak egy bankszámlát, ahol az elküldött ösz- szegeket gyűjteni lehet. Hazatérésem után első dolgom volt bankot keresni. Végigjártam néhányat, de mindenütt az állampolgárságomat firtatták. Amikor közöltem, hogy magyar vagyok, kijelentették, hogy nem nyithatok számlát, és azt tanácsolták, hozzak létre alapítványt.

Másfél éves nyűglődés után

— Mire Ön?

— Azt kérdeztem, miből? Nyolcezer forintos nyugdíjból? Egy alapítványnak minimum ötvenezer forintot kell alapként felmutatni. Elmagyaráztam, hogy egy magyar műkincs megmentéséről van szó. Elmondtam, hogy a kép nem az enyém, a pénz nem nekem kell, és legalább egy bankszámlaszámot adjanak. Ha nyugaton bárki bemegy egy bankba és közli, hogy pénzt akar ott elhelyezni, hát akár öt számlát is nyithat, mert a bankok ezért vannak. Nos, itt nem nyithattam számlát, ami teljesen érthetetlen. Ha azt mondják, hogy csak olyan számlát nyithatok, amire betenni lehet, de kivenni nem, azt megértem. De nálunk még betenni sem lehet. Pedig, ha akkor sikerült volna összegyűjteni a pénzt... Eltelt másfél év, sok nyüglő- dés árán létrehoztam az alapítványt, amelynek ma ügyvezető igazgatója vagyok. A kuratórium elnöke Gé- mesy György, Gödöllő város polgármestere. Azért kértem fel erre a tisztségre, mert nagyra becsülöm. Amikor arról volt szó, hogy legyen-e Budapesten világkiállítás vagy sem, ő kijelentette, ha kell, Gödöllő egymaga is megrendezi azt. Az alelnök Pest megye köztársasági megbízottja, Skultéty Sándor. A kuratórium tagja

Szentgyörgyvölgyi Péter, akinek az édesapja huszár volt, Supka Magdolna művészettörténész, Hováth Éva vállalkozó, Nagy Kálmán egykori huszárezredes, aki Mindszentyt is megmentette, és Trogmayer Ottó a Csongrád megyei múzeumok igazgatója, akihez a Feszty-körkép is tartozik. Nekem ilyen kiváló, küzdeni tudó emberek segítségére van szükségem.

— Tudjuk, hogy Vágó Pál a Feszty-körkép megfestéséből is jócskán kivette a részét.

— így van. A lóábrázolások, a lovas jelenetek jelentős részét ő festette. A helyreállítás egyébként a lengyel restaurátoroknak köszönhetően jól halad, és úgy tudom, jövőre elkészülnek vele.

— Beszéljünk a pénzről, hiszen a helyreállítás szempontjából ez a legfontosabb kérdés.

— Kérésünkre leggyorsabban Göncz Árpád válaszolt, aki az alapítvány fővédnöke. Ő, Palotás János és a második kerületi polgár- mester Póta, úr egy fillért sem adtak. Ezzel szemben az első kerületi önkormányzat négyszázezer forintot utalt át nekünk, és sokfelől érkezett kisebb-nagyobb ösz- szegű támogatás. Az eddig összegyűlt pénz kevés, tehát az alapítvány egymaga nem tudja megoldani a feladatot, de minisztériumi céltámogatással megvalósulhat az álmunk. Ez pedig nem más, mint a helyreállított kép bemutatása a világkiállítás idején, ami egybeesik a honfoglalás ezeregyszázadik évfordulójával.

— Melyik épület lenne alkalmas a bemutatásra?

— Nem könnyű olyan épületet találni, ahol ez a hatalmas méretű mű kiállítható. Először a Sándor-palotára gondoltam, de kiderült, hogy ott más elképzelések miatt ez nem megoldható. Felmerült bennem, hogy a Vajdahunyad-várban helyezzük el, hiszen az

tas magyar pavilonja is ennek a mintájára készült. Tárgyaltam a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatójával. Kiderült, hogy igen költséges átalakításokra lenne szükség, és a műemlékfelügyelőséggel is dűlőre kellene vinni a dolgot. A honvédség munkával és eszközökkel szívesen támogatná ezt a megoldást, de nincs, aki a felmerülő hatalmas költségeket fedezné.

— Végül is hová kerül a

Huszárság története című kép?

— A műemlékfelügyelőség nagyszerű megoldást talált. A gödöllői kastélymúzeumban megfelelő helyre- állítási munkálatokkal most alakítanak ki egy spanyol lovasiskolát. A lovarda negyven méteres karzatára kerül a festmény. Először meglepődtem az ajánlaton, de amikor elmondták, hogy a bécsi lovarda is egy fantasztikus kuriózum, végül megbarátkoztam a gondolattal. A hely mellett szól az is, hogy nem lesz túlfűtve, ami a kép állagára nézve kedvező. Meg vagyok győződve arról, hogy a világkiállítás során Gödöllő sok babért elvisz Budapest orra elől, és egyfajta kis Versailles lesz.

Huszonkétezer arany egy képért

— Vágó Pál termékeny festő volt?

— Rendkívül termékeny volt, mindig mosolygott, gyorsan, a fáradtság jele nélkül dolgozott. A kortárs írók, művészek kedvelték. Részt vett a lengyelek híres körképének, a Jan Styka által tervezett Bem—Petőfi körképnek a megfestésében is, és rengeteg kisebb-nagyobb festményt készített. Hatvannyolcban Jászapátin emlékkiállítást rendeztem a műveiből, halálának negyvenedik évfordulója alkalmából.

— Miért éppen ott?

— Mert ott született. Édesapja volt a jászok utolsó kapitánya. Nagyapa 1901-ben ide vonult vissza, mert a pesti életet már akkor is nehéz volt elviselni. Műtermet épített, dolgozott, és a képeivel még számos nagydíjat szerzett. A Szeged szebb lesz, mint volt című képét is itt festette 1904-ben. Erre is nagydíjat kapott, és Szeged városa egyetlen műalkotásért sem fizetett annyit, mint ezért a képért. Huszonkétezer aranyat kapott érte. Kétévi restaurálás után tavaly kiállították a Móra Ferenc Múzeumban. A díszteremben kapott helyet, Munkácsy Honfoglalás című festményének a vázlatával szemben.

Bánó Attila

A Huszárság története című kép részlete