Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
Szabadságharcunk a világirodalomban Victor Hugo Gloria Victis Európa térképe (Részlet) Ó Németország! Ó Szicília! Itália! Hungária! Szülőtök, Európa sír: magát elemésztő pária. Legjobbjaitok elhulltanak s a becsület sehol; Vesztőhely a Dél s.az Észak a csont temetője! Esténként vérbe hanyatlik a Nap, lemenőbe — Éjjelente szemfedélbe fátyolozva kél a Hold... Batthyány, Petőfi Sándor a martalék! Hiába vittünk, hogy győzzön a jog s a nép... Bitó mered Arad — bitó Palermo fölé! Hurok a hős nyakán, ki magasra emelé Zászlódat, Szabadság s minden trónok királya Remegett! Schinderlan’ s császárrá szórják az átkot. Míg eső patakja mossa mártír koponyátok S a holló csőre véres szemetek is kivájja... Franciából fordította: HATÁR GYŐZŐ Henrik Ibsen Magyarországhoz Világos után Európa nyomasztóan elcsendesedett. Arad valósággal megdermesztette köröttünk a levegőt. A suttogás, a néma arcrándulásba fojtott tehetetlenség lett úrrá — különösképpen az irodalomban. Ámde a szellemet nem lehet fegyverletételre kényszeríteni, a szabadság gondolatát képtelenség 13 puskacsővel elnémítani, útjába állni. Ha idehaza csupán egy-egy „em- lény” révén jöhettek szóba a magyar szabadságharc mártírjai, költők és tábornokok, a nagyvilágban annál inkább azokról beszéltek. 1848—49 nagysága, a levert szabadság- harc jelentősége azáltal is lemérhető, hogy minő űrt hagyott maga után a nemzet lelkében, és milyen visszhangot váltott ki — akár lírai vissza- csapódásban is — más, szabadságszerető, demokráciára vágyó népekben. Mondják, az aradi bitófák helyén a kivégzést követő másnapon kőhalmok jelentek meg, azok eltüntetése után még nagyobb kőhalom: emlékeztetőül — az idő jobbra fordultakor aztán csak az emlékoszlopot kellett rájukhelyezni. 48—-49-re emlékező versek hasonló gyűjteménye mai ösz- szeállításunk is, pontosabban egy azonos szellemű „összehordás” eredménye. 1973- ban, amikor idehaza valakik kisajátították és befestették Petőfi és szabadságharcunk szent hagyatékát, Tollas Tibornak, a második magyar szabadságharc, 1956 költő- és szerkesztőnagyságának volt gondja rá, hogy összegyűjtse és megjelentesse (Gloria Victis címmel), Münchenben azokat a lírai termékeket, a világirodalomnak azokat a verseit, amelyek a magyar 1848—49-nek állítanak a maguk módján emléket. Válogatásunk e kiadvány alapján készült. (A szerk.) Magyarország felől fakón nem dörög a harc zaja már! A csatatérről sóhajok és haldoklók jajszava száll, hozza az éji csöndön át a hírt, a búskomort, a gyért, hogy nincsen többé a magyar; utolsó harca végétért. Heinrich Heine 1849 októberében A szabadsághős seregen barbárok vad hordája dúl, — a romokra fölhág megint a zsarnok, és gyilkol vadul. Bíborruhás uralkodók, örvendjetek! hisz diadalt szerzett az erőszak megint, — s a szabadság lángja kihalt. Szegény ország! Hős fiaid elhullatott vére ára csak a hírnév, csak a holtak vértanúi koronája. Lám, Európának reményét hullákkal övezted körbe, — s Lengyelországként tipornak, vesztes nép, téged a földre. De a rabság éje múltán hajnalpír fut égre újból, s szabadságért holt hőseid fölkelnek halottaikból, csatlakoznak hozzájuk, kik a Visztula mentén vesztek, S hozzájuk, kik vérpadokon német földön elvéreztek. És midőn a trónok ellen fölkel a fiák haragja Őszi orkánként, s leomlik a zsarnokság ősalapja, — büszke harci jelszavaként, magyar, neved dörgi akkor hőseidnek tisztelegve a győzelmes ifjú hadsor! Norvégból fordította: SULYOK VINCE Kazimiera Illakowiczówna (Részlet) Ha hallom ezt a szót: magyar, Szűk lesz a német plundra rajtam, És trombiták harsognak harci zajban! Zúg és dörög a zivatar, A lárma telkemig rivall, A régi-régi hősi monda, Vasból való, vad harci dal — A Nibelungok hullnak a porondra. A hősi sor is ugyanaz, Ódon regék, oly ismerősök, ' Új név, de régi a panasz, Mert ők a „bajnok és a büszke hősök”. Őnekik egy bús végzet int — Zászlójuk a szélben dagad bár, Bukik a hős szokás szerint és győz az állati erő, a barbár. Lám az ökör elérte, hogy Szövetségese lett a medve — Szegény magyar vigasztalódj, Ránk még gazabbak estek fenekedve. Walter Savage Landor Amerikai karácsonyi játékok Mikor evés, ivás, dohányzás, köpködés, Ugrálás, vihogás és sok hátbaverés Megvívtak egymással és csendült a pohár, Hogy „éljen a bátor, elbukva habár”; Amerika füttyent, a magyar énekel — A kártyafigurákra még figyelni kell! A pakliban nem minden alsó és király, Bécsben és Berlinben úgy csalnak, hogy az fáj. Még főfeladatunk feledni nem lehet: Szőrénél fogva rángatni ki az ebet! Angolból fordította: KABDEBÓ TAMÁS Blagoje Brande Petőfi Sándor budapesti szobra előtt Emlékművet kaptál, rajta igaz képed, Nagysága betölti az egész környéket, Kit arra visz lába, meg kell állnia annak. Lássa dicsőségét Petőfi Sándornak — S lássa a magyarok mélységes háláját, Hogyan becsüli meg népe a sajátját. Én se mentem úgy el, hogy ott meg ne álljak, Hogy engedett volna tovább a csodálat? Hadd lássam, kire üt arcának vonása, Ki a magyar népnek büszke, dicső álma. Bűn ez, bizony, nagy bűn, nékem megbocsássák ifjú szédületem ártatlan túlzását: Ha megérintem itt az érzékeny leplet, S idézem a regét, a rég elfeledte«. Hogy így történt, az már — csak a szerb szerencse, Most ne gondoljunk rá — mindénki felejtse. Én se szólok többé, és ha könnyem támad, Letörlöm, ne sértsem isteni múzsádat. Hiszen velük mentél, — de ha megszólaltál, Nem egy népnek, „minden népeknek” daloltál... S elegendő vigasz van ebben minékünk, Hogy még se teljes így ami veszteségünk. Dalaid fajtádnak elmondták, feltárták, Hogy miként szeresse honát, szabadságát, S azokból mi is mind híven megtanuljuk, Véreinkért harcunk hogyan is harcoljuk. Dalod mindenkié — nékünk is daloltál, S így már a mi sebünk sem olyan nagyon fáj. Hódolok hát néked nagy világ költője, Ami volt, az immár nem kerékkötője. Hogy egy szerb talán most köszönthessen téged, Nagy világ költője: dicsőség tenéked! Ámbár könnyebb volna előtted most szívem, Ha miénk maradhatsz, ami voltál, híven. 1884 Szerbből fordította: CSUKA ZOLTÁN Ludvig August Frankl A Duna Bem serege menetel Az emlékektől, s a vízióktól nem halhatok, minden, ami lehetett volna, előttem kavarog... ...És boldogan csak zengnek, zengnek a harangok! Irgalmas Jézusom! Megadom magam, tovább nem állom: hallom a kürtszót, lovak dobaját hallom. Ezer ló tombol ablakom alatt — a lengyel s a magyar diadalt arat... És zene szól, vagy tán nem is zene, csillogva kígyózik álmom serege... S ezért mikor legsüketebb az éjjel, szívünk szorítja s erőnk is fogytán, az Úr Bem tábornokot küldi segítségül, hogy meneteljen az utcán... S ha bakancsok csattognak és zeneszó zendül szívem felujjong, s őrült táncra perdül és dicső múltat idéz, mert — Isten kegyelméből — tudom, hogy nem más, mint Bem, Bem, Bem, hogy seregestül Bem menetel Kolozsvár utcáin át. 1941. Lengyelből fordította: GÖMÖRI GYÖRGY Azok humánus bestiák, Akik kiszívják a te véred. Tudod, kik tettek ránk igát? A farkas, a disznó s a ronda véreb. Mint ordít és röfög, ugat, Úgy bűzlik ez a sok hatalmas, Nem állom undok szagukat — De csitt, beteg poéta, hallgass. Németből fordította: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (Részlet) Egy német költő köszönt bennetek, Hallgassátok, mi járt eszemben ma, Mikor országtok nyugati határán Átúsztatott a hatalmas Duna. Ez a büszke folyam, mely átszeli Földetek, látván harcot, diadalt, Melyet annyi vérrel öntöztetek, Hogy habjainak szűkké vált a part. Ez a büszke folyam, nagy tanúja, A magyarok hősi tetteinek, Német szívekből buzog fel, forrása Kristályosán német földön ered. Ez a büszke folyam hatalmas érként Két föld, két nép szívén fut át És innen túlra hordja habjain Mindkettő kedvét, kínját, bánatát. Ha itt sebeznek, ott érzik gyökérig, Ha ott irtanak, itt fagy meg a szó; Két nép, de eggyé fűzve általad: Két testvéri sereg, egy lobogó. Egy folyam, egy szív, így fűződünk össze: Egy folyam önkényt tovasöprő árja, Egy szív, amelynek lángja győzni fog. Ki oly merész, hogy ellenünk kiállna? 1848. április 9. Németből fordította: CSIKY ÁGNES MÁRIA
