Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
ÚlclzsLajLCly c^iíC.-dLL^L 42AASV Exkluzív interjú Nagy Viktorral, az Operaház főrendezőjével Elszánt kritikusok komoly küldetéssel Ságban önti ki a mérgét, ám tegye. De lássa be, hogy ami az előbbi esetben talán jópofa volt, az az említett napilapban, amelyik amúgy szereti, ha ob- jektívnek tartják, egyszerűen ízléstelen. — Válaszol a támadásokra? — Nem szoktam, mert a provokatív írásoknak éppen az a célja, hogy az ember válaszoljon, amire aztán viszontválasz jön, és lassan besározódik az, aki felvette a kesztyűt. Nem egyszer olyan írásokról van szó, amelyeknek a színvonala sem indokolja a válaszadást, arról nem is szólva, hogy lényegesen hasznosabb tevékenységtől vonná el az energiámat. Egyébként bizonyos jelekből arra következtetek, hogy a sok támadás éppenséggel visszafelé hat. — Beszéljünk a jó kritikusokról is. — Jónak tartom Kerényi Máriát, bár amióta főrendező lettem, mintha ő is fanyalogna kissé. Szívesen olvasom Dalos László, Rajk András és Kertész Iván tisztességes hangú kritikáit. Tetszik, hogy le merik írni bíráló vagy dicsérő véleményüket. Ami a Rajna kincsét illeti, éppen a Népsza- badság-cikk megjelenését követő napon bejött hozzám Melis György, amit soha azelőtt nem tett, gratulált a rendezéshez, és megdicsért azért, hogy hagyom énekelni az énekeseket. Tehát nem tudták becsapni Melist és nem tudták becsapni Ütő Endrét sem. A tehetséges embereket ugyanis nehéz megtéveszteni, és számomra ez az egyik nagy tanulsága mindannak, ami körülöttünk történik. Bánó Attila Erkel Ferenc híres operáját, a Hunyadi Lászlót 1844-ben, az akkori Nemzeti Színházban mutatták be. Negyven évvel később adták át az Operaházat, amely máig fővárosunk ékessége, zenei életünk egyik fellegvára. Az Ybl Miklós által tervezett épület bejáratánál Stróbl Alajos mészkőbe faragott Erkelje mintha amiatt búslakodna, hogy a patinás falak, a kitűnő előadások hátterében nem minden olyan szép, amilyennek látszik. Az interjúktól többnyire elzárkózó, a kritika által sokat bírált Nagy Viktor főrendező kérésünkre ezúttal megszólalt. Kádár Kata felvétele sorsunkat, amelyek és akik évtizedek óta tették. Nem sok változás történt, hacsak nem tekintjük annak a hangnem eldurvulását. — Nemrég a Rajna kincse bemutatása kapcsán is érték bírálatok. — Ezeket nem nevezném bírálatoknak, mert a személyem és az Operaház elleni mocsko- lódások voltak. Ha valaki régebben a Magyar Narancsban írogatott, és most a Népszabadget akar leváltani, koncepciót akar adni. Hála istennek maradtak még tisztességes kritikusok is ebben a szakmában, de úgy tűnik, nem kedvez az idő a józan, kulturált megnyilvánulásoknak. — Mivel magyarázható ez a jelenség? — Összefügg azzal is, hogy minden tisztséget pályázati úton kell elnyerni. Vannak, akik a kritikától azt várják, illetve a kritika eszköztárát arra használják, hogy a nekik nem tetsző emberekkel szemben érveket adjon. Ne legyen jó semmi, egyetlen dicsérő szót ne írjanak le, hogy még véletlenül se derülhessen ki, hogy a megbíráltak valamit jól csináltak, de ne adj isten tehetségesek. — Tapasztalta, hogy a rosszindulatú kritikusok a korábbi rendezéseit kedvezőbben ítélték meg? — Ilyen is volt. Előfordult, hogy régebben tárgyilagos hangot ütöttek meg, amibe persze beletartozott a negatív értékelés is. Azonban most egy nagyon elszánt kritikusi körrel találtam szemben magam, amelynek minden jel szerint komoly küldetése van. — Mondana neveket is? — Fodor Gézáról, Kroó Györgyről, és a hozzájuk kötődő kritikusokról van szó. A Muzsika című folyóiratban és a Rádióban tevékenykednek. Régebben óvatosan, vattába csomagolva kritizáltak, egyetlen durva hangot sem engedtek meg maguknak. — Vajon miért? — Mert Aczél György a körmükre nézett. Amíg a vadászati tilalom érvényben volt, addig nem támadhattak. Fodor Géza egyébként itt volt vezető dramaturg. Sok mindent romba döntött, de gyakorló dramaturgként ma is színháznál működik, és úgy tudom, hogy nem is rosszul. — Elnézést a hasonlatért, de a gyakorló futballbírók például azért nem szoktak mások által vezetett mérkőzésekről tudósítani, mert ezt szakmailag etikátlannak tartják. — Nem tartom bajnak, ha egy tehetséges színházi vezető kritikával is foglalkozik. Csupán az a kérdés, • hogyan számol el önmagával, a tevékenységével. Ha viszont tehetségtelen, vagy nem válik be egy területen, akkor nem szabadna ugyanott másokat bírálnia. Apropó, Muzsika! Amióta az Operánál vezetőváltás történt, ebben a folyóiratban egyetlen riportot sem közöltek ennek a vezetőségnek a tagjaival. Ugyanakkor a Koltai Tamás által szerkesztett Színház című lap többször is megtalált min-- két. A Muzsikát tudomásom szerint a minisztérium és különböző alapítványok, köztük a Soros Alapítvány tartja fenn. A lap kirekesztő magatartása alapján úgy gondolom, az életben tartásukra fordított pénzeket talán hasznosabb célokra kellene adni. — A házon belüli kollégái hogyan fogadják a lapban megjelenő támadásokat? — Vannak, akik szívesen lobogtatják. Az említett írások éppen azért jelennek meg, hogy lobogtatni lehessen őket, főleg egyes minisztériumi, kormányzati körök felé. Azok felé, akiktől azt várják, hogy a leírtaknak hitelt adnak. — Mindez nem szegi az önök kedvét? — Nehéz így dolgozni, mert sok kollégában felerősödhet az az érzés, hogy az erő a bírálók oldalán van. Ami engem illet, kaptam finom célzásokat arra nézve, hogy igazából nem velem, nem a munkámmal van bajuk azoknak, akik támadnak, hanem a pozíciómmal. Nem vagyok kedvetlen, mert jó kritikákat is kapok, s nemcsak itthon, hanem külföldön is. A vendégjátékok is azt bizonyítják, hogy az említett kritikusok esetében nem túlzás tudatos kultúrpolitikai tevékenységről beszélni. — Kizárhatók a politikai indítékok? — Szemlélődő alkat vagyok, s az a véleményem, hogy egy művészettel foglalkozó embernek legfeljebb érintőlegesen szabad politikával foglalkoznia. Minden oldalon látok szimpatikus és antipatikus embereket és jelenségeket, de politikai kérdésekben nem kívánok rendet teremteni a magam számára, és miként azelőtt, ezután sem szeretnék semmilyen politikai mozgalomhoz csatlakozni. — Lehet, hogy ez a bűne? — Valóban, ma a színházi és a zenei életben már az is bűn, ha az ember nem tagja politikai, vagy más érdekkörnek. Lényegében ma is ugyanazok a körök, ugyanazok a személyek határozzák meg, illetve kívánják meghatározni a — Az opera-, operett- és musicalrendezőket ma már a Színház- és Filmművészeti Főiskolán képzik, de tudjuk, hogy ez nem mindig volt így. ■—Tíz éve kezdődött a képzés. Ezt megelőzően Mihály András, az Opera akkori igazgatója, a Muzsika című folyóiratban kifejezetten megkérdőjelezte az idevágó elképzeléseket, mintegy vitatta ennek a képzésnek a létjogosultságát, illetve azt, hogy az a négy fiatal, aki felvételt nyert, alkalmas lesz-e erre a pályára. Kétkedő hangokat hallottunk és részben egyetértettünk ezekkel, hiszen a művészeteknek csupán egyik része tanítható, és van, ami ta- níthatatlan. Mindenesetre kevés jóindulat kísérte az első lépéseinket. Talán az egyetlen kivétel voltam, akinek az Operaház szerződést kínált, amikor elvégeztük a főiskolát. Három kollégámat prózai színházakhoz hívták. — Szerződést kötött az Operaházzal? — Pesti és vidéki színházak is hívtak, és meg kell mondanom, hogy nem az Operaházat választottam. Petrovics Emilnek is elmondtam, aki egyébként tanított minket a főiskolán, hogy azért nem szerződöm — Ön most az Operaház főrendezője. Mikor érezte úgy, hogy megváltozott itt a helyzet? — Nagyjából a rendszerváltozás beköszöntővel, amikor Ütő Endre lett az igazgató. O hívott ide. Jöttem, annak ellenére, hogy ma sem könnyű terep az Operaház. Ne feledjük, belügyi összekötőként valamikor itt teljesített szolgálatot Végvári őrnagy, a három per hármas ügy kirobbantója. A Magyar Állami Operaházra mindig odafigyeltek. Reprezentatív hely, ahová államfők, tekintélyes emberek látogatnak, tehát nemcsak művészeti szempontból volt nagy az érdeklődés iránta. — És mi a helyzet ma? — Jelentős változások történtek, ugyanakkor minden sokkal bonyolultabb. A mostani vezetőség mások ellenében került ide. Olyan jelöltekről beszélek, akik szinte biztos pozícióban érezték magukat, mint igazgató, mint főrendező, mint zeneigazgató. És akkor történt valami, aminek következtében felborult a papírforma. Ütő Endre lett az igazgató, Med- veczky Ádám a zeneigazgató, én pedig a főrendező. Emiatt a házon belül is komoly ellenzékünk támadt. A velünk szemben állóknak sajnos jóval mesz'1V Im-u ■ JL. JldZikucL-h .Jy^!t\.‘),br.\ 140. ft*?Ittií 6 „A Rajna kincse ceruzás vázlatban elkészült”. (Wagner feljegyzése 1854. január 16-án) oda, mert nem látom biztosítva a tisztességes munkavégzés feltételeit. — Mire alapozta ezt a véleményét? — Arra, hogy a vezetők között Petrovicson kívül senkit sem találtam, akivel jó lelkiismerettel együttműködhettem volna. Úgy éreztem, hogy kezdőként túl mély nekem ez a víz, s elejét akartam venni annak, hogy a kedvemet szegjék. Visszatekintve, a későbbi tapasztalatok birtokában úgy látom, helyesen ítéltem meg a helyzetet. — Arról van szó, hogy tartott bizonyos összefonódásoktól? — Pontosan. Azokban az érdekközösségekben nem tudtam volna gyökeret verni, legalábbis nem láttam rá lehetőséget. — Hová szerződött? — A Madách Színházhoz kerültem, Ádám Ottó igazgatása alá, akit azután Kerényi váltott ezen a poszton. Musicaleket, és prózai darabokat rendeztem két éven át. Jól éreztem magam, a társulat szeretett, ezért nem volt könnyű az elszakadás tőlük. Közben a Szegedi Szabadtéri Játékok rendezésére is felkértek, amit azóta is minden évben elvállaltam. szebb ér a keze, mint a magamfajtának, aki nem rendelkezik olyan politikai, társadalmi háttérrel. olyan összeköttetésekkel, amelyek révén nyugodtan nézhetne szembe a konfliktusokkal, a veszélyekkel. Már az első rendezésem után elmarasztaló, fanyalgó kritikákat kaptam. •—A művészeti kritika veszélyes? — Ez egy érdekes és bonyolult kérdés. A kritika létjogosultságát nem tagadom. Elismerem azt a jogát, hogy felmutassa egy mű, vagy egy művészeti tevékenység erényeit és hibáit, hogy elmondja mi tetszik neki és mi nem. Ä kritikának valamikor volt egyfajta etikettje. Ez ma szinte nem létezik. A művészeti kritika a dzsungelháború jegyeit hordozza, jellegzetes vonásait tükrözi. Amit látunk, az nem kritika, hanem primitív kultúrpolitika. — Ezt úgy érti, hogy a kritika nem képes megfelelni a műfajából adódó szerepkörének? — Úgy értem, hogy nem azt teszi, ami a dolga lenne. Nem segíti a művészeti folyamatok fejlődését. Politikai, kultúrpolitikai törekvések szolgálatába szegődött. Szömyűlködik, minisztériumhoz fordul, vezetősé-
