Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
Fekete Gyula Ugye zeng a szíved? árcius... Végre március! — Miket is írhatnék ta- vaszcsalogatónak... ? Teszek egy próbát, s azt írom:... A nap tüze, látod... Vajon olvasva ezt a verssort, hányán folytatják magukban? Minden ötödik olvasó? Vagy talán öt közül négy? A nap tüze, látod a fürge diákot a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt... Ha valamire, hát a tavaszváró hangulatra bízvást rámondhatjuk, hogy általános emberi, örök emberi, és lám, még ez is magyarrá színeződik át ezen a földön. A mi hazai kitavaszodásunkból nem maradhatnak ki március idusának égő színei, a Talpra magyar valamilyen emlékképe, a Tavaszi szél vizet áraszt párkereső, szerelmes dallama, és sokunk tavaszváró hangulatába ez az Áprily vers is belemuzsikál: Selymit a barka már kitakarta, sárga virágját bontja a som. Fut, fut, az áram a déli sugárban s hökken a hó a hideg havason... Senki ne vegye sértésnek, mert igazán nem sértő szándékkal írom: akinek ezek a sorok nem muzsikálnak bele tavaszváró hangulatába, az — csonka ember. Hiányzik az életéből egy örömforrás, bőséges, kiapadhatatlan, és semmilyen kényszerrel el nem orozható. A szellemi-lelki szépség-élményeknek az a forrása hiányzik, amelynek éltető nedvei nélkül nemcsak az érzelmek, az érzékek is eltompulnak, s nemcsak a művészi, de a testi, a természeti szépség sem élvezhető igazán. Ám az, aki ilyesformán csonka, mit sem tudhat csonkaságáról, és ha az ablaktalan hiányérzet előveszi olykor, honnan is tudhatná, az életéből mi hiányzik. Hosszú ideig, évtizedekig nem vettem kézbe Áprily-kö- tetet. Amit a háború elvitt, nem pótolhattam, a könyvesboltokban nem találkoztam vele. (Amikor 1957-ben végre egy kötete megjelent — Abel füstje —, épp ki voltam vonva a forgalomból.) Halálakor sem a verseivel búcsúztam tőle, csak jóval később, centenáriumán adott egy új, felejthetetlen élményt. Javasoltam az írószövetségben: indítványozzuk, hogy kapjon posztumusz Kossuth-díjat Áprily. Leszavaztak. Akkor fordultam — sok évtized után — Áprily-kötet- hez, mintegy ellenőrizve magam: van-e hát olyan érték Áprily, hogy kibírja az összehasonlítást modern költészetünkkel... Hogy mennyire végigkísérnek az életen a szépség élményei, azzal ekkor találkoztam szemközt. Ránéztem egy verssorra, és mondtam magamban tovább: ...De túl romon, ha perce jön csodáknak a mély megkondul, mintha vallana, s a bolt aló! harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama! Mikor olvastam én ezt utoljára? Nem sok híján ötven évvel azelőtt! S hogy maradt meg bennem ez a vers? Vagy ez: ...Nem elég mélyek itt a sírhelyek, én így temetlek, elmerítelek. Búmat fekete kőnek rádkötöm, és lébocsátlak, át a nagy ködön... És ugyanaz a hangulat fogott el, a szépség-élménynek ugyanaz az igézete, amely fél évszázaddal azelőtt elfogta az Áprily-verseket bújó kamasz diákot. Már úgy jutottak eszembe szakaszostól a verssorok, már a verset kellett hozzákeresnem, melyikben találom. Ni csak! Fegyvertelen vadász dala: .. .Rejtőzve már többé nem állok zsákmánnyal csábító lesen. Márciusi szalonka-párok suhanjanak szerelmesen... ...Völgyben, vadonban, rónaságon a békesség bolyong velem. Csak egy öröm van a világon s ez az öröm fegyvertelen. Soha nem volt ez lecke, kötelező olvasmány. Egyszerűen csak szép volt, visszhangzott bennem a rím, a zene, a hangulat; belémragadt a vers egy életre, és megszólal néha, mint a felzengő cimbalom. Túl a pallón szőke part volt, szőke parton barka-ág. Barka-szagra cserje-ölben felfigyelt a hóvirág. S hogyan találkoztam én ezekkel a versekkel? Kiszámíthatatlanok a sors útjai. Ha emlékezetem nem csal, ötödikes gimnazista korunkban iktatták tanrendbe a „honvédelmi” órákat, köznapi nevén: a levente-órákat. „A nézőke szélességi közepébe” — mondta egy bumbumyák szakaszvezető, meg azt is mondta: „elvágólag”, és számolni kezdett a táblán. Rosszul adta össze vagy rosszul vonta ki, természetesen jelentkeztem, és helyreigazítottam. Mire ő kiszólított a padsorok elé: — Feküdj!... Föl!... Feküdj!... Föl!... Tizenkilencszer. Nyilván elszámolta magát ebben is. így zajlott le az utolsó levente-órám Patakon; ki tudja, ma már azt is ráfoghatnám: nagy napom volt ez, sorsfordító pillanat. Kuktálkodtam már azelőtt is. az ifjúsági könyvtárban, ám azontúl — Harsányi István tanár úr jóvoltából — a könyvtár rendezésével tölthettem a levente-órákat. Nagyszerű érzés volt a zsúfolt könyvespolcok között tenni-ven- ni, belebújni egy-egy izgalmasabb könyvbe, kiválogatni, a következő hétre hányat vigyek haza. Soha azelőtt, soha azóta nem olvastam annyit. Akkor vált élményemmé a vers. Mindennél nagyobb hatással Áprily lüktető jambuszai, tiszta csendülésű rímjei, a költői nyelv elragadó zenéje, fenyőillatos hangulata felzaklatott és lenyűgözött. Ahogyan a szépművesség céhmestere „leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába” — költő barátja, Reményik Sándor írta róla ezt. Ákkor került kisinter- nátusi ágyam fölé és évekig ott maradt két Áprily-verssor: Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt. Honnan sejthettem volna, hogy évtizedek múlva márványba vésik éppen ezeket a sorokat a budai ház falára, ahol a költő lakott. Nem csak Árpily-versekkel találkoztam én az ifjúsági könyvtárban, és a felkavaró, megrázó szépségélményt sem csak tőle kaptam, nyilván. De meghatározó, sok mindent eldöntő pillanata volt az életemnek a találkozás a költőiművészi széppel, s hogy a kisujjam zsibbadásáig átéreztem és belereszkettem a nagy élménybe, Áprilynak ebben bizonyosan főszerepe volt. Tanúsíthatják az életemet azóta végigkísérő, fel-felzsongó verssorai: Lendül a hab, s a part falán ezüstsarkantyús lába dobban. Nézd, fürdik a fekete lány, fekete lány fehér habokban... És azóta is, valahányszor szó kerül róla, nem gondolhatok úgy a házsongárdi temetőre, hogy föl ne villanjon bennem a kép: ...Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem... S föl ne idézze Apáczai szellemét: .. .Akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére. Elgondolom, mennyi értéket kaptam én, mennyi új, azelőtt sosem volt érzést, gondolatot, mennyi torokszorító élményt csupán ettől az egyetlen, nem is a legnagyobbak közt emlegetett — bár méltatlanul a háttérben felejtett — költőtől is. Biztos, hogy nélküle más ember lennék, sok- kal-sokkal szegényebb, talán a legfontosabb egyéni vonásaimban sem ugyanaz. Vajon megkapja-e nevelésünkben a megfelelő súlyt a szépség élménye? Ad-e a költészet olyan felkavaró élményt mai tizenéveseknek, amely bennük zsong majd ötven esztendeig, élethossziglan bennük muzsikál? Ha azt mondom: kétszer-kettő, az egyformán négy mindenkinek, de a szépség élménye merőben más: a szépséget ki-ki magának a maga módján érzi. Ha érzi egyáltalán. Leírok nyolc Áprily-verssort, tessék, figyeljen az olvasó magára: mit érez, legbelül hogyan rezonál. Itt éltem én is, rabkoszton, vizen. Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze. Egy vak poroszló szárnyam és tüzem e zord idő-cellába börtönözte. De néha túl a rácsozott időn csillagmezőket lobbantott a távol. Szél jött és megtelt hervadó tüdőm a végtelenség fenyvesillatával. Akinek a szeme érzéketlenül siklik át az ilyen sorokon, aki közönnyel olvassa, hallgatja, érzelmei, gondolatai meg sem fodrozódnak, az bizony csonka ember és sajnálni való. Szegényebb, sivárabb, unalmasabb számára a világ; a kikapcsolódás, a szórakozás, a kellemes időtöltés, a dolce vita legfejlettebb tecnikájával felpörgetett, az ipari élvezeteket gáttalanul zuhanyozó világ is. M indezt biztatásul szánom azoknak, akik érzelmeiket nem dobják szemétre, amikor a blazirt, a cinikus, a nyegle a sikk. Értékeik közül nem selejtezik ki a harmóniát, amikor a diszharmónia a menő, s a monoton kopogó versek mai birodalmából sem száműzik a ritmust, a rímet, a zenét. És azt a bizonyos tavaszi verset az érzelgősség bűntudata nélkül skandálják bele a vizet árasztó tavaszi szélbe: , Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, s zeng, ugye zeng, ugye zeng a szíved?
